Publicisztika

A magyar katolikus egyház nagy bajban van. Csak a jóakaratú és toleráns magyar társadalom együttérzése segíthet rajta. Ez a következtetés vonható le az MKPK Imaév a nemzet lelki megújulásáért című körleveléből, amit január elején hozott nyilvánosságra a püspöki kar.

Inkább volt jelkép, mint élő valóság. Õ testesítette meg hazájának minden tragikus ellentmondását és paradoxonát. Még az öltözködése is erős jelképes tartalommal bírt. A hobbija is: a szülőföldjén fellelhető ásványokat gyűjtötte. Arcképének kontúrjai szétválaszthatatlanul egybemosódnak Kosovo elmúlt húsz évének politikai tájképével.

A kampánybéli ígérgetésekről hol dühösen, hol lesajnálóan szokás szólni; tagadhatatlan, hogy ilyenkor valamennyi politikai erő honfitársaink befolyásolhatóságára épít. De a blöffölésnek van egy másfajta logikája is, ami nem a szavazókat, hanem az ellenfelet célozza.

Figyelték Dávid Ibolyát? Az MDF elnök asszonya, midőn üdvözölte a választások időpontját, mit április 9-ében és 23-ában jelölt meg a köztársaság elnöke, s midőn ezzel maga is lecsatlakozott az üdvözlők népes táborához - egy egész rakás pártelnök rázott ekkor kezet az Időponttal, szervusz, kérlekalássan, örülök, hogy látlak! és milyen jó színben vagy! -, tehát Dávid Ibolya ekkor még azt is hozzáfűzte: milyen kár, hogy Sólyom László csak Orbán Viktorral konzultált az Időpontról.

Ha annak a megjóslására, hogy ki nyeri a tavaszi választásokat, jóhiszemű és komoly megfigyelő nem is igen vállalkozik, arról, hogy mi fogja eldönteni a küzdelmet, már több "aranyigazság" is közszájon forog a médiatérben. E tézisek érvényét - épp mivel oly magától értetődőnek látszanak - alig is kérdőjelezi meg valaki: pedig időnként érdemes lenne, ha másért nem, személyes, mentális kampányfelkészülésünk kedvéért is. A következőkben e bevett axiómák közül a mostanában két legnépszerűbbet vizsgálom meg - ezeket egy ideje már többet halljuk, mint a tévemaci gargarizálását.

A 2005-ös karácsonyt a közszolgálati tévé nézői reggelenként régi kedvenceikkel tölthették: Gyurcsány Ferenc turnéra indult Anyám, Katus című, a 168 "ra karácsonyi számában megjelent cikkével. Orbán Viktor pedig folytatta a Blikkben és a Reformban az ünnep előtti napokban abszolvált adventi különszámát, csak ezúttal az ott használt, enyhén gyűrött csíkos helyett az Országgyűlés plenáris üléseiről jól ismert kockás ingben mutatkozott.

Nem, nem és nem szabadulhatunk hát a sok-sok mocsoktól, amit a pártállami múlt igencsak kezdetleges és részleges feltárása eddig a nyakunkba zúdított.

Épp hogy túljutott fénykorán a Magyar Vizsla sztorija (már ott tartanak, hogy milyen márkájú lábbelit visel a miniszterelnök, s ha nem olyat, akkor mér' nem ilyet), azt hihetnénk, ennél már nincs lejjebb.

"...Ezen adatok köre szinte parttalanná duzzadt, és a közérdekű adatok megismerésének jogát az állam és az indokolatlanul kiterjesztett titokminősítők hada alkotmányos garanciák nélkül korlátozta.

Egyik este, nem, egyik délután úgy éreztem, pontosan tudok fogalmazni, és felmerült bennem az a kérdés: miért léteznek, nem, miért hiányzanak nekem, nem, miért tetszenek nekem az egykönyves írók.

Lapzártakor még nem tudni: jelen pillanatban éppen ki a szövetségi kapitány a magyar futballválogatottnál - végtére mindegy is, hisz válogatottunk sincsen, majd rendezünk inkább egy Európa-bajnokságot.

Az elmúlt hetekben óriásplakátok százai lepték el a közterületeket, melyek a Magyar Vizsla című, három és fél milliós példányszámban, egész biztos közadakozásban készülő és ingyenesen megjelenő nyomtatott kiadványra hívják fel a figyelmet.

Mint oly sok más, az európai uniós csatlakozásunkkal kapcsolatos ügyben, a magyarországi régiók esetében is az a helyzet, hogy a folyamat csak lassan és tétován halad előre. Koncepcionális átgondoltságot az ügyben akkor sem tudunk észlelni, ha tudjuk, hogy a kérdésről számos kiváló szakember készített számos kitűnő tanulmányt - méghozzá évtizedek óta.

Újév napján a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (továbbiakban: a papság) imaévet hirdetett a nemzet lelki megújulásáért a 2006-os esztendőre.