Minden jobb író egykönyves író, a jobbak azok szeretnének lenni, a legjobbak pedig valóra is váltják ezt az álmot. Akik sok könyvet írnak (ilyen az írók zöme) és nem életművet építenek, a befejezés előtt sorra beismerik: ha kevesebbet írok, most nem kellene kétkednem, mennyi marad meg örökre. Minden író az egyetlen nagy műre törekszik egész életében, és sok nekifutás után sem lehet biztos abban, megalkotta-e azt az egyetlen művet, amely hosszú ideig fennmarad utána (feltéve, hogy léteznek örökkévaló olvasók). Úgy tűnik, a sok könyv kedvez az egyetlen könyv-nek. Tévedés. Kevés olyan író van, aki sok művet írt, és sok műve közt egy egyetlen vagy sok egyetlen akad (Shakespeare, Goethe, Tolsztoj). Az olvasó nemcsak az egy könyvet keresi minden író művei közt, hanem az egy könyvben is az egyetlen mondatot. Ez az egyetlen mondat lehet sok egyetlen mondat, de mégis ki kell tűnnie a többi közül; magvasabbnak kell lennie a többinél. Az írók zöme több lövést, számtalan lövést ad le, több művet bocsát ki a világba élete során, hogy eltalálja legfontosabb célját: hogy egy maradandó könyvet alkosson. Ezeket a könyveket közzé is teszi, és a szellemi-anyagi cserebere különböző tükörhatásaitól várja a bizonyosságot: lám, megütöttem a magas c-t. A sokkönyvű írók esetében változás is bekövetkezhet az értékhierarchiában. Hol az egyik könyvét tekinti egyetlennek, hol a másikat a közgondolkodás.
A siker-sztrájk furcsa írói atlétái összes erejüket tényleg egyetlen - vagy néhány, mégis egy törzsnek tekintett - műbe igyekeznek telepíteni. Tommasi di Lampedusa, Antonio Porchia, Juan Rulfo, Bodor Ádám: négy karcsú, egy vonatúton áttekinthető, mégis tartósan lenyűgöző életmű szerzői. Mi jellemezheti azt az írói alkatot, amely ilyen szilárdan bízik a tömörség örök érvényű erejében, hitelében, és önkorlátozását ilyen kíméletlenül hajtja végre? Szigor, vakmerő önbizalom, páratlan szótalálati biztonság, némi gőg, az olvasó iránti öntudatlan udvariasság és tehetség. Egyetlen mű formájában létrehozni egy életművet, ez már-már pimaszság a gürcölőkkel szemben, ez szinte kanyarátvágás, a szellemi torony iránt járás kalandor esete. Az örökkévalóságot, látjuk, egyetlen mű is garantálja. De egy fontos feltételt teljesíteni kell: a tökélyt. A sokműves írók esetében ugyanis a felsorakozó egyes művek mintegy elhomályosítják a tekintetet, egymásra tükröződő fényeik és árnyékaik egy idő múlva megakadályozzák, hogy tárgyszerűen észrevehessük értékeiket, hibáikat, sőt egyáltalán: a jegyeiket. Az egyműves író viszont egyetlen mozdulattal kiáll a korszak és az utókor reflektorfényébe, és hogy áll vagy bukik, ezt a mű minemű sugárzása dönti majd el.
Nehéz megfejteni, miért tűnik hitelesebbnek az egykönyves író, mint a másik fajta. Az utóbbi időben erősödik a vonzalom az áttekinthető, a határaik mentén is bejárható életművek iránt. A sokaság, a túlság, a lehengerlő lángelméjűség gyanús, ingerli az olvasó kaján kukucskálási ösztönét, s a nagy terjedelem csakugyan ritkán igazodik a tehetség tényleges benső ará-nyaihoz. Az egykönyves író - noha titokban rendszerint számtalan mellékutat bejárva érkezik meg a remekműhöz - úgy tűnik, száz mé-teren éri el ugyanazt a célt, mint a műsorakoztatók maratoni csapata. Azt hiszem, itt is tévedünk. Az egykönyves író az önbüntetésnek más formáját választja: ő naponta semmisíti meg azt a salakanyagot, amelyet nem tart a mű részének. Végső soron mindkét atléta célja az örökkévalóság. Csak más formákban vállalják a kockázatot.
Az egykönyves író alkatából még következik néhány dolog. Az egyik: a rokonszenves következetlenség. Ha hosszú életűek, ők sem állják meg, hogy át ne lépjenek a szűk határon. Átkalandoznak más műfajokba, készítenek még néhány kiegészítő iratot, vagy könnyelműen hozzájárulnak magánéletük egyes elemeinek közzétételéhez. A nagy szövegek mellett ezek a kicsik apróhirdetésnek tűnnek; hajlandók vagyunk elhanyagolni őket. Azt hiszem, itt is tévedünk. Lampedusa nagyszerű esszéket hagyott hátra az angol és francia irodalomról (Shakespeare- és Stendhal-könyve - mindkettő a laikus eredeti látás, a szokatlan szemszögek mesterműve). Porchia életműve egyelőre feltáratlan, de a fiatal argentin költőkre tett hatása felér egy második, sokadik könyvvel. Juan Rulfo szigora - a Pedro Páramo mellett - még két könyvet napvilágra juttatott ugyan, nemrég azonban olvashattuk 1946 és 1950 között keletkezett szerelmes leveleit. Bodor Ádám a Sinistra mellett közölt nagyszerű novellákat, egy másik kisregényt, egy interjúkötetet, s ki tudja, még mire készül.
Fontosabb - ugyancsak rokonszenves - következmény, hogy ezek az írók a stiláris, gondolati biztonság magasiskoláját mutatják. Legfontosabb művészi forrásaikat lehetetlen feltárni, mégis tanulni lehet tőlük a szó tiszteletét tükröző írói etikát, sőt kézzelfogható eljárásokat is: jelzőhasználatot, mondatrövidségi, -hosszúsági gyakorlatot, bekezdéstechnikát, a szerkezet iránti töretlen ragaszkodást, a félkész állapot megvetését, és általában mindenféle szemfényvesztéssel szembeni gyanakvást, ha az nem a mű tökélyét segíti elő (bármit értsünk ezen: szemfényvesztés, tökély).
Legfőbb erényük azonban a következő: meg nem született, kihordatlan vagy megsemmisített műveik elfojtásával nem engedik, hogy áttekinthetetlenné váljon az az irodalmi értékrend, amelynek egyik legmélyebb rovátkáját egyetlen művükkel kijelölték. A sok mű egymást kioltó versengése növeli az értékskálán beálló anarchiát, és könnyen a viszonylagosság jelszavait teheti hitelessé a közbeszéd viszonylag tájékozott és a közhallgatóság viszonylag tájékozatlan rétegeinek szemében. Sokkal többet tesz a keveset közlő, a szavakat nem tömegárunak tekintő író a közönség ízlése érdekében, mint az, aki tömegtermeléssel a termékenység látszatát kelti, valójában azonban az olvasók ízlését rontja, értékrendjét lazítja. Úgy tűnik, az egykönyves írók egyik fontos erénye az, hogy kétségbe vonják a relativizmust, s a híg áramlatok egy-egy pontján mintegy stoptáblát állítanak fel.
Arról nem is beszélve, hogy - rövidségük ellenére - ajánlatot tesznek a lassú olvasásra.
