Sziget 2023: jobb ott lenni, mint máshol (FOTÓK)

Publicisztika

Van miért fanyalogni a Szigetre 2023-ban, de a fesztivál az egyik olyan hely Magyarországon, ahol még jól mennek a dolgok.

Eredetileg az volt a tervem, hogy megírjam az idei kiadását a „Szigetre mostanra azok az emberek járnak, akik elől régen kimenekültem” gondolatomnak, amit akkor kezdtem el igazán markánsan érezni, amikor egyszer csak azzal szembesültem sok évvel ezelőtt, hogy valamelyik headlinernek hívott DJ-producer ugyanazokat a dalokat játssza le nagyjából, mint amik a sárospataki Rodostó diszkóban szólnak, miközben Zimány Linda (a nemlétező tévéjükön is csak Mezzót néző olvasóink kedvéért: egy nő, aki attól híres, hogy híres) asztalt foglalt magának és társaságának az akkor még újságírók által is megközelíthető VIP egy részében.

Ez már nem az a Sziget volt, amire a szüleim generációjának radikálisabb része szerint csak drogosok és egyéb veszélyes bűnözők járnak bódulni, de azért meg kell jegyeznem, hogy tulajdonképpen már az én Szigetem sem az ortodox Sziget, hiszen az valamikor az 1990-es években létezett, ami pedig azóta történt, csak hanyatlás. 

Összességében persze nincs is ezen miért meglepődni: csak idő kérdése volt, hogy a punkok, metálosok és egyéb életművészek után a világ beilleszkedésre hajlamosabb fele is rájöjjön, hogy tulajdonképpen a szabad ég alatt piálni pár napig, miközben koncertek szólnak végül is a legjobb dolog, amivel eltöltheti az ember az idejét. És itt jöttem rá idén, hogy teljesen felesleges azon hisztizni, hogy a Szigettől várni a punkot, a rakenrolt meg tudomisén még mit nagyjából olyan, mintha tényleg a Barbie-filmtől várnám a hiteles rendszerkritikát. 

 
Fotó: Sióréti Gábor

Ha pedig elfogadom, hogy a Sziget épp úgy a mainstream szórakoztatóipar része lett, mint az all inclusive szállodák, akkor megszabadulok a lázadni akarás elviselhetetlen nyomásától, és át is adhatom magam a grammra pontosan kimért szórakozásnak. Az pedig már robotpilótában is megy: K-hídon be, elindulni a nagyszínpad felé, megtalálni a Csónakházat, örülni, hogy itt olcsóbb az amúgy a fesztivál területén mindenhol máshol egységesen 1690 forintba kerülő sör. Nézni külföldieket Fényt fogyasztani, felidézni, hogy mekkora eltévedéseket rendeztünk a saját nagy fényezéseink után a szebb időkben, esetleg rávenni magunkat, hogy igyunk idén is Fényt és tévedjünk el megint. Meg aztán vannak koncertek, azokat szoktuk lekésni. Azért, mert az ember, akivel mindenképp találkozunk kellett, megállt pisilni, vagy találkozott egy másik ismerősével, akivel nagyon fontos lett megbeszélni valamit. Vagy csak egyszerűen elfelejtettük, hiszen a sörpadon üldögélés ilyenkor hirtelen az univerzum legjobb programjává változik, amit minden bizonnyal nem lehetne az év maradék részében negyedennyi pénzért csinálni.

Szép lassan ki is kerekedett előttem, hogy a Sziget továbbra is sokkal jobb, mint bármi az országban, hiszen még ebben a formában is annak az életfelfogásnak a legradikálisabb megnyilvánulása, ami ellen Magyarország már legalább 2010 óta nagyon magabiztosan küzd.

Nem, nem a Sziget fog rendszert dönteni, viszont a Sziget az a hely, amitől azért látványosan távol van a Magyarországra épp visszatérő fasisztoid gondolat, ahogy sajnos 2023-ban annak is súlya van, hogy a Magic Mirror sátorban idén is képviselteti magát a hazai LMBTQ-közösség is. Egészen radikálisnak és formabontó dolognak tűnhetnek ezek Magyarországon, de azért ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, hiszen valójában ezek csak a szar országokban tűnnek radikálisnak vagy formabontónak. Például egy olyanban, ahol 22 évvel azután, hogy a placebós Brian Molko a Nagyszínpadról küldte el a picsába a nyílt homofóbiából a Fideszt évtizedekkel beelőző Tarlós Istvánt, a kormánypárt szócsöveinek különösen hülye része képes azt mondani egy fesztiválra, ahol mindenki boldog, hogy maga az erőszakos genderlobbi.

 
Fotó: Sióréti Gábor

Szóval mi a Sziget 2023-ban? Valószínűleg egy fesztivál, ahova az emberek azért mennek ki, hogy együtt legyenek. Hogy volt-e ez régen több, igazából kérdéses. Hogy lehetne-e jobb valami, az is nyilvánvaló: például lehetnék én is valamivel fiatalabb, hogy a régenmindenjobbvoltozás helyett csak úgy szórakozzak, fasza koncertekre járjak ki és panaszkodjak, hogy milyen nagy a por, és néha nagy lelkesedésemben elmondjam, hogy a Szigeten jobb ott lenni, mint nem.

 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fotó: Sióréti Gábor

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.