László Géza

Ha nem látom, nincs

A szándékos tudatlanságról

Publicisztika

Sok barátság, családi kapcsolat ment 2010 óta gajra politikai vitákon.

Kezdetben több témáról, de mostanában már leginkább csak a „lopásról”, a korrupcióról, a klientúra vagyongyarapodásáról zajlik süketek párbeszéde. A kritikusok sorolják az ügyeket, a kormánypártiak pedig bagatellizálják azokat. „Nem hallottam róla.” „Na, ne hülyéskedj.” „Miért, a szocik alatt nem ez ment?” Ha rákérdezünk, olvastad-e a vonatkozó hírt, esetleg magát az oknyomozó cikket, akkor a válasz rendszerint az, hogy „propagandát én nem olvasok”. Van, aki néha egy-egy érvet is odavet, mint Nagy Feró, aki szerint „az nem lopás, ha Mészáros Lőrincet megbízom azzal, hogy építse meg a toronyórát lánccal”. Árulkodó mondat, hiszen toronyórára lánccal ugyan senkinek nincs szüksége – de a művész úgy gondolja, ha egyszer megépül, akkor fölösleges elemezni és oknyomozni.

Homokba dugva

A szándékos vagy motivált tudatlanság jelensége azért meghökkentő, mert szembemegy az örök emberi kíváncsisággal. Miért nem akarunk politikai szempontból érzékeny tényeket megismerni, miközben folyamatosan igyekszünk gyarapítani a tudásunkat? És most nem arra gondolok, amikor egy információ megszerzése túl sok időnkbe, pénzünkbe kerül ahhoz képest, amennyi hasznot hoz. Anthony Downs, a kiváló amerikai társadalomkutató már vagy hetven éve felvetette (An Economic Theory of Democracy, 1957), hogy a választók megdöbbentő tudatlanságának racionális okai lehetnek: a szavazatuk jelentősége elhanyagolhatónak tűnhet a tájékozódás költségei­hez képest, ezért nem is tesznek erőfeszítést az információ megszerzéséért.

Ám a szándékos tudatlanság alanya magától az ismerettől, a tudástól fázik, és nem annak nyűgös megszerzésétől. A 2010-es években amerikai kutatók megvizsgálták, hogy országuk választói mennyire hajlandóak a másik oldal véleményét is megismerni. Az eredmény kiábrándító volt: az egyik oldal hívei még akkor sem szívesen olvasnak vagy hallgatnak a másik programjáról híreket, ha azért többet fizetnek nekik. Az eredmények szerint a liberális és a konzervatív szavazók hasonló szinten elfogultak. A motivált tudatlanságot csak akkor sikerült valamelyest csökkenteni, amikor nagyon részletes választ kértek a kérdésekre, mert ilyenkor a válaszadóknak fel kellett adniuk a zsigeri elutasítást, és a tényeket is mérlegelniük kellett.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.

Elszállt évek és milliárdok

Sanyarú a múzeumok helyzete a NER-ben, és a legmostohább sors talán az Iparművészeti Múzeumnak jutott: ikonikus épülete 2017-es bezárása óta lassan menthetetlen állapotba kerül, a műtárgyak évek óta egy bérelt raktárban vannak elcsomagolva, a múzeum egyedül a Ráth György-villát használhatja kiállítóhelyként. Hogyan jutottunk idáig?