Az európai vezető politikusok demonstratív megjelenése a párizsi tömegrendezvényen, Merkel és Hollande érzelmektől sem mentes összeölelkezése mind-mind azt sugallta, hogy új fejezetet kell nyitni a kontinens történelmében, és ez a mindennél szorosabb európai egység fejezete.
Victor Hugo másfél századdal ezelőtt megfogalmazott álma - úgy tűnik - realizálódni fog. 1876-ban Hugo a Szerbiáért című esszéjében így ír: „A szerbiai események bizonyítják, hogy szükség van az Európai Egyesült Államokra. Az egyes kormányok helyére lépjen a népek egyesülése. Le a gyilkos birodalmakkal! (...) Európának európai nemzetiségre, egyetlen kormányra, egyetlen hatalmas, testvéries bíróságra, önmagával megbékélt demokráciára van szükség.”
Valóban, a másfél milliós felvonulás, az európai politikusok hangsúlyos jelenléte, a három (illetve öt) millió példányban és tizenhat nyelven megjelent új Charlie Hebdo együtt azt üzenik, hogy a terrorizmus nem francia belügy, nem nemzeti kérdés, erre az akcióra válaszolni - nemzetállami keretek között - már nem lehet.
Persze, a párizsi mészárlás után feltűnhetnek – úgymond – „nemzeti” válaszok, kisebb, a bevándorlástól nem különösebben érintett országok vezetői tehetnek olyan kijelentéseket, hogy „a gazdasági menekülteket nem szabad befogadni”, de nagyon jól tudjuk, hogy az ilyen megnyilvánulásoknak valójában nincs jelentőségük, vagy csak pillanatnyi és belpolitikai szerepük van. Izgalmasabb kérdés néhány fontos, európai, történetesen francia értelmiségi megszólalása. Kétségtelenül érdekes ilyen szempontból Eric Zemmour, a Le Figaro újságírójának „A francia öngyilkosság” című könyve, amelyik elsősorban a muzulmán bevándorlók nagy számától félti Franciaországot, és attól a ténytől, hogy ezek a bevándorlók nem hajlandóak beilleszkedni a francia társadalomba, nem integrálódnak, hanem - szokásaikat, kultúrájukat megőrizve - egyszerűen csak munkát végeznek, illetve élik mindennapjaikat. Zemmour, konzervatív, zsidó származású újságíróként a muzulmán értékrendszer hódítása ellen a francia nemzeti értékek, és a keresztény hagyományok megerősítésében látná a megoldást, olyan fogalmak, mint „nemzet”, „haza” újraértelmezésével.
Könyvéért Zemmourt többen lefasisztázták, illetve rasszistának bélyegezték.
Érdekes módon a muzulmán és/vagy afrikai bevándorlás nyomasztó fölényét éppen Kelet- és Közép-Európa migrációja ellensúlyozza napjainkban, valamennyire. Tény, hogy a kelet-európai államok uniós csatlakozása után érezhetően megnőtt az a típusú migráció Franciaországban, Angliában, Németországban, amelyik kultúrájában nem ellentétes a befogadó ország többségi társadalmának kultúrájával. Erre mondta azt Nicolas Sarkozy még belügyminiszterként egy televíziós vitában, hogy „azt gondolom, hogy egy lengyel, vagy egy másik kelet-európai jobban tud integrálódni országunkban, annak ellenére, hogy nem beszéli olyan jól a nyelvet, mint egy algériai”. Ez a kijelentése is botrányt kavart akkoriban, mint szinte minden Sarkozy-kijelentés, de talán a saját szülei példájára is gondolt az akkor még csak jövendő francia köztársasági elnök, amikor ezt mondta.
Zemmour mellett Alain Finkielkraut is több publicisztikájában szólt a „keresztény gyökerek”, a „nemzeti identitás”, a „franciaság” megőrzésének fontossága mellett, éppen az iszlám szélsőségességtől való félelem miatt. A kérdés kezelése nem egyszerű, hiszen a muzulmán bevándorlók jelenléte igen látványos tény: ennek a „látványosságnak” a visszafogására éppen Sarkozy javasolt intézkedéseket, a szintén a belügyminisztersége alatt meghozott „kendőtörvény”’ megtiltja a vallási jelképek használatát az állami irányítású iskolákban, így kipát, keresztet vagy kendőt nem hordhatnak iskolai órákon a fiatalok.
Ugyanakkor érdekes lehet, hogy akár ha Zemmour, akár ha Finkielkraut írásait megnézzük, nem találunk bennük az európai migránsokkal szembeni olyan éles kirohanásokat, mint amelyek a muzulmán, illetve afrikai bevándorlók ellen fogalmazódnak meg. Úgy tűnik, hogy a jobboldali publicisták ilyen tekintetben visszafogottabbak.
Victor Hugo 1876-os esszéjében úgy fogalmaz, hogy „Európának európai nemzetiségre” van szüksége. Persze, az „európai nemzetiség” fogalmát Hugo sem definiálja. Nehéz lenne is definiálni. A jelenlegi helyzetben egyértelműnek tűnik, hogy a zsidó-keresztény hagyományrendszer ebben az „európai nemzetiség-fogalomban” helyet kap, méghozzá megkérdőjelezhetetlen helyet, nincs olyan jelentős politikai erő ma Európában, amelyik például a zsidó hagyományrendszert a fenti fogalomból ki akarná rekeszteni. Ezt a mostani, az európai politikai egységet szimbolizáló tömegfelvonulás is jól bizonyította.
„Tout est pardonné”, „minden meg van bocsátva”, mondja a sokmilliós példányban, tizenhat nyelven megjelent Charlie Hebdo címlapján a Mohamed-karikatúra feletti felirat. Az „európai nemzet” fogalmába nehezen bár, de beilleszteni, integrálni akarják a politikai vezetők az iszlám hagyományt is, akár ezzel az újabb rajzzal is. Talán paradoxnak tűnik mindez, hiszen az iszlám kategorikusan tiltja az emberábrázolást, különösen Mohamed megjelenítését, mégis így van: minden komolyan vehető politikai nyilatkozat arról szólt, hogy az egységes Európából nem zárható ki az iszlám jelenléte, és a címlapon a „Je suis Charlie” felirat is azt üzeni, hogy az Európában otthonra talált muzulmán lakosság ugyanúgy fenyegetve van a terror által, mint a zsidó-keresztény többség. Ezt egyébként a muzulmán rendőr, Ahmed halála is egyértelműen bizonyítja.
Most, a párizsi mészárlás után egy nehezebb útra lép Európa. Zemmour, illetve Finkielkrut konzervatív álláspontja, a hagyományos értelemben vett „nemzet”, „haza” fogalma átértelmeződik – hiszen ilyen típusú terrorfenyegetettségben már semmilyen európai állam nem tud egyedül megbirkózni a kihívással. Talán a föderációs európai államszövetség Victor Hugo által megálmodott „európai nemzetisége”, amely – éppen az európai hagyományok és értékek alapján – integrálni tudja a legkülönbözőbb kultúrákat, valószínűleg ez lehet az egyetlen megoldás és válasz a terrorista gyilkosok szörnyű tettére, amely az utolsó momentum, hogy kimondjuk: Európa egységre van ítélve.
