Sziget 2023: jobb ott lenni, mint máshol (FOTÓK)

Publicisztika

Van miért fanyalogni a Szigetre 2023-ban, de a fesztivál az egyik olyan hely Magyarországon, ahol még jól mennek a dolgok.

Eredetileg az volt a tervem, hogy megírjam az idei kiadását a „Szigetre mostanra azok az emberek járnak, akik elől régen kimenekültem” gondolatomnak, amit akkor kezdtem el igazán markánsan érezni, amikor egyszer csak azzal szembesültem sok évvel ezelőtt, hogy valamelyik headlinernek hívott DJ-producer ugyanazokat a dalokat játssza le nagyjából, mint amik a sárospataki Rodostó diszkóban szólnak, miközben Zimány Linda (a nemlétező tévéjükön is csak Mezzót néző olvasóink kedvéért: egy nő, aki attól híres, hogy híres) asztalt foglalt magának és társaságának az akkor még újságírók által is megközelíthető VIP egy részében.

Ez már nem az a Sziget volt, amire a szüleim generációjának radikálisabb része szerint csak drogosok és egyéb veszélyes bűnözők járnak bódulni, de azért meg kell jegyeznem, hogy tulajdonképpen már az én Szigetem sem az ortodox Sziget, hiszen az valamikor az 1990-es években létezett, ami pedig azóta történt, csak hanyatlás. 

Összességében persze nincs is ezen miért meglepődni: csak idő kérdése volt, hogy a punkok, metálosok és egyéb életművészek után a világ beilleszkedésre hajlamosabb fele is rájöjjön, hogy tulajdonképpen a szabad ég alatt piálni pár napig, miközben koncertek szólnak végül is a legjobb dolog, amivel eltöltheti az ember az idejét. És itt jöttem rá idén, hogy teljesen felesleges azon hisztizni, hogy a Szigettől várni a punkot, a rakenrolt meg tudomisén még mit nagyjából olyan, mintha tényleg a Barbie-filmtől várnám a hiteles rendszerkritikát. 

 
Fotó: Sióréti Gábor

Ha pedig elfogadom, hogy a Sziget épp úgy a mainstream szórakoztatóipar része lett, mint az all inclusive szállodák, akkor megszabadulok a lázadni akarás elviselhetetlen nyomásától, és át is adhatom magam a grammra pontosan kimért szórakozásnak. Az pedig már robotpilótában is megy: K-hídon be, elindulni a nagyszínpad felé, megtalálni a Csónakházat, örülni, hogy itt olcsóbb az amúgy a fesztivál területén mindenhol máshol egységesen 1690 forintba kerülő sör. Nézni külföldieket Fényt fogyasztani, felidézni, hogy mekkora eltévedéseket rendeztünk a saját nagy fényezéseink után a szebb időkben, esetleg rávenni magunkat, hogy igyunk idén is Fényt és tévedjünk el megint. Meg aztán vannak koncertek, azokat szoktuk lekésni. Azért, mert az ember, akivel mindenképp találkozunk kellett, megállt pisilni, vagy találkozott egy másik ismerősével, akivel nagyon fontos lett megbeszélni valamit. Vagy csak egyszerűen elfelejtettük, hiszen a sörpadon üldögélés ilyenkor hirtelen az univerzum legjobb programjává változik, amit minden bizonnyal nem lehetne az év maradék részében negyedennyi pénzért csinálni.

Szép lassan ki is kerekedett előttem, hogy a Sziget továbbra is sokkal jobb, mint bármi az országban, hiszen még ebben a formában is annak az életfelfogásnak a legradikálisabb megnyilvánulása, ami ellen Magyarország már legalább 2010 óta nagyon magabiztosan küzd.

Nem, nem a Sziget fog rendszert dönteni, viszont a Sziget az a hely, amitől azért látványosan távol van a Magyarországra épp visszatérő fasisztoid gondolat, ahogy sajnos 2023-ban annak is súlya van, hogy a Magic Mirror sátorban idén is képviselteti magát a hazai LMBTQ-közösség is. Egészen radikálisnak és formabontó dolognak tűnhetnek ezek Magyarországon, de azért ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, hiszen valójában ezek csak a szar országokban tűnnek radikálisnak vagy formabontónak. Például egy olyanban, ahol 22 évvel azután, hogy a placebós Brian Molko a Nagyszínpadról küldte el a picsába a nyílt homofóbiából a Fideszt évtizedekkel beelőző Tarlós Istvánt, a kormánypárt szócsöveinek különösen hülye része képes azt mondani egy fesztiválra, ahol mindenki boldog, hogy maga az erőszakos genderlobbi.

 
Fotó: Sióréti Gábor

Szóval mi a Sziget 2023-ban? Valószínűleg egy fesztivál, ahova az emberek azért mennek ki, hogy együtt legyenek. Hogy volt-e ez régen több, igazából kérdéses. Hogy lehetne-e jobb valami, az is nyilvánvaló: például lehetnék én is valamivel fiatalabb, hogy a régenmindenjobbvoltozás helyett csak úgy szórakozzak, fasza koncertekre járjak ki és panaszkodjak, hogy milyen nagy a por, és néha nagy lelkesedésemben elmondjam, hogy a Szigeten jobb ott lenni, mint nem.

 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fotó: Sióréti Gábor

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.