Az elmúlt hetekben óriásplakátok százai lepték el a közterületeket, melyek a Magyar Vizsla című, három és fél milliós példányszámban, egész biztos közadakozásban készülő és ingyenesen megjelenő nyomtatott kiadványra hívják fel a figyelmet. A képen Kóka János gazdasági miniszter és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök látható, mint olyanok, akiknek semmi se drága (a feliraton az egyik "s" betű a dollár jelét formázza, a szerzők szerint nyilván szellemesen). Mit lehetett erre mondani? Még egy szerencsétlen, kontraproduktív kampánygesztus a Fidesz részéről. (Bár annyi szavazót nem hoz az MSZP-nek, mint annak idején a jó Kandikó a kirúgott fogaival Horn Gyulának, lévén lerágott csont: az érintettek anyagi helyzetével mindenki tisztában van e hazában; de legalább próbálkoztak.)
A ragasztványok dömpingszerűsége, és a tény, hogy a csoportosulást képviselő "kefekirálynő" végighaknizta a teljes honi médiát már korábban azzal a sztorival, hogy nekik ugyan semmi közük a Fideszhez, politikai kényszerré tette az MSZP számára, hogy reagáljon. Az ügy komolyságával teljes összhangban elő is állt a párt pörölye, Újhelyi, és meglobogtatott egy faxot a mondott nyomdai termék korrektúrájával, amit pont Rogán kampányfőnök irodájából küldtek a Magyar Postára (miért épp oda? a marhák; küldhették volna egyből a Köztársaság térre is).
A piszlicsáré ügy eztán fordult végtelen kínos kutyakomédiába. Hisz a deszkákra perdült R. Máriusz, a fiataldemokraták szóvivője, s közölte, arcátlan hamisítvány az a fax. Szegény Máriusz. Élete nagy fellépésén olyan volt, mint Karinthy bukott férfija. Míg a kefekirálynő közléséről "csak" tudni lehetett, hogy hazugság, Révészen látszott is, hogy hazudik. De tette konokul, megátalkodottan, elkeseredetten, mint akinek úgyis mindegy. Vajon mit érezhetett közben ez az ember? Hogy kicsoda ő, és épp (nem is először) mire használják gazdái? Kínlódva rágta a ragacsos, foghoz tapadó csirizt, és a nyála és a könnye fuldoklón csorgott le a torkán. Hogy nem faxolhattak onnan, ahol senki se volt, és az is külföldön, hamisítvány, hamisítvány, ilyenek. S mi vihette rá Révészt arra, hogy - miközben tudja, hogy nem mond igazat - Újhelyit még meg is vádolja "okirat-hamisítással"? Azt hitte, egy hazugság hitelesítésére pont egy rágalom a legmegfelelőbb eszköz? Ha meg nem tudta, hogy nem mond igazat, ha a főnökei megvezették, másnap mivel indított a munkahelyén? Megköszönte a lehetőséget?
Beszéde mindenesetre valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem csalódottságot. Hiszen oly nyilvánvaló volt. Nem is lehetett sokáig fenntartani állításait.
Ám a beismerés még ennél is beszédesebb. Óh, igen, egy nyomdász - akihez a Fidesznek az égvilágon semmi köze - bekéredzkedett oda, ahol senki (szám szerint négy) se tartózkodott, mert annyira kellett faxolnia, hogy már nem bírta visszatartani, de mi mossuk kezeinket (ami polgári körökben úgyszólván bevett szokás egy kiadós faxolás után). Lárifári! E beismerés messze túlmutat önmagán (nyilván azért is bízták a nagy kambekkjét homokzsákként élő Deutsch Tamásra, erre tán még ő is jó): hazudtunk, és most másra kenjük. Egy újabb dajkamesével magyarázzuk a bizonyítványt. Ráteszünk még egy lapáttal, megette a fene az egészet!
Hát rátettek még egy lapáttal, valóban: a vesztét biztosan érző ember reménytelen nyugalmával. Úgyis mindegy, a számlát csak áprilisban kell állni, addig hátha történik valami... Ja, lesántulnak a kutyák esetleg.
