A címe szerint a „közélet átláthatóságáról” szóló törvényjavaslat a megszavazása után rendelkezni fog a törvény minden formai kellékével. Jogszerűvé válik, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal javaslatára a kormány jegyzéket tesz közzé azokról a hazai szervezetekről, amelyek „veszélyeztetik Magyarország szuverenitását”. A listázott civil szervezeteket, más alkotóműhelyeket, sajtót, üzleti vállalkozásokat és mindezek vezető munkatársait és alapítóit különféle szankciókkal lehet sújtani arra hivatkozva, hogy „idegen érdekből és külföldi finanszírozásból fenntartott aktivista hálózatok” tagjai. A bírságolással, az egyszázalékos felajánlásokból való kizárással, számlák zárolásával és keményebb kényszerintézkedésekkel járó, végül az ellehetetlenítéshez és megszüntetéshez vezető eljárásokkal szemben nincs lehetőség érdemi jogorvoslatra.
A látszat csal
Napnál világosabb, hogy a törvény nem az, aminek nevezi magát. Nem „a közélet átláthatóságát” szolgálja, és nem a „demokratikus vitát és a társadalmi és politikai akaratképzést” védi a szuverén ország ellenségeitől. Amivel a kormányzat másokat vádol, azt ő maga teszi visszatérően. Törvénytelenül beavatkozik szuverén államok belügyeibe, amikor európai és amerikai szélsőjobboldali pártokat finanszíroz a magyar adófizetők pénzéből és más tisztázatlan eredetű forrásokból. TEK-különítményt küld Bosznia-Hercegovinába, hogy megmentse Milorad Dodik boszniai szerb politikust a börtönbüntetéstől.
Könnyű észrevenni, hogy a törvényesség csak látszat, de az egyszerű magyarázatok után mégis hiányérzetünk maradhat. Először is, hibásnak és károsnak érzem az olyan megközelítéseket, amelyek szerint a törvény terelés, papírtigris vagy gumicsont. Lehet, hogy igazuk van azoknak a hírmagyarázóknak, akik úgy vélik, a törvény időzítése elterelheti a figyelmet az MNB alapítványai körüli botrányról és arról, hogy a miniszterelnök a magyarellenes államfőjelölt mellett állt ki a romániai elnökválasztási kampányban. De ez az összefüggés nem szoríthatja háttérbe azt a tényt, hogy egy megbélyegző és kirekesztő törvény konkrét alkalmazás és szankciók nélkül is súlyos jogsértésekhez vezet. A megfélemlítés légkörében elindul „a nép ellenségeinek” kiszorítása a nyilvánosság színtereiről, terjed velük szemben a verbális agresszió, és megjelenik a fizikai erőszak. Ha kilépnek az utcára, ellenük uszító plakátokba ütköznek, ha kibérelnének egy helyiséget rendezvény céljára, elutasítással szembesülnek, ha rosszkor járnak rossz helyen, még meg is verhetik őket.
Másodszor, vitatnám, hogy ez a törvény valaminek a kezdete, nóvum. Tévesnek tűnik az a támogatásra biztató banner, ami az egyik hírportálon jön fel: „Elindult a támadás a szabad sajtó ellen”. Alighanem lehetetlen kijelölni a folyamat kezdőpontját, de a médiaszabadság elleni első támadások közé az írott és elektronikus sajtó feletti kontrollt gyakorló médiahatóság 2010-es felállítása tartozik. A törvények önkényes változtatásai és a Magyar Bálint leírásában maffiaállaminak nevezett más módszerek tették lehetővé például a Klubrádió frekvenciáinak elvételét, a Népszabadság felszámolását, az Index és az Origo einstandolását, hogy csak néhányat említsek a legismertebb esetek közül. Ha pedig a sajtón túli független civil szféra elleni támadásokat vesszük, akkor 2011-ig lehet visszamenni, amikor a szabad egyházak mintegy kilencven százalékát megfosztották a jogi státuszuktól, és azóta tart például Iványi Gáborék egyházának hányattatása.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
