A magyar katolikus egyház nagy bajban van. Csak a jóakaratú és toleráns magyar társadalom együttérzése segíthet rajta. Ez a következtetés vonható le az MKPK Imaév a nemzet lelki megújulásáért című körleveléből, amit január elején hozott nyilvánosságra a püspöki kar. (Lásd szerkesztőségi cikkünket - Nekik Mohács - 2006. január 5-i számunkban.) A levél apokaliptikus színekben és a középkort idéző hangnemben ecseteli a magyar nemzet jelenlegi társadalmi állapotát. Íme, az alig kétoldalas dokumentumban található minősítések: tragédiák és kudarcok sorozata, vérengzések és megaláztatások, bizalmatlanság a nemzeten belül, az összetartás drámai hiánya, Mohács máig be nem gyógyuló sebe, reménytelenség, csüggedés, gyermekellenes magatartás, hétköznapi önzés, dicstelennek és reménytelennek érzett jövő, távlat nélküli, négy fal közötti kényelmes élet, tehetetlenség, bizalmatlanság, keserűség, sérelmek emléke és félelem, csalódás, lelki sebek, szétszórtság, reménytelenség, pillanatnyi előnyöket kereső anyagiasság és karrierizmus, jövőtlenség érzése és depresszió, a derűs életszemlélet hiánya, anyagi nehézségek, a családok életét megnehezítő külső körülmények, jövőtlen gondolkodás, a nemzet lélekszámának a rohamos csökkenése, népesedési összeomlás.
Vitathatatlan az MKPK azon joga, hogy társadalmi, sőt akár politikai kérdésekben megnyilatkozzon. Az elveket is megfogalmazó, elmélyült elemzéseken alapuló, higgadt következtetés és iránymutatás azonban nem ugyanaz, mint az egyértelmű erkölcsi ítélet. A körlevél olyan erkölcsi ítéletnek tekinthető, amely a katolikus egyház tényleges társadalmi helyét és súlyát teljesen figyelmen kívül hagyja. Pontosabban: a körlevél drámai erővel tanúskodik az ezen súly csökkenése miatt érzett frusztrációról s a kivédésére még az elképzelés szintjéig is eljutni képtelen tehetetlenségről.
*
A manicheus (kizárólag jóban és rosszban gondolkodó) és determinista társadalom- és történelemszemléletet tükröző dokumentum célja alapvetően kettős.
Kifelé a szembenállást és az ellenségképet teremti meg, hiszen mindig könnyebb valami ellen küzdeni, mint valamiért kitartóan és következetesen cselekedni. Esetünkben ez a magyar nemzetet egyedül és kizárólagosan megmenteni és üdvözíteni képes katolikus egyház szembenállását je-lenti az istentelen, erkölcstelen és ateista társadalommal szemben. A Teremtő csakis az Egyház engesztelésének köszönhetően könyörül majd meg a nemzeten.
Befelé ez a markáns megfogalmazás a határvonalakat teszi világossá és határozottá. Mindazok, akik osztják a körlevél nézeteit, összezárhatják soraikat, meggyőződésükben megerősödve és megerősítve elfészkelhetik magukat az akol melegében. Azok azonban, akiknek fenntartásaik vannak, akik árnyaltabban fogalmaznak, akik a társadalmat nem ennyire leegyszerűsítve és sarkítva szemlélik, óhatatlanul a záróvonalakon kívülre vettetnek. A körlevél szinte felszámolja az átjárható perem-vidékeket, és választásra kényszeríti a gondolkodó híveket, akik így vagy önmagukkal, vagy a magyar katolikus egyház felfogásával jutnak ellentmondásba.
Amennyiben ezen kettős célt a Jean Vernette által összegzett szektatipológia fényénél vizsgáljuk - elkülönülés és befelé fordulás, azonosulás a csoporttal, felügyelet és kizárás, elitizmus és közvetlen isteni felhatalmazás (Szekták, Budapest, Palatinus, 2003) -, óhatatlanul kínálkozik a megállapí-tás, hogy az MKPK körlevele példátlan szellemi elsekélyesedésről tanúskodik; a magyar katolikus egyház döbbenetes szegénységi bizonyítványa a XXI. század első évtizedében.
A körlevél által ürügyként emlegetett évfordulók ugyanis alig-alig képesek elkendőzni a tényleges aktuálpolitikai érdekeket és megfontolásokat. A nemzet katasztrofális állapotának világos ecsete-lése után a többé-kevésbé kódolt nyelvezeten megfogalmazott üzenet következik (ilyen kód például a "katolikus szellemű" iskolákra való utalás). Ez az üzenet az MKPK-nak a hívekkel - és közvetve a társadalommal - szembeni elvárásait igyekszik megfogalmazni a hitet és az életet fenyegető új veszedelmek ellenében. Bár e veszedelmek felsorolása elmarad, a nemzeti katolikus egyházi nyelvezetet ismerők számára egyértelműek és közérthetőek: a szocialista-liberális oldal, illetve az általa képviselt eszmerendszer.
Szemben azzal az ókeresztény szemlélettel és magatartással, amely elsősorban az erkölcsi tartásával igyekezett a görög-római társadalom számára vonzóvá tenni a keresztény eszméket, napjainkban a magyar katolikus egyház inkább a megbélyegzést és a kirekesztést választja. A politikai hatalom útján szeretné elérni, hogy a magyar társadalom keresztény erkölcsi rendként működjön - úgy, ahogy az főként a középkorban dívott.
Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a magyar katolikus egyház számára teljességgel idegen a plurális demokrácia. Egyrészt nincs róla történelmi tapasztalata, másrészt nem rendelkezik azzal a szellemi kapacitással, amely a demokratikus közegben való intézményes egyházi létet képes lenne megfogalmazni és kidolgozni. Az erkölcsi rend igénye valójában nem más, mint az egyház gyengeségének, az érdemleges befolyás gyakorlására való képtelenségének, illetve lelki és szellemi hitel-telenségének a nyilvánvaló meg-jelenítése. Azok ugyanis, akik ezt személyes meggyőződésükkel ellentétesnek ítélik, még akkor sem élnek például az abortusz lehetőségével, ha számukra azt a törvény biztosítja. Azokat meg, akik nem így gondolkodnak, miért kellene egy olyan erkölcsi magatartásra kényszeríteni, amit különféleképpen ítélnek meg a különféle társadalmak és korok? Hiszen a katolikus egyház állásfoglalásai sem mentesek a fejlődéstől, olykor az ellentmondástól (lásd a zsidósághoz való viszonyulást vagy a háború és a halálbüntetés kérdését). A körlevél végén szereplő bűnlajstrommal pedig az a kényelmetlen probléma, hogy mivel az egyház maga is része a nemzetnek és a társadalomnak, a felsoroltak alapján a katolikus hívek és a klérus egy része is önmagára ismerhetne.
*
Mindezek figyelembevételével a magyar nemzet és társadalom érdeklődéssel és türelemmel várja a következő MKPK-körlevelet, amely - a régmúltba révedés helyett - a magyar katolikus egyház saját megújulását előrevetítő elképzeléseit, irányelveit és megvalósítási terveit tartalmazza majd. Azokat az erkölcsi, spirituális és paszto-rációs elvárásokat, amelyeket az MKPK kifejezetten a katolikus klérus számára fogalmaz meg. S ha ez elkészül, bizonyára sokkal hitelesebben hangzik majd minden, a nemzettel és a társadalommal kapcsolatos megnyilatkozás attól az intézménytől, amely pillanatnyilag határozottan elzárkózik a múlttal való őszinte szembesülésnek még a gondolatától is. Hiszen a magyar katolikus egyháznak kétségtelenül jót tenne, ha mielőtt a nemzet és a társadalom megújulásának az irányítását és levezénylését önmagának kisajátítaná, elsőként önmagát - intézményrendszerét, felfogását, szemléletét - újítaná meg. Az MKPK addig is számíthat mindazon megbélyegzettek - a közömbösek, a rosszakaratúak, az istentelenek, az istentagadók, az istenkáromlók, a hedonisták és a materialisták, a házasságtörők, a magzatgyilkosok, a kicsi gyermekeket megbotránkoztatók és megrontók (a pedofil papokat is beleértve), az élősködők, a rágalmazók, a tolvajok, a csalók, a gyilkosok és az öngyilkosok, valamint az Egyházat megvetők és a sátánt szolgálók - együttérző jóindulatára, akik szomorúan vették tudomásul a magyar katolikus egyház körlevélbe foglalt szociológiai látleletét. És miközben az MKPK a körlevelet fogalmazza, elgondolkodhat Nagy Szent Gergely pápa (590-604) szavain is, melyet A lelkipásztor kézikönyvéből ismerhetünk (Sághy Marianne fordításában): "Senki nem vállalkozik olyan mesterség tanítására, melyet előzőleg nem tanulmányozott behatóan. Nincs nagyobb vakmerőség annál, mint amikor tudatlanok vállalják magukra a lelkipásztori hivatalt, hiszen a lelkek kormányzása a legnehezebb mesterség. Ki ne tudná, hogy a lélek sérülései rejtettebbek a test sebeinél? Mégis előfordul, hogy nem átallják a szív orvosainak feltüntetni magukat olyanok, akiknek a lélek tanítására vonatkozó parancsokról sejtelmük sincs, márpedig az, aki nincs tisztában az orvosságok hatóerejével, szégyellné magát a test doktorának nevezni."
A szerző vallástörténész.
