Valaki több helyen is kivágta a keresztvasat a gyalogos- és kerékpárút melletti korlát elemeiből Fonyód és Bélatelep között.
Ott, a hetes főút egyik oldalán, egy sávon parkolók vannak. A másik oldalon húzódik a kerékpárút, a korláton túl a vasútvonal, azon túl pedig a Balaton-part.
Az út melletti parkolóktól szabályosan egy helyen, a strand bejáratáig elsétálva zebrán, majd vasúti átkelőhelyen lehet megközelíteni a partot. Emígy, a kerékpárúton átvágva, a csonka korlát alatt átbújva, a sínen átlépkedve nyilván közelebb van.
Az ép korláton is át lehetne bújni, de hátizsákkal, esetleg horgászfölszereléssel ez komplikáltabb – ezért valaki rászánta az időt, vitte az akkus flexet, és utat vágott, magának, másoknak. A letaposott gazon látszik, rendszeresen mennek arra, annak ellenére, hogy az ösvény mellett a MÁV Zrt. táblával hívja fel a figyelmet az üzemi területre, és hogy ott tilos belépni, átjárni.
Az a gyalogos- és kerékpárút a fonyódi önkormányzaté, a védőkorlát is önkormányzati területen áll. „A témában így az önkormányzat adhat bővebb tájékoztatást, de a közlekedésbiztonság fenntartása érdekében a problémát mi is jelezzük az önkormányzat felé” – válaszolta kérdésemre Pécsi Norbert Sándor, a Magyar Közút kommunikációs osztályvezetője. A fonyódi önkormányzat nyilván már régen tud az illegális átjárókról, megvannak az eszközei is a felszámolásukra, de az ezzel kapcsolatos e-mailre nem reagált a polgármesteri hivatal. Telefonon azt sem sikerült megtudni, hogy az e-mail egyáltalán eljutott-e a címzetthez.
„Ott szoktam átmenni fotózni a túlsó partot… Annyi a titka, hogy rendesen körül kell nézni. A vonat eddig sohasem jött utánam a partra”
– ironizált a Balatoni kerékpárút Facebook-csoportban közölt csonka korlátos képem és a helyzetet leíró bejegyzésem alatt egy hozzászóló. Egy mozdonyvezető hozzáfűzte: teljesen mindegy, van-e korlát, vagy sem, „a Balcsin keresztül-kasul sétálgat mindenki a sínen”. Ez azonban mások szerint nem veszélyes, mert „amióta hegesztve vannak a sínek, több kilométerről hallatszik a vonat”, illetve „a magyar síneken semmilyen vonat nem jön halkan és gyorsan”, legföljebb hatvannal. Másvalaki pontosít: azért itt százzal is járnak „az új vasak”.
Egy másik kommentelő szerint jó kérdés, miért vág magának flexszel utat az ember, „de ha egyet hátralépünk, az is jó (kérdés) lenne, hogy hogy van az, hogy a Balaton-part 99,5%-a gyakorlatilag megközelíthetetlen. Ahol nincsenek jellemzően illegális ingatlanok, ott vannak belépős és agyonépített strandok (amiket zárás után is bezárnak és biztonsági őrrel őriztetnek), lezárt kempingek, itt meg a vonat miatt nem lehet lemenni a partra”.
„Ha gyorsan bújnak és nem állják el az utat a bringaúton, engem pont nem érdekel” – ez egy másik vélemény. Ilyenből akadt még jó néhány: „Nem mindegy?”; „Életünk legfontosabb problémái, vol. 1”.
Abban nekik is igazuk van, hogy amíg mindenki rendesen körülnéz, mielőtt az útra, a sínre lépne, ez a korlátflexelés nem nagy ügy. Apróság például ahhoz képest, hogy a NER-elit befektetői hogyan építik körbe és lakják be a Balaton-partot.
Eltörpül a mellett a probléma mellett is, hogy a balatonaligai hívőknek fizetniük kell, ha autóval mennek istentiszteletre, és parkolni szeretnének a templomnál, mert az magánterület.
Elhanyagolható stikli, amikor Balatonmáriafürdőnél nyolc kilométeres szakaszon százhúsz illegálisan létesített stéget találtak a vízügyesek, és a hozzájuk tartozó kapukat elbontották, szintén flexszel.
Tucattörténet arról, ki hogyan próbálja, még csak nem is birtokba venni, csupán megközelíteni a tó partját mások, a kevésbé élelmesek elé tolakodva. Nem most vagy 2010-ben kezdődött ez a nyomulás, hiszen jó régen volt, hogy megjelentek azok az emberek, akik bár nem ott laktak, eldöntötték, hogy nekik ott okvetlenül saját porta, ház, valamilyen terület kell, ahová más majd nem teheti be a lábát. Ezt a szándékot mindig keresztül is lehetett vinni, a törvény adta lehetőségek között, a tekintély erejével vagy furfanggal, a mai napig. Születtek rossz döntések, kevésbé rosszak, ma is terjed az aszfalt, a térkő, lehetetlen helyeken ássák az alapot, morog a betonkeverő. Kellettek utak, sínek, korlátok, kerítések, sorompók, a biztonság kedvéért – abszurd módon most már külön azok biztonságáért is, akik nem autóval, hanem biciklivel járnak, és szomorú tekintettel keresik a még érintetlen természetet, vagy kicsit nyugtalankodva a biciklijavító szervizoszlopot. A part csaknem összefüggő város lett. Hatalmas, egymásra halmozott elemekből álló rendszer. Minél bonyolultabb lesz, annál inkább megkívánja, hogy akik használják, tekintettel legyenek egymásra, a sokféle érdek alapján megállapított szabályokra, a jó ízlésre, és arra a kollektív szándékra, hogy most már lehetőleg minél kevesebb szabad terület épüljön be. Azt, hogy ez mennyire sikerül, mindenki láthatja, aki ott él, vagy csak ott tölt néhány napot, mint én.
Komolyabb gond szerintem azért nincs, mert a tó még mindig csodaszép. Még nem fordult fel, nem lett belőle undorító, büdös lötty. Ha ne adj’ Isten egyszer azzá válna, akkor megállna ez a nyomulás. Sajnos el kellene onnan hurcolkodni, hátrahagyva az évtizedekig betonba öntött pénzt.
Bár Magyarország-múzeumnak azután is megfelelne.
