Elfolyó áron

Publicisztika

A kormányzati negyedért vérzik a szívünk, kizárólagos vigaszunk, hogy egyetlen kapavágás nem történt még, a kár csekély, csak annyi, amennyi az előkészítésére elment, az a bagatell 650 vagy 700 millió.

A kormányzati negyedért vérzik a szívünk, kizárólagos vigaszunk, hogy egyetlen kapavágás nem történt még, a kár csekély, csak annyi, amennyi az előkészítésére elment, az a bagatell 650 vagy 700 millió.

A 4-es metró ennél súlyosabb eset. Arról, hogy a földalatti ára mennyiről ment fel mennyire, részletes elemzést olvashatnak lapunkban. Nem akarjuk lelőni a poént, de sokra, és a vége se igen látszik, sőt, nemcsak azt nem tudjuk, hogy mennyibe fog kerülni, de azt se, hogy mi kerül annyiba. A főváros természetes törekvése, hogy a legendás "kapcsolódó beruházásokat" a metró örve alatt számoltassa el: azaz olyan városfejlesztési projekteket is ebből a keretből finanszíroztasson, amelyek nélkül a szerelvények még vígan elközlekednének. A budapestiek akár hálásak is lehetnek szeretett városuk vezetőinek, hogy építtetnek nekik még ezt-azt a metrón kívül is, talán kicsit korán felejtettük el az olyan szavakat, mint "tervalku" meg "puha költségvetési korlát". A kormánynak meg nehéz nemet mondania olyan fejlesztésekre, amelyeket önpártjainak tagjai forszíroznak, és amelyekkel leghűségesebb választóit jutalmazza. De ez csak az egyik része lenne a dolognak. Hisz korántsem biztos, hogy a - mindinkább indokolatlanul - csillagászatinak tűnő végösszeg a főváros jó érdekérvényesítő képességének tudható be.

Itt mintha mindenki jól akart volna járni. Egy kicsit túl jól is. Ha a főváros természetes törekvése sok mindent rápakolni erre a beruházásra, úgy a kivitelezők épp ilyen természetesen nem a költségek - a honoráriumuk - leszorításában érdekeltek. És eleve nincsenek rossz pozícióban, ha ez irányú érdekeik érvényesítéséről lenne szó. Például öszszehasonlíthatatlanul több szakértelemmel rendelkeznek a mélyépítésben meg az alagútfúrásban, mint a megbízójuk. A szerződésekből - illetve a 4-es metró honlapján látható, erősen szűrt változatukból - az bogarászható ki, hogy a váratlan technológiai, geológiai problémákból fakadó kockázaton a felek osztoznak; a kivitelezőnek felróható okokból bekövetkező csúszásokért ő, a beruházó hibájából adódó késésekért pedig a beruházó áll helyt. Ám a Fővám téri állomás körüli vita, meg a túlköltekezés egyéb momentumai azt mutatják, ezek az esetek nem mindig egyértelműek. És szögezzük le azt is, hogy igenis van egy olyan összeg, ami előtt még a 4-es metró legelszántabb barátai is visszahőkölnének. Ja, megér 300-at, 400-at is, sőt, legyen 500 - de afölött?

Abban viszont nem vagyunk biztosak, hogy akár fikarcnyi értelme is lenne ezt a kérdést ma, 2008 elején feltennünk. Vártunk már negyedórát a buszra, inkább várunk még ki tudja, mennyit, egyrészt mert hátha mindjárt jön, másrészt meg mert pocsékba menne a negyedóránk. Benne van a cuccban mondjuk 250 milliárd (vasban, betonban, munkában, kötelezettségvállalásban), és ez az összeg napról napra nő - ezt kéne betemetni most azért, hogy ne építhessünk metrót. Meg még - vélhetően - azt az ismeretlen nagyságú pénzeszközt, amit az alvállalkozói szerződések a beruházás teljes leállítása esetére kártérítésként előirányoznak. Ez a 250 + iksz milliárd nem a kormánynegyed 700 millió forintja lenne, hanem biztos bukás, a koalíció politikai katasztrófája, a síron túli élet lehetősége nélkül. (Lehet persze Orbánt okolni azért, mert nincs 4-es metró, és ebben lenne is igazság: csak éppen napról napra kevesebb.) E katasztrófa előhangja lenne az a katasztrófa, ha az unió mégsem fogadja be a metrópályázatot, és a kieső majd' 300 milliárdot a költségvetésnek kéne pótolnia (minő szerencse, hogy ez nem fog megtörténni). Az viszont, hogy a kormány nem szállhat ki, az alvállalkozók pozícióit erősíti; és milyen jó lenne biztosnak lennünk abban, hogy a velük kötött pontos, körültekintő, az európai adófizetők érdekeit elszántan védő szerződések elképzelhetetlenné teszik számukra a tétek emelését.

Hisz nem csak holmi százmilliárdokról van immár szó. Hanem arról is, hogy a magyar állam intézményei - törvényei, kormánya, fővárosának önkormányzatai, a nevében eljáró megbízottai - képesek-e legalább viszonylag tisztességesen lebonyolítani egy (európai léptékkel mérve nem túl nagy) nagyberuházást. Vagy minden eltűnik a slendriánul összefércelt törvények, a lompos hivatalok, a joghézagok, az összeférhetetlenségek, a közfelelőtlenség, a becstelenség meg a korrupció mocsarában. Már rég eltűnt, csak még nem vettük észre.

Ide, a végére most nyilván az alagútról meg a fényről kéne valami biztató mondatot írni.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.