Egységre ítélve – Párizs után nincs jövője a nemzetállamoknak Európában

  • Petőcz András
  • 2015. január 14.

Publicisztika

Európa egységre van ítélve. A legutóbbi párizsi terrorista akciót nevezhetjük úgy is, hogy ez volt a legutolsó momentum annak kimondása előtt, hogy a jövő nem a nemzetállamoké, hanem egy olyan, Egyesült Államok-típusú, föderatív országé, ahol minden lényeges kérdésben, így a bevándorlás, az állami erőszakszervezetek, a külpolitika és a gazdaságpolitika kérdésében az Európai Parlament, valamint az általa választott kormány hozza meg a döntéseket.

Az európai vezető politikusok demonstratív megjelenése a párizsi tömegrendezvényen, Merkel és Hollande érzelmektől sem mentes összeölelkezése mind-mind azt sugallta, hogy új fejezetet kell nyitni a kontinens történelmében, és ez a mindennél szorosabb európai egység fejezete.

Victor Hugo másfél századdal ezelőtt megfogalmazott álma - úgy tűnik - realizálódni fog. 1876-ban Hugo a Szerbiáért című esszéjében így ír: „A szerbiai események bizonyítják, hogy szükség van az Európai Egyesült Államokra. Az egyes kormányok helyére lépjen a népek egyesülése. Le a gyilkos birodalmakkal! (...) Európának európai nemzetiségre, egyetlen kormányra, egyetlen hatalmas, testvéries bíróságra, önmagával megbékélt demokráciára van szükség.”

Valóban, a másfél milliós felvonulás, az európai politikusok hangsúlyos jelenléte, a három (illetve öt) millió példányban és tizenhat nyelven megjelent új Charlie Hebdo együtt azt üzenik, hogy a terrorizmus nem francia belügy, nem nemzeti kérdés, erre az akcióra válaszolni - nemzetállami keretek között - már nem lehet.

Persze, a párizsi mészárlás után feltűnhetnek – úgymond – „nemzeti” válaszok, kisebb, a bevándorlástól nem különösebben érintett országok vezetői tehetnek olyan kijelentéseket, hogy „a gazdasági menekülteket nem szabad befogadni”, de nagyon jól tudjuk, hogy az ilyen megnyilvánulásoknak valójában nincs jelentőségük, vagy csak pillanatnyi és belpolitikai szerepük van. Izgalmasabb kérdés néhány fontos, európai, történetesen francia értelmiségi megszólalása. Kétségtelenül érdekes ilyen szempontból Eric Zemmour, a Le Figaro újságírójának  „A francia öngyilkosság” című könyve, amelyik elsősorban a muzulmán bevándorlók nagy számától félti Franciaországot, és attól a ténytől, hogy ezek a bevándorlók nem hajlandóak beilleszkedni a francia társadalomba, nem integrálódnak, hanem - szokásaikat, kultúrájukat megőrizve - egyszerűen csak munkát végeznek, illetve élik mindennapjaikat. Zemmour, konzervatív, zsidó származású újságíróként a muzulmán értékrendszer hódítása ellen a francia nemzeti értékek, és a keresztény hagyományok megerősítésében látná a megoldást, olyan fogalmak, mint „nemzet”, „haza” újraértelmezésével.

Könyvéért Zemmourt többen lefasisztázták, illetve rasszistának bélyegezték.

Érdekes módon a muzulmán és/vagy afrikai bevándorlás nyomasztó fölényét éppen Kelet- és Közép-Európa migrációja ellensúlyozza napjainkban, valamennyire. Tény, hogy a kelet-európai államok uniós csatlakozása után érezhetően megnőtt az a típusú migráció Franciaországban, Angliában, Németországban, amelyik kultúrájában nem ellentétes a befogadó ország többségi társadalmának kultúrájával. Erre mondta azt Nicolas Sarkozy még belügyminiszterként egy televíziós vitában, hogy „azt gondolom, hogy egy lengyel, vagy egy másik kelet-európai jobban tud integrálódni országunkban, annak ellenére, hogy nem beszéli olyan jól a nyelvet, mint egy algériai”. Ez a kijelentése is botrányt kavart akkoriban, mint szinte minden Sarkozy-kijelentés, de talán a saját szülei példájára is gondolt az akkor még csak jövendő francia köztársasági elnök, amikor ezt mondta.

Zemmour mellett Alain Finkielkraut is több publicisztikájában szólt a „keresztény gyökerek”, a „nemzeti identitás”, a „franciaság” megőrzésének fontossága mellett, éppen az iszlám szélsőségességtől való félelem miatt. A kérdés kezelése nem egyszerű, hiszen a muzulmán bevándorlók jelenléte igen látványos tény: ennek a „látványosságnak” a visszafogására éppen Sarkozy javasolt intézkedéseket, a szintén a belügyminisztersége alatt meghozott „kendőtörvény”’ megtiltja a vallási jelképek használatát az állami irányítású iskolákban, így kipát, keresztet vagy kendőt nem hordhatnak iskolai órákon a fiatalok.

Ugyanakkor érdekes lehet, hogy akár ha Zemmour, akár ha Finkielkraut írásait megnézzük, nem találunk bennük az európai migránsokkal szembeni olyan éles kirohanásokat, mint amelyek a muzulmán, illetve afrikai bevándorlók ellen fogalmazódnak meg. Úgy tűnik, hogy a jobboldali publicisták ilyen tekintetben visszafogottabbak.

Victor Hugo 1876-os esszéjében úgy fogalmaz, hogy „Európának európai nemzetiségre” van szüksége. Persze, az „európai nemzetiség” fogalmát Hugo sem definiálja. Nehéz lenne is definiálni. A jelenlegi helyzetben egyértelműnek tűnik, hogy a zsidó-keresztény hagyományrendszer ebben az „európai nemzetiség-fogalomban” helyet kap, méghozzá megkérdőjelezhetetlen helyet, nincs olyan jelentős politikai erő ma Európában, amelyik például a zsidó hagyományrendszert a fenti fogalomból ki akarná rekeszteni. Ezt a mostani, az európai politikai egységet szimbolizáló tömegfelvonulás is jól bizonyította.

„Tout est pardonné”, „minden meg van bocsátva”, mondja a sokmilliós példányban, tizenhat nyelven megjelent Charlie Hebdo címlapján a Mohamed-karikatúra feletti felirat. Az „európai nemzet” fogalmába nehezen bár, de beilleszteni, integrálni akarják a politikai vezetők az iszlám hagyományt is, akár ezzel az újabb rajzzal is. Talán paradoxnak tűnik mindez, hiszen az iszlám kategorikusan tiltja az emberábrázolást, különösen Mohamed megjelenítését, mégis így van: minden komolyan vehető politikai nyilatkozat arról szólt, hogy az egységes Európából nem zárható ki az iszlám jelenléte, és a címlapon a „Je suis Charlie” felirat is azt üzeni, hogy az Európában otthonra talált muzulmán lakosság ugyanúgy fenyegetve van a terror által, mint a zsidó-keresztény többség. Ezt egyébként a muzulmán rendőr, Ahmed halála is egyértelműen bizonyítja.

Most, a párizsi mészárlás után egy nehezebb útra lép Európa. Zemmour, illetve Finkielkrut konzervatív álláspontja, a hagyományos értelemben vett „nemzet”, „haza” fogalma átértelmeződik – hiszen ilyen típusú terrorfenyegetettségben már semmilyen európai állam nem tud egyedül megbirkózni a kihívással. Talán a föderációs európai államszövetség Victor Hugo által megálmodott „európai nemzetisége”, amely – éppen az európai hagyományok és értékek alapján – integrálni tudja a legkülönbözőbb kultúrákat, valószínűleg ez lehet az egyetlen megoldás és válasz a terrorista gyilkosok szörnyű tettére, amely az utolsó momentum, hogy kimondjuk: Európa egységre van ítélve.

 

 

 

 

 

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.