Elfolyó áron

Publicisztika

A kormányzati negyedért vérzik a szívünk, kizárólagos vigaszunk, hogy egyetlen kapavágás nem történt még, a kár csekély, csak annyi, amennyi az előkészítésére elment, az a bagatell 650 vagy 700 millió.

A kormányzati negyedért vérzik a szívünk, kizárólagos vigaszunk, hogy egyetlen kapavágás nem történt még, a kár csekély, csak annyi, amennyi az előkészítésére elment, az a bagatell 650 vagy 700 millió.

A 4-es metró ennél súlyosabb eset. Arról, hogy a földalatti ára mennyiről ment fel mennyire, részletes elemzést olvashatnak lapunkban. Nem akarjuk lelőni a poént, de sokra, és a vége se igen látszik, sőt, nemcsak azt nem tudjuk, hogy mennyibe fog kerülni, de azt se, hogy mi kerül annyiba. A főváros természetes törekvése, hogy a legendás "kapcsolódó beruházásokat" a metró örve alatt számoltassa el: azaz olyan városfejlesztési projekteket is ebből a keretből finanszíroztasson, amelyek nélkül a szerelvények még vígan elközlekednének. A budapestiek akár hálásak is lehetnek szeretett városuk vezetőinek, hogy építtetnek nekik még ezt-azt a metrón kívül is, talán kicsit korán felejtettük el az olyan szavakat, mint "tervalku" meg "puha költségvetési korlát". A kormánynak meg nehéz nemet mondania olyan fejlesztésekre, amelyeket önpártjainak tagjai forszíroznak, és amelyekkel leghűségesebb választóit jutalmazza. De ez csak az egyik része lenne a dolognak. Hisz korántsem biztos, hogy a - mindinkább indokolatlanul - csillagászatinak tűnő végösszeg a főváros jó érdekérvényesítő képességének tudható be.

Itt mintha mindenki jól akart volna járni. Egy kicsit túl jól is. Ha a főváros természetes törekvése sok mindent rápakolni erre a beruházásra, úgy a kivitelezők épp ilyen természetesen nem a költségek - a honoráriumuk - leszorításában érdekeltek. És eleve nincsenek rossz pozícióban, ha ez irányú érdekeik érvényesítéséről lenne szó. Például öszszehasonlíthatatlanul több szakértelemmel rendelkeznek a mélyépítésben meg az alagútfúrásban, mint a megbízójuk. A szerződésekből - illetve a 4-es metró honlapján látható, erősen szűrt változatukból - az bogarászható ki, hogy a váratlan technológiai, geológiai problémákból fakadó kockázaton a felek osztoznak; a kivitelezőnek felróható okokból bekövetkező csúszásokért ő, a beruházó hibájából adódó késésekért pedig a beruházó áll helyt. Ám a Fővám téri állomás körüli vita, meg a túlköltekezés egyéb momentumai azt mutatják, ezek az esetek nem mindig egyértelműek. És szögezzük le azt is, hogy igenis van egy olyan összeg, ami előtt még a 4-es metró legelszántabb barátai is visszahőkölnének. Ja, megér 300-at, 400-at is, sőt, legyen 500 - de afölött?

Abban viszont nem vagyunk biztosak, hogy akár fikarcnyi értelme is lenne ezt a kérdést ma, 2008 elején feltennünk. Vártunk már negyedórát a buszra, inkább várunk még ki tudja, mennyit, egyrészt mert hátha mindjárt jön, másrészt meg mert pocsékba menne a negyedóránk. Benne van a cuccban mondjuk 250 milliárd (vasban, betonban, munkában, kötelezettségvállalásban), és ez az összeg napról napra nő - ezt kéne betemetni most azért, hogy ne építhessünk metrót. Meg még - vélhetően - azt az ismeretlen nagyságú pénzeszközt, amit az alvállalkozói szerződések a beruházás teljes leállítása esetére kártérítésként előirányoznak. Ez a 250 + iksz milliárd nem a kormánynegyed 700 millió forintja lenne, hanem biztos bukás, a koalíció politikai katasztrófája, a síron túli élet lehetősége nélkül. (Lehet persze Orbánt okolni azért, mert nincs 4-es metró, és ebben lenne is igazság: csak éppen napról napra kevesebb.) E katasztrófa előhangja lenne az a katasztrófa, ha az unió mégsem fogadja be a metrópályázatot, és a kieső majd' 300 milliárdot a költségvetésnek kéne pótolnia (minő szerencse, hogy ez nem fog megtörténni). Az viszont, hogy a kormány nem szállhat ki, az alvállalkozók pozícióit erősíti; és milyen jó lenne biztosnak lennünk abban, hogy a velük kötött pontos, körültekintő, az európai adófizetők érdekeit elszántan védő szerződések elképzelhetetlenné teszik számukra a tétek emelését.

Hisz nem csak holmi százmilliárdokról van immár szó. Hanem arról is, hogy a magyar állam intézményei - törvényei, kormánya, fővárosának önkormányzatai, a nevében eljáró megbízottai - képesek-e legalább viszonylag tisztességesen lebonyolítani egy (európai léptékkel mérve nem túl nagy) nagyberuházást. Vagy minden eltűnik a slendriánul összefércelt törvények, a lompos hivatalok, a joghézagok, az összeférhetetlenségek, a közfelelőtlenség, a becstelenség meg a korrupció mocsarában. Már rég eltűnt, csak még nem vettük észre.

Ide, a végére most nyilván az alagútról meg a fényről kéne valami biztató mondatot írni.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.