Ideje számba venni azokat a tényezőket, amelyeket az elmúlt évtizedek során oly sok elemzés feltárt, s amelyek alapján legalább értelmezni lehet azt a brutális értelmetlenséget, amely most tizenhét ember lemészárlásához vezetett. Az említett elemzések maguk is a válsághoz kanyarodnak vissza, mint egyetlen olyan körülményhez, amely permanens frusztráltságot okoz az iszlám világon belül, egyre képtelenebb tettekre sarkallva annak egyes tagjait.
| ||
Az ENSZ által felkért és finanszírozott mintegy száz arab szakértő először 2002-ben adta közre az Arab Human Development Report nevű anyagot. Ezt aztán négy tematikus, kötet terjedelmű elemzés követte (2003, 2004, 2005, 2009), de mind közül alighanem az a legátfogóbb munka az arab térséget jellemző anomáliákról. Melyek ezek?
Mindenekelőtt az arab országok gazdasági szerkezetét jellemző alapvető problémák. A lakosság több mint felét kitevő nők alkalmazása a gazdaságban nem teljes és nem arányos. Többnyire a gazdaság felét kitevő agráriumban alkalmazzák a 80 százalékukat, ám ott, ahol az iszlám radikalizmus közel kerül a hatalomhoz, arra törekednek, hogy teljes egészében korlátozzák a nők munkavállalói lehetőségeit. Annak dacára, hogy a mezőgazdaság ilyen súllyal van jelen a gazdaságban, a GDP mindössze 12 százalékát termeli meg. (A 46 milliós – egyébként igen gyengén teljesítő – Spanyolország GDP-je meghaladja a teljes arab világ által produkált GDP-t.) Az arab országokban a legmagasabb a munkanélküliség a harmadik világ többi régióihoz mérten. Bár 1990 és 2010 között ez némileg csökkent, az „arab tavaszt” követő bizonytalanságok ismét megsokszorozták a munkanélküliséget, különösen a fiatalok körében.
Az iskolarendszer rendkívül fejletlen, s az elemi oktatás irányítása általában képzetlen, a szekularitással mereven szemben álló imámok kezében maradt. A felsőoktatás hasonlóképp improduktív. Emellett a diglosszia miatt, vagyis amiatt, hogy az írott és a beszélt nyelv jelentősen eltér, a funkcionális analfabetizmus az arab nyelvű országok lakosainak nagy többségét jellemzi. 65 millióan pedig nem egyszerűen funkcionális, hanem tényleges analfabéták.
A kultúra ideológiai befolyásoltsága igen magas, s e téren igen hatékonyan működik az öncenzúra is. Az izoláltság egészen elképesztő: a 10 milliós Görögországban évente több angolról fordított mű jelenik meg, mint a 310 millió lakosú 22 arab államban együttvéve. Ráadásul a megjelentetett művek 80-90 százaléka vallási irodalom. A lakosság csupán 1,2 százaléka rendelkezik számítógéppel, az internet-hozzáférés aránya pedig ennél is elenyészőbb, mindössze 0,6 százaléknyi.
Az Arab Human Development Reprotok elképesztő adatai még hosszan sorolhatók. Sokatmondó, hogy 2009–2011 – vagyis az „arab tavasz” fejleményei óta – újabb jelentést nem rendelt az ENSZ, pedig érdekes lenne megvonni az új helyzet mérlegét, hisz a politikai változások általában lerontották az érintett államok teljesítőképességét, és ott, ahol polgárháború dúl – így Líbiában és Szíriában –, a helyzet még tragikusabb.
És hogy mi köze ezeknek az adatoknak ahhoz, hogy Saïd Kouachi és Chérif Kouachi besétált a Rue Serpollet 26. alatt lévő irodaházba, és halomra gyilkolta a szerkesztőség munkatársait? Elvégre a két fiatalember – algériai felmenőik dacára – francia volt, messze látták meg a napvilágot s nőttek fel azoktól az arab államoktól, amelyekben a nyomor és a kilátástalanság, no meg a vallási elvakultság ad fegyvert az emberek kezébe.
A kérdés jogos, mégis inkább szónoki az olyanok számára is, akik kevésbé járatosak a Közel-Kelet és Észak-Afrika dolgaiban. A térségi terrorizmus alapvetően átalakulóban van, Oszama bin-Laden korszaka leáldozott (lehet, hogy csak átmenetileg), és bár az ISIS nem változtatott a stratégián, de a terrorcselekmények taktikai elemei közül jó néhány megváltozott. Ma már a múlté, hogy a Közel-Keleten vagy a Maghrebben felnőtt, s így könnyen azonosítható egyénekre bízzanak akciókat; erre ott van az a mintegy négyezer francia–arab identitású egyén, akik jelenleg is az ISIS-ben harcolnak, s az a mintegy háromezer, akik a brit nagyvárosok bevándorlónegyedeiben látták meg a napvilágot, s az angol hétköznapokban szocializálódtak. Az Egyesült Államok ezt már megtapasztalta a Bush-érában 2001–2008 között. A jelek szerint Európa sem tudja megspórolni magának e fájdalmas tanulságokat.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője
