A negyvenedik évforduló közeledtével mind több értelmezési kísérlet jelenik meg 1968-ról - az évről, a korszakról, a jelenségről. Egyik sem vitatja, hogy 68 orientálta a későbbi, 1989-es események alakítóinak mentalitását, és modellértékű megoldásokat kínált a háborút követő európai társadalomfejlődés számára is. Valóban: mindez túl fontos ahhoz, hogy ne nézzünk szembe azon önmagunkkal, akiket épp ez az év, ez a korszak, ez a jelenség tett olyanná, amilyenekké válnunk lehetett, vagy amilyenné kényszerültünk válni.
Tanulságos megvonni azon magatartások mérlegét, amelyek akkor főként morális fedezettel bírtak, politikai relevanciájukat mégis maradéktalanul megőrizte az eltelt negyven esztendő. Még akkor is, ha az egykori lázadók - tehetségük függvényében - beépültek az általuk jócskán átformált establishmentbe; sőt talán épp ez hitelesíti leginkább egykori eszméiket és indulataikat. Az akkor kilátástalansággal küszködő nyugati és keleti társadalmak konvergenciája - az uniós szerkezet kialakításával - megtörtént, ráadásul sokkal szerencsésebb megoldások közepette, mint amilyenek a kontinenst 1914 és 1989 között jellemezték.
1968-at a baloldali eszmék egyfajta radikális forradalma teremtette - a rákövetkező négy évtizedben az akkor megingó nyugati társadalmakat pedig főként az tette sikeressé, hogy képesek voltak megszabadulni a baloldali indulattól, és hatékony szervezőelveik a liberalizmusból merítettek ésszerűséget. Kockázatos persze az aktuálpolitikában keresni igazoló érveket egy lezárult történeti eseménysorhoz; s ugyancsak kockázatos ezen az alapon analógiákat gyártani. Ám nehéz nem észrevenni most, a francia elnökválasztás másnapján azt, hogy mennyire jövőorientált és progresszív újszerűséggel telített az a francia jobboldal, melynek egykori, nemzetien ócska sztereotípiáit önfeledten húzza most magára a programját tekintve teljességgel tartalmatlanná vált baloldali politika. Nehéz nem venni tudomást a német baloldal unióellenességéből erőt merítő CDU felelős konstruktivitásáról, a morális fölényről, melynek következtében megerősítést nyertek a német politikai elit körében a liberális értékek, s oly cinikussá vált a szociáldemokrata érvrendszer.
*
Persze, ha a kontinens keleti felén kéri ma számon valaki az egykori progresszivitást vagy annak mai reinkarnációját, egészen más következtetésre jut. Az új - és legújabb - uniós tagállamok jobboldali elitjéhez képest még a 68-ban hitelüket vesztő nyugati jobboldaliak is civilizált polgárok, pártjaik pedig a politikai kultúra letéteményesei. Nincs kivétel ez alól; a ma Kelet-Európájának jobboldali mozgalmaira semmilyen formában sem illik a 21. századi jelző; és olyan elvárásokat sem célszerű velük szemben támasztani, amelyek a 20. századi tapasztalatok alapján okkal remélhetők lennének. A két világháború közötti viszonyok élednek újra itt a jobboldalnak köszönhetően, annak minden szennyével, oktalanságával és gátlástalanságával.
És mit látunk a kelet-európai baloldalon? Az események és tendenciák jellege más, de hasonképp lehangoló. A baloldal - leszámítva azokat az országokat, ahol e pártoknak sikerült a nacionalista tömegeket maguk mellé állítaniuk, s így saját körben kikerekíteni valamilyen "nemzeti" és "szocialista" világképet - kész hibátlanul felmondani a történelmi leckét, azaz elutasítani olyan eszméket, amelyeknek idiotizmusa a 20. század tanulságainak tükrében nemhogy evidencia, de egyenesen közhelyes. A baloldal - többségében - intellektuálisan és érzelmileg levált a kommunista-szocialista társadalomszervezési modellről, belátta e rendszer csődjét, humanitárius szempontból tarthatatlan voltát. Arra azonban már nem volt képes, hogy szervesen integrálja a liberális eszméket és az azoknak megfelelő gyakorlatot. Ezért az általa elfogadott és a mai gyakorlatukban megvalósuló kapitalizmus éppoly anakronisztikus, amint amilyen 1968-ban volt a kontinens nyugati részén, s amelyet az események akkor elsodortak, de legalábbis teljesen átalakítottak.
1968 nagy kelet-európai tanulsága az, hogy a jobboldal nem érti, a baloldal pedig nem meri vállalni a progressziót. E progresszió nemcsak a jövő lehetőségeinek megsejtését jelentené, de a populizmus, az öncsalás szükségszerű feladását is. 1968-ban a nyugati polgárok jelentékeny része a kapitalizmus ellen lázadt, keleti társaik pedig egy olyan illúzióért, amelynek roppant morális tartalma sem feledtetheti naivitását, sőt értelmetlenségét. A mai kelet-európai baloldal még véletlenül sem a 68-as lázadásokba kódolt progresszióhoz érez vonzalmat, hanem annak antikapitalizmusához, miközben ez szögesen ellentmond pártjaik hirdetett napi gyakorlatának. Amerika egykori vietnami szerepvállalása még ma is érzelmi felháborodásuk tárgya, ám maguk is jól tudják, hogy a mai Hanoi egyetlen esélye, ha a volt kapitalista Saigon egykori termelési viszonyait újjáteremtheti. Mintha Vietnam nem egy jelentékeny állomás lett volna azon események sorában, melyek Koreától Afganisztánig végigkísérték, majd pokolra küldték a szovjet típusú kísérletet! Castro és Che Guevara kultusza továbbra sem lankad, miközben mindenki tudja, hogy a kubai rendszer korruptsága, embertelensége és értelmetlensége a 21. század egyik legförtelmesebb ténye. Az Amerika-ellenesség mint cél továbbra is szentesít minden eszement indulatot. A kelet-európai baloldali hitvilág tovább vívja a hidegháborút olyan ellenségekkel szemben, amelyek - okkal - már rég tudomást sem vesznek róla.
*
A nyugati 68 - a mából szemlélve - roppant provokáció volt, amit a fejlett kapitalizmus, valamint a ráépülő liberális demokrácia haszonnal és tanulságosan fordított saját javára, beleértve önmaga gyökeres megreformálását is. Keleten 1968 a restauráció éve volt, amelynek szörnyű következményeit csak illúziók révén lehetett túlélni. A kelet-európai baloldal épp ezért mindössze túlélő, de nem a jelenben élő entitás. E súlyos tehertételt az sem csökkenti, hogy a jobboldal még ennyire sem képes szembenézni azzal a korral, melynek múmiájaként ma egyszerre tűnik ijesztőnek és szánalmasnak.
