Az ingatlanadó bevezetése ellen nem a C-lakások romái tiltakoznak, és nem is a kis parasztházakban élő öregek, hanem azok, akiknek jócskán fizetniük kellene. Meg akiknek az üzletét rontaná - az ingatlanközvetítők. A szakértők pedig fanyalognak. Fogós ügy. Borzasztó népszerűtlen, ha adót kell mondani. Fáznak is tőle a koalíciós pártok.
*
A szakértők egyike-másika megemlít egy ebbe a körbe tartozó, de teljesen kiismerhetetlen adónemet, szinte félősen írva le: földadó. Merthogy a termőföld is ingatlan lenne. Az utóbbi évtizedek lesöpörték ittlétünk csaknem ezer évét: most nincs földadó. Alaptalan az ingatlanszakértők hibáztatása a nehezen kezelhető téma miatt, ugyanis a budai villa és a szatmári ősgyep minősítése között szakadéknyi a távolság. Mindennek tetejébe a földadó emlegetésére lesznek magángazdák, akik traktorjaikkal rögvest a főváros elfoglalására indulnak. 'k nem szoktak adót fizetni, és - hiszik - nincs az a hatalom, amelyik erre kényszeríthetné őket.
Habár a költségvetés helyzete nem indokolja az ingatlanadó - és vele a földadó - bevezetését, sutba vágni bajosan lehet. Szerepel a konvergenciaprogramban, súlyos európai presztízsveszteséget jelentene az elhagyása. Politikai számításból különösen.
Az alkotmány szerint a honpolgároknak jövedelmi és vagyoni helyzetük szerint kell a közköltségekhez hozzájárulniuk. Ez utóbbi most igazából csak a gépkocsit jelenti. A földadó viszont nincs a viták napirendjén. Van-e szükség földadóra? Igen. Kikerülhetetlen. E sorok írója szerint rég be kellett volna vezetni. Elmaradása kormányok populizmusának következménye. ("Nem szeretnék az emberek!") Mindé. Ha újfent elmarad, akkor a Gyurcsány-kormányé is. Egyaránt nem fizet földadót a panellakó munkás és a kétszáz hektáron kukoricát termelő gazda. Ez utóbbi - családi gazdálkodóként - más adót se nagyon. Ennyit közteherviselésünk igazságosságáról.
Korszerű mezőgazdaság a globális kihívások szorításában elképzelhetetlen korszerű földbirtok-politika nélkül. Két tényező fényes sikerrel akadályozza ennek kialakítását. (A témáról lásd legutóbbi cikkünket: Talajt fogtak, Magyar Narancs, 2007. június 14.) Az első a prohibíció, amely szerint a társas gazdaságok 1994 óta nem szerezhetnek tulajdont a termőföldre. Ezzel a legtőkeerősebb réteget vonták ki a lehetséges vásárlók közül. Mivel az Orbán-kormány által kreált családi gazdálkodók nem rendelkeznek szabad tőkével - viszont a vételben nemesi előjogokkal igen -, a föld ára hihetetlenül alacsony. Olykor gyöngécske spanyol homokért negyvenszer annyit kérnek, mint itthon a zsíros fekete földért. A társas gazdaságok további hátránya, hogy a termelésük a bérleti díjjal drágul, viszont az igazán piacképes termékek nyolcvan százalékát mégis ők állítják elő. Az effajta tulajdonszerzési tilalom azonban rendszeridegen egy piacgazdaságban. Azonnal meg kellene szüntetni, amit a kormány fontolgat is, nacionalista ellenzéke azonban - élen a gazdaságilag súlytalan, ám annál harsányabb Magosszal - még népszavazásra is vinné "a Föld ne forogjon, hanem álljon" vágyálmait.
A másik príma gátló akadály a földadó hiánya. Mivel nincs vele járó kötelezettség, a termőföld elvan ott magának. "Majd, ha ára lesz, akkor eladjuk." Bőven lelhetünk parlagon hagyott táblákat, elgazosodott, műveletlen gyümölcsöskerteket, viszont az ország igazi szégyene a cirka egymillió hektár gyep háromnegyede. Se legeltetés (állat hiányában), se kaszálás, csak a gondozatlanság és elvadulás. Nincs tét. Nincs jövedelemszerző kényszer. A KSH két éve általános öszszeírást hajtott végre az egyéni gazdálkodók körében. (Ez a módszer. E réteg ugyanis nem köteles statisztikai adatokat szolgáltatni. Nem képes rá. Közpénzen fizetett falugazdászok segítségével sem. Fényes Elek, a magyar statisztika megalapítója forog 131 éves sírjában.) Az összeírás szerint 707 ezer egyéni gazdálkodó rendelkezett átlagosan 3,5 hektár földtulajdonnal. A maradékon a társas gazdaságok szántottak, vetettek - többnyire bérelve a termőföldet.
Miközben a világ fejlett országaiban a birtokkoncentráció szinte megállíthatatlan, nálunk bántóan szétaprózottak a birtoktestek. Ez a fejlődésnek leküzdhetetlen akadálya. A korszerű termelési technológiák - és az azokat működővé varázsoló műszaki-technikai háttér - iszonyúan drágák. Egyetlen gépsor legalább hatszáz hektár földet igényelne a versenyképes gabonaágazatban, az igazán perspektivikus zöldségkultúrákban pedig cirka száz hektárt. Több lehet, kevesebb nem. E technológiákhoz kicsi jövedelemtömeg nem elég. Átvételükre a tőkehiányos gazdálkodók akkor se lennének képesek, ha a tudásháttér meglenne hozzá. Csakhogy az is hiányzik.
A másik az agráregyensúly felborulása. Termelgetjük a kukorica millió tonnáit, de hát nincs állat hozzá. Se elég baromfi, se sertés. A Dunántúl nagyságú Dániában évente fölnevelnek, levágnak és eladnak 22-23 millió sertést - minálunk már a négymilliót se éri el a szám. Az állattartáshoz jókora területek kellenek, pontosabban kellenének. Egy átlagos, évi nyolc-tízezer hízót kibocsátó telephez minimálisan hatszáz hektár szántónak kell tartoznia, hogy a gazdája ne kényszerüljön venni a drága takarmányt. A meglévő birtokszerkezettel az is csoda, hogy e telepek még léteznek. Számuk egyre zsugorodik, ahelyett, hogy gyarapodnának, nőnének, korszerűsödnének.
*
Ha nincs jövedelmük e szegény gazdáknak, akkor még adót a nyakukba? A jövedelem hiánya vagy alacsony volta a korszerűtlen gazdálkodás következménye, az alacsony termelékenységé, a relatív túlgépesítettségé (ötven hektárra negyvenmilliós kombájnt?) és a műszaki-technikai bázis agrármúzeumi arculatáé. Miközben az ágazat évente ötszázmilliárdos támogatást tesz zsebre, a gazdálkodás alapvető elemeinek megteremtésével - például a piacon tényezőként fellépő termelői értékesítő szövetkezetek hálózatának kiépítésével - adós maradt. És szándék sincs rá. Ennek következménye, hogy piacot nem képesek szerezni, viszont egyre többet elveszítenek. Ma nem az a tétel érvényes, hogy a föld azé legyen, aki megműveli, hanem azé, aki a legtöbb hasznot képes kihozni az ország legnagyobb értékű termelőeszközéből. A földadó kirostálná a termőföldet legrosszabbul hasznosítókat.
Földadó esetében nemcsak a külterületi földekről kell beszélni, hanem a belterületről, sőt a zártkertekről is. Szakértők szerint a kispiacokra nagyjából egymillió árus jár rendszeresen, és túlnyomó többségük a házikertje termését viszi oda. Ami jövedelemszerző tevékenység. Adót ez után nem fizetnek, azonban szükségesnek látszik, hogy az ilyen tulajdonnal rendelkezők is hozzájáruljanak a közköltségekhez. A földadónak - a többi ingatlanadóval együtt - meghatározó szerepe lenne az önkormányzatok finanszírozásának reformjában is. A helyhatóságok évszázadokon át saját bevételeikből éltek. Ma ez nem valósítható meg teljes egészében, de azért az is visszatetsző, hogy a helyi bevételek az országos juttatásokhoz képest legföljebb porcukornak hatnak az almás pitén.
A földadó kezdetben bizonyára nem lesz számottevő (és az ingatlanadó többi része sem) a büdzsében. Ha lesz. Ám nem is a kezdeti volumene fontos, hanem az, hogy a változás reformjellegű, lassanként átalakítja a közteherviselés karakterét, és szerencsés esetben az ország gazdasági fejlődését is képes segíteni. A hazai agrárium egyre veszít világgazdasági súlyából. Ma Ausztria kétszer annyi élelmiszert exportál, mint mi, holott évszázadokon át Magyarország volt az éléskamrája. Az ágazat egyedüli a termelőszférában, ahol exporttöbblet mutatkozik, de az a többlet immár fele a két évtizeddel ezelőttinek. És egyre csökken. Váltanunk kellene, mielőbb. A birtokszerkezetet gazdasági kényszerrel és az ország jövőjét szolgáló földbirtok-politikával alkalmassá téve a versenyképes mezőgazdaság alapjainak megteremtésére. Erre is szolgálna a földadó. És persze a tulajdonszerzési tilalom eltörlése. A kettő együtt!
