Inkább volt jelkép, mint élő valóság. Õ testesítette meg hazájának minden tragikus ellentmondását és paradoxonát. Még az öltözködése is erős jelképes tartalommal bírt. A hobbija is: a szülőföldjén fellelhető ásványokat gyűjtötte. Arcképének kontúrjai szétválaszthatatlanul egybemosódnak Kosovo elmúlt húsz évének politikai tájképével.
*
Először 1989-ben láttam őket a televízióban: hosszú sorokban masíroztak valami demonstráción, V betűt formázó két ujjukat magasra tartva. Folyton tüntettek ekkortájt, hisz a kosovói albánok számára is a változás kezdete volt ez, egymás után bukkantak elő a politikai pártok, mint a gombák eső után. Alternatívát kínáltak a rezsimmel szemben, többpárti választásokat követeltek. Kosovóban először a Kosovói Demokratikus Liga (LDK) alakult meg: a helyi Írószövetség egyszerűen pártnak nyilvánította magát, elnöke pedig automatikusan a párt első embere lett. Ibrahim Rugovának hívták, az irodalomelmélet professzora volt.
Az akkori Jugoszlávia azonban nem engedett semmiféle bársonyos forradalmat. S különösen nem a 90 százalékban albánok lakta Kosovóban. A 80-as évek végéig Kosovo a jugoszláv államszövetség egy tartománya volt. S bár formailag a szerb tagköztársasághoz tartozott, számos autonóm jogkört élvezett, majdnem annyit, mint a föderációt alkotó többi köztársaság. A Belgrádhoz, a központi kormányzathoz hű albán helyi vezetők 1981 óta szüntelen elnyomó kampányt folytattak az albánok ellen, akik viszont több jogot akartak maguknak kicsikarni - akkor még Jugoszlávián belül. Annak az embernek viszont, aki 1986-tól kezdve törhetetlen akarással küzdötte fel magát a szerbiai párt- és hatalmi struktúrában, ez a represszió is kevés volt. Slobodan Milosevic 1990-ben úgy döntött, hogy mindenestül felszámoja Kosovo autonómiáját. És helyette bevezeti az apartheidet. Egy példa: egyetlen nap alatt az összes albán nemzetiségű közalkalmazottat elbocsátották. Egyszázharmincezer embert. Ilyen körülmények között az LDK egyfajta össznemzeti szervezetté vált (a többi, akkoriban alapított albán párt jelentéktelen maradt), vezetője, dr. Rugova pedig a kosovói albánok ügyének mindenki által elfogadott vezetője lett. S így ismerte őt el a nemzetközi közösség is.
*
De hogyan lehetett ezt az elismertséget nemzetközi támogatássá fordítani?
Bajosan.
Hisz a két dolog nem ugyanazt jelenti. A nagyhatalmak legalábbis kétértelműen viszonyultak Kosovóhoz. És nem csak azért, mert nem ismerték el a függetlenségét, amit az 1990-ben szabadon, bár nem hivatalosan megválasztott kosovói parlament hirdetett ki. Ebben a parlamentben az LDK elsöprő többséggel bírt. Rugovát ugyanazzal a lendülettel, amely a tartományt függetlenné nyilvánította, elnökké választották. Az új államot és elnökét Albánián kívül nem ismerte el senki.
Belgrád megtűrte Rugova kormányát, bár működni csak a jugoszláv állami struktúrákon kívül engedte. Ezeket az albánok amúgy is bojkottálták: a professzor kormányzata tehát párhuzamos intézményeket tartott fenn. A legfontosabb ezek közül az oktatás volt - az albán nyelvet ugyanis száműzték az állami iskolákból, sőt általában az állami szférából. Szakmai értelemben az iskolarendszer minősége sok kívánnivalót hagyott maga után - szimbolikusan azonban fontos volt, hiszen ébren tartotta az összetartozás érzését a saját állam építésére vágyakozó közösségben.
A hangsúlyt mégis inkább a nemzetközi területre kell tennem, minthogy ez volt Rugova működésének fő iránya. Függetlenségi stratégiának a békés ellenállást jelölte meg. A demonstrációk abbamaradtak, mivel Rugova úgy ítélte meg, hogy a jugoszláv háborúk közepette csak veszélyt hoznának az albánokra. Ehelyett a nyugati politikai vezetőkkel találkozgatott, és előttük védte Kosovo függetlenségének ideáját - mely függetlenség ily módon teljes mértékben a nyugati hatalmak támogatásától vált függővé. Rugova e vezetőknek a gyűjteményéből származó ásványokat vitt ajándékba, melyek valószínűleg a tartomány északi részéről, az ércben gazdag Trepca vidékéről származtak. Fellépésének másik szimbolikus eleme a sálja volt. Mindig sálat viselt. Sokat beszéltek erről, s általában úgy magyarázták, hogy a sál Kosovo helyzetét jelzi: a lekötöttséget.
A nyugati kormányok nagyra értékelték Rugova erőszakmentes stratégiáját. Néhányan egyenesen "a balkáni Gandhinak" nevezték őt. Mások bírálták passzivitását, legfőképpen pedig azt, hogy az 1995-ös daytoni béketárgyaláson nem követelte Kosovo helyzetének rendezését is. Úgy látszott, hogy a nyugati kormányok szerfölött elégedettek ezzel a passzivitással, s hogy a kosovói status quo az ínyükre van, ameddig... ameddig Szerbia kellő mértékben demokratikussá nem válik. Addig az albánok maradjanak veszteg, üljenek otthon és várjanak. Semmiképpen ne menjenek ki az utcára, még békésen sem. Hisz a "békés" jelző Kosovo esetében ekkor már "passzívot" jelentett - a jelölő és a jelzett közti furcsa szemantikai eltolódás eredményeképp. Rugova elnök pedig, míg ez történt, nem tett mást, mint utazgatott a nagyvilágban, nyakában a sáljával, nagy hatalmú emberekkel találkozott, akik figyelmét megpróbálta Kosovóra irányítani, s becses ásványokat ajándékozott nekik.
*
Úgy tűnhetett, ez a végtelenségig így fog menni. Ám Kosovo politikai tájképe, mint bármely más politikai tájkép, nem a természettől adott, nem mozdulatlan. A 90-es évek közepén egy kis gerillahadsereg bukkant fel a tartományban. Itt egy rendőrt öltek meg, ott egy katonai őrhelyet támadtak meg, amott két rendfenntartót lőttek le. Igazából számítani lehetett arra, hogy elharapóznak az erőszakos cselekmények, elvégre a békés stratégia semmilyen eredményre nem vezetett. A gerillaháború egyre erőteljesebb lett. A szervezetet Kosovói Felszabadítási Hadseregnek (UCK) hívták. De túl kicsi volt ahhoz, hogy hadseregnek tekinthessük. És Rugova tekintélye mindeközben kikezdhetetlen maradt: 1998 elején az újbóli (és Belgrád által ugyancsak illegálisnak minősített) választáson a szavazatok 98 százalékával választották újra elnöknek. Mintha mi sem változott volna.
Ám Milosevic már nekilátott a megtorlásnak. Melynek mértéke messze túlment azon, amit a gerillák elleni harc indokolt volna. Vagy 200 000 ember kényszerült elmenekülni az otthonából 1998-ban - az albán népesség egytizede. Ezt etnikai tisztogatásnak nevezik. És kétezer embert megöltek a szerb erők. A nemzetközi közösség ódzkodott a katonai beavatkozástól, s az akkori NATO-főtitkár, Javier Solana hangján leszögezte, hogy Kosovo más, mint Bosznia. A nemzetközi közösség legfeljebb annyit tett Milosevic megrendszabályozására, hogy nem adott neki és családjának nyugati vízumot. Ez zöld utat jelentett Milosevicnek Kosovóban. Számolja fel a gerillaháborút ő maga. És teremtsen békét úgy, ahogy neki tetszik.
Csakhogy a gerillák folytatták az akciókat. A szerb csapatok pedig mind kegyetlenebb megtorlást alkalmaztak. Az erőszak spirálja önmagától már nem tudott megszakadni. A kép szélsebesen változott. Az UCK egyre nagyobb lett: pontosabban mind több és több, egymástól független gerillaegység azonosította magát vele. Amikor a szerb katonák megtámadtak egy-egy falut, a felnőtt, fegyverforgató korú parasztok jó része úgy döntött, inkább felveszi a harcot, mintsem hogy a nőkkel, gyerekekkel és az idősekkel az erdőkön-hegyeken át menekülőre fogja. Közülük sokan Rugova pártjához tartoztak. Maga Rugova az elején élt a gyanúperrel, hogy a UCK a szerb titkosszolgálatok kreálmánya volt, melyek csak újabb ürügyet kerestek a represszióra. Aztán nem mondott semmit, visszahúzódott, mintha elnyelte volna a folyton változó tájkép.
A mind súlyosabb helyzet miatt a NATO végül légi háborút indított Szerbia ellen. Néhány hónap telt csak el Solana deklarációja óta. Akárcsak Boszniában, itt is arra volt szükség, hogy az áldozatok fegyvert fogjanak, a Nyugat máskülönben meg sem moccant volna, dacára minden ájtatos beszédnek a békéről. Ám míg Bosznia esetében négy, Kosovóban csak egy évet kellett várni.
*
A légi háború eleinte csak fokozta a szerb elnyomást. Belgrád igyekezett kiüríteni a tartományt, mielőtt leteszi a fegyvert és elfogadja a békefeltételeket: a nemzetközi haderő jelenlétét az ENSZ-protektorátussá váló Kosovóban. Az etnikai tisztogatás már a bombázások előtt is zajlott, de Belgrádnak most már nagyon kellett igyekeznie, hogy a tartomány demográfiai átalakulása befejezett tény legyen. Néhány héten belül az albán határon túlra űzöttek száma elérte az egymilliót. Sokan Kosovo hegyei közt bolyongtak. Előfordultak tömeggyilkosságok (az áldozatok számát 10 000-re becsülik). A falvak több mint felét (100 000 házat) porig égették. Több nagyváros, köztük a főváros, Pristina, kiürült. Albán ember alig maradt benne. Az egyik e kevés közül Ibrahim Rugova volt.
Láthatóan nem tudott elmenekülni, és nem is rejtőzött el. A szerb különleges alakulatok a saját házában találták meg, a családja körében. Belgrádba vitték, és a tévében mutatták, amint baráti beszélgetésbe merül Milosevictyel és Sainovictyal, az akkori jugoszláv miniszterelnök-helyettessel (akit szintén közvetlen felelősség terhelt a történtekért). Rugova ott mosolygott a társaságukban, és elítélte a NATO-intervenciót. Az egész világ szeme előtt. A sálja ezúttal kevés volt, hogy kifejezze az érzéseit, bár mindenki megérthette, hogy erőszakkal kényszerítették e színjátékra.
Nem sokkal ezután a nyugati kormányok követelésére elengedték. Rómába repült, onnét Brüsszelbe, és a kamerák előtt Solanával és más nyugati vezetőkkel mutatkozott. Elmondta azt is, hogy bírták rá a Milosevictyel való találkozóra, és arra, hogy engedjen a követeléseinek. Persze Ibrahim Rugova is csak egy emberi lény, aki féltette a saját életét meg a családtagjaiét - akiket a szerb rendőrség fogva tartott, amíg ő Milosevictyel és Sainovictyal parolázott a világ szeme láttára. Ez a félelem érthető. Bár normális esetben ezek után távoznia kellett volna a politikából. De a kosovói albánok többsége nem így gondolta, és a tekintélye mindmáig megkérdőjelezhetetlen maradt. Még akkor is, ha ebben az epizódban merül ki minden, amit Rugova tett akkor, amikor a népe a történelem egyik legintenzívebb etnikai tisztogatását szenvedte el (ismétlem: egymillió elűzött néhány rövid hét leforgása alatt). Kosovo egyik tragikus politikai paradoxona ez.
*
A NATO-beavatkozás eredményeképpen 1999 kora nyarán Kosovo ENSZ-protektorátus lett, a menekültek pedig visszatértek, ugyanolyan sebesen, ahogy elűzték őket. És visszatért Rugova is. A rá következő években több választást is tartottak Kosovóban, és ő mindig fölényesen győzött. Új pártok bukkantak fel, melyeket az egykori gerillahadsereg főnökei vezettek, s amelyek megörökölték a UCK tekintélyét, de Rugova akkor is a legnépszerűbb maradt.
S hogy miért? Egyes magyarázatok szerint bár a kosovói albánok büszkék a UCK-ra, könnyebben azonosulnak Rugovával. Hisz pszichológiai értelemben az egész nép az erőszak áldozata. Akárcsak Rugova, a békés, erőszakmentes politikus, aki maga is áldozat lettÉ s ez megmagyarázná azt is, hogy miért nem hányja senki Rugova szemére azt a találkozását Milosevictyel 1999 tavaszán a szerb tévé képernyőjén.
Ám ez a magyarázat nem a lényeget ragadja meg. Ibrahim Rugova nemzeti jelkép. Túl van a valóságon, s nem aszerint ítéltetik meg, hogy valójában mit tett vagy mit nem tett. Sőt. Egy jelkép egyáltalán nem is tesz semmit. Egy jelkép csak van. És Rugova egyéniségének a nem cselekvés volt a lényege. Néha ez passzív természetéből adódott. Mint a szerb apartheid idején; vagy mint az utóbbi időkben, amikor Kosovo (immár hivatalosan megválasztott) elnökeként amiatt bírálták páran, hogy nem ítélte el a szerb kisebbség elleni erőszakos bosszúállást; például a 2004. márciusi zavargásokat, melyek szerb nemzetiségű kosovói polgárok tömeges elűzésébe és pravoszláv templomok felgyújtásába torkolltak. (Effajta bírálat csak kevés értelmiségi részéről érte.)
Ennél talán fontosabb, hogy Rugova, a szimbólum - és ez az összes kosovói politikai paradoxon forrása - azért nem cselekedett egyik időszakban sem túl sokat, mert nem is cselekedhetett volna. Sem az apartheid idején, amikor háborúk dúltak Jugoszláviában, sem mostanában - hisz országának demokratikusan megválasztott intézményei oly kevés jogkörrel bírnak. Kosovo elnökeként már nem sálat, hanem nyakkendőt viselt - megváltozott tehát a jelölő, mintha a ruhadarab viselője legalábbis híven követte volna Ferninand de Saussure nyelvelméletét (melyet évtizedekkel ezelőtt Párizsban, André Martient diákjaként volt alkalma tanulmányozni). De az elnök gyakorlatilag semmi hatalommal nem bírt, következésképp nem bírt semmi felelősséggel sem - hisz országa ENSZ-protektorátus alatt áll.
*
Ám felszínes igazság lenne azt állítani, hogy - mivel a gerillaháború vezetett el a NATO beavatkozásához - kizárólag a gerilláké az érdem Kosovo felszabadulásáért, Rugova pedig nem csinált semmit. Inkább kiegészítették egymást. Hisz bármily jogosan is róhatjuk fel a passzivitást az elnöknek, elvitathatatlan, hogy Kosovóból ő csinált nemzetközi kérdést. És a protektorátus nem tarthat örökké. Az ország a függetlenség felé halad, annak dacára, hogy Belgrád a felosztásával próbálkozik, s nem kizárólag gazdasági megfontolásokból lecsípné belőle az északi részt. Azt a vidéket, ahonnan Rugova kövei származnak. Ha megélte volna a függetlenséget, elnökként olyan új helyzetben találta volna magát, mint korábban soha. De bármit tett volna ekkor, megmaradt volna annak, ami lett: jelképnek.
(Fordította: Fekete Kázmér)
A szerző Barcelonában élő albán író.
