Elérkeztünk Orbán Viktor kiszámíthatatlan korszakához

Publicisztika

A Fidesz világában már nincs józan ész, csak eltakarítandó ellenségek. A józan ész logikáján túllépve pedig már nincsenek határok, nincs úriemberkedés, nincs emberi méltóság, csak váratlanul kitörő állatias agresszió. 

Az irodalom és a film is számtalan darabban bemutatta már azt, amit most látunk a magyar közéletben: a sarokba szorítottak veszélyes kiszámíthatatlanságát. Kis eltérésekkel mindig ugyanazt látjuk: egy nagy rendszer optimista hangulatban történő kiépülése, csúcsra járatása és aranykora után először megjelennek az első repedések, megtörténnek az első árulások, többen is meghasonlanak, a paranoiddá vált vezető pedig elkeseredésében mindent egy lapra téve támad, mar bele mindenbe maga körül. Ami eltér ezekben a darabokban, az a befejezés: a cinikus végeredménytől a tragédián át a mindenkit megható pozitív változásig terjed a skála; értelemszerűen a valóságban is hasonlóan sokféle végkimenetele lehet annak, amit most a Fidesz csinál.

Az viszonylag egyértelmű, hogy a rendszer csúcsa már mögöttünk van: a 2014-ben teljesen lazán nyert választás során elég volt annyit ígérni a Fidesz plakátjain, hogy folytatják a megkezdett munkát, a gazdasági válság, a 2006-os események, a romagyilkosságok és hasonló szörnyűségek által megtépázott lelkű országnak még a Fidesszel kritikusabb része is rezignáltan vette tudomásul, hogy ez Orbán Viktor újabb négy éve lesz. A viszonylagos nyugalom és persze a lassan, de stabilan növekvő jólét nyilván elfedte a teljhatalmú kormányzás veszélyeit, ahogy olyan sok vizet az sem zavart, hogy közben a NER szisztematikusan szállta meg az állam minden területét. Elkezdődött a nyilvánosság leuralása, később használható fegyverek sokaságát építették be a törvénykezésbe, az pedig már végképp elvont problémának tűnt, hogy a Szájer József tabletjén írt alkotmány bármiféle társadalmi egyeztetés nélkül lett az életünk szervezőereje. Voltak arra visszanézve egyértelmű jelek, hogy ez a kormány alapvetően a leszámolásban hisz kormányzás helyett, de ahogy a nagyobb társadalmi katasztrófákkal lenni szokott, úgy most is csak kis lépésekben lett hétköznapjaink része a ma ismert Fidesz.

Mint minden fasisztoid kormány, úgy ez sem önkorrekcióval válaszol az őt ért kihívásokra, hanem durvulással. 

Mivel kihívások azért szép számmal érkeztek az elmúlt tizenöt évben, ezért volt tere a fokozatosságnak: a médiatörvény 2011-es bevezetése mai szemmel szinte egy jobbközép kormány szabályozásának tűnik ahhoz képest, hogy most ugyanennek a kormánynak a – legtöbb önálló gondolkodásra képes ember elzavarásával – frissített változata már külföldi ügynököket lát mindenhol, ahol nem a saját hülyeségeit hallja vissza. A menekülekről szóló kampány egészen humanista volt 2015 környékén már ahhoz képest is, amit 2018-ban kaptak választáskor ugyanezek a menekültek, de a 2021-es homofóbtörvény is egész barátságosnak tűnik ahhoz képest, hogy most már a gyülekezési jogot sem gyakorolhatják azok, akik szivárványos zászlókat lengetnének. Amikor 2016-ban egészen gusztustalan körülmények közt záratták be az ország legnagyobb napilapját, a Népszabadságot, még mindig senki nem merte gondolni, hogy nem sokkal később a teljes független nyilvánossággal, civilekkel és ellenzéki pártokkal is hasonlót terveznek, vagy legalább is meg akarják teremteni ennek a lehetőségét. 

Mivel önkorrekció helyett a durvulást választották, az egyre kontraszelektáltabb figurákból álló – Simicska Lajosról legalább elhittük, hogy okos, Mészáros Lőrinc meg ugyebár Mészáros Lőrinc – NER teljesítményének alapvető részei nem változtak, úgyhogy a kihívások is egyre  erősebbek és gyakoribbak lettek, ez pedig épp úgy gyorsította a radikalizálódást, és mint minden hasonló helyzetben (lásd főleg: orosz és török példa), egy idő után megérkeztek a falhoz, vagy a sokszor emlegetett vörös vonalhoz, ha úgy jobban tetszik. A NER teljesítményét ugyanis a gazdaság katasztrofális teljesítménye, a rohadó állam, az elmaradottság és stagnálás érzése jelenti, kiegészítve azzal a mentális polgárháborúval, aminek köszönhetően ma már a legtöbb nagycsaládi összejövetel gyomorgörcsben telik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.