Izgalmas törvényjavaslatok jegyében telt a múlt hét, de most csak (a lapunk vége felé részletesebben is boncolgatott) ún. Trianon-törvény preambulumát vizsgáljuk. E dokumentum főmondatának első alárendelő mellékmondata - a köztársaság történetében eddig merőben szokatlan módon - egyfajta hitvallást is tartalmaz. "Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni..." A szerzők bevallottan a lengyel alkotmány preambulumát vették elő, mielőtt a szövegezéshez láttak, s azt sem különösebben titkolják, hogy ez csak az első esete lesz a Jóisten fölemlegetésének bizonyos fontos törvényekben. Az Alkotmány például aligha fogja sokáig istentelenül húzni.
A csökött, elvilágiasodott elme már azt sem érti egészen, hogy minek felosztani a parlamentereket hívőkre és nem hívőkre, vagy akár csak leszögezni, hogy a magyar Országgyűlésben vannak hívő és nem hívő képviselők - a fenti félmondat ezenkívül nem is tesz mást, és nélküle is vígan ellenne a szöveg többi része. Hogy egy képviselő nyilvánosan megvallja-e istenhitét vagy ateizmusát, az eddig a személyes döntésétől függött, ha nem akart erről beszélni, nem beszélt, és ez helyes gyakorlatnak tűnt, legalább nem kellett hajba kapni rajta. Most ez másképp lesz, kérdés, hogy mennyire másképp. Reméljük, a törvényalkotó a jövőben sem akar ennél sokkal tovább menni, és nem kezdi majd nevesíteni, vagyis személy szerint is hitvallásra kényszeríteni, később osztályozni a képviselőket, még később pedig az állampolgárokat. Ez azt gondolja, Isten a történelem ura - helyes. Ez egy másik istenről gondol valami ilyesmit - rendben, még elmegy. Ez meg azt gondolja, nincs is Isten, és a történelemnek más az ura, vagy nincs is neki - na, barátom, te mekkora marha vagy, kell egy pofon? Ennek az osztályozásnak és besorolásnak kiterjedt gyakorlatát ismeri az európai meg a magyar történelem, de nem jó szívvel emlékszünk vissza rá, és ezért is találták ki pár száz éve az állam világnézeti semlegességét - hogy ne lehessen valakit csak azért, mert nem ugyanabban az istenben hisz, mint a többség, vagy nem is hisz benne, megfosztani a jogaitól, elnémítani, megfélemlíteni. Az állam vallási és világnézeti semlegessége, az axiológiai önmegtartóztatás hatályos alkotmányunknak is fontos eleme, de hát ennek az alkotmánynak a napjai meg vannak számlálva, s akik újra fogják írni, vagy végformájáról dönteni fognak, maguk is újjászületett keresztények, akik metafizikai belegyökerezettségüket valamely keresztény vallásban találták meg az elmúlt években (és akik más ideológiát, mint a "keresztény Magyarország" vágyképét az elmúlt húsz évben nemigen tudtak az általuk vezetett politikai mozgalom mögé kanyarítani). Most nagy terveket dédelgetnek a magyar társadalom értékvilágának a megváltoztatásáról. Vajon meddig hatol majd le Isten a magyar törvényekben? Hány törvény fog őrá hivatkozni mint végső jogforrásra, az igazság és a helyes út szavatolójára?
Persze nem kell rögtön rémeket látni, és menten az ország politikai evangelizációjának nyitányát felfedezni e félmondatban - de a preambulum alapos olvasása, s egyáltalán, a törvény parlamenti ügykezelése ébreszthet némi kételyeket. A lengyel alkotmány így fogalmaz: "...(m)i, a Lengyel Nemzet - a köztársaság valamennyi állampolgára, mindazok, akik hisznek Istenben mint az igazság, a jóság és a szépség forrásában, mindazokkal, akik nem osztoznak ebben a hitben, de tiszteletben tartanak más forrásokból származó egyetemes értékeket (...) megalkotjuk a Lengyel Köztársaság alkotmányát (...)." Azaz az istenhívő és a nem istenhívő jó emberek mindenben ugyanolyan jogú polgárai a köztársaságnak; és az előbbiek is meg az utóbbiak is a saját önmeghatározásukkal többé-kevésbé kvadráló megfogalmazásban jelennek meg az alaptörvényben. Ehhez képest a magyar szöveg Istent nem valami jóságos bácsinak láttatja, hanem a történelem urának nevezi, nekünk úgy látszik, egy ilyen szigorúbb, büntető isten jutott, aki uralkodik főként; de ebbe tényleg nem ártanánk bele magunkat. De az miért van, hogy az ateisták maximum igyekezhetnek azon, hogy a "történelem menetét" más forrásokból értsék meg? Igyekszenek, igyekszenek, de bármennyire is igyekszenek, úgysem sikerülhet nekik? És ha már a lengyel mintánál tartunk (bár azt is csak a jó ég tudja, miért pont ebben kellene az erősen és egyneműen katolikus Lengyelországot mintának tekinteni). Ezt az alkotmányt 1997-ben többéves egyeztetés, két parlamenti szavazás és egy népszavazás után fogadták el. Az előkészítő munkálatokban részt vettek a baloldali és liberális pártok is, sőt nagy vita folyt róla az egyházon belül is (melyet végül a mérsékelt, toleráns irányzat nyert meg). Itt, ugyebár, nem egészen ez van történőben, a parlamenti ellenzéket nem kérdezték meg, hogyan kívánná ábrázolva látni magát e fontosnak mondott törvényben - az ateisták így lettek megannyi tapogatózó, tévelygő alak.
Hacsak nem az van, hogy ez már a nemzeti együttműködés rendszere, aminek köztudottan része mindenki, feltéve, ha nem gondolja azt a nemzeti együttműködés rendszeréről, hogy merőben ellentétes a demokrácia bevett formáival és eljárásaival, sőt azok helyett lett kitalálva, és csak a valódi politikai viták kiiktatására és az egyet nem értők elhallgattatására szolgál.
De nekik már tényleg csak az ima marad.
