Ara-Kovács Attila

Hamarabb, mint gondolnánk

Miért szavaztam Ursula von der Leyenre?

  • Ara-Kovács Attila
  • 2019. augusztus 25.

Publicisztika

Mindenki arról beszél, hogy Ursula von der Leyent „rekordalacsony” számú honatya szavazta meg július 16-án az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén. És sajnos csak kevesen beszélnek arról, mi volt a tétje és mik lehetnek a következményei ennek az aktusnak.

Mindenki arról beszél, hogy Ursula von der Leyent „rekordalacsony” számú honatya szavazta meg július 16-án az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén. És sajnos csak kevesen beszélnek arról, mi volt a tétje és mik lehetnek a következményei ennek az aktusnak.

Mit tudtunk jó előre?

Nagyjából azt, hogy kik fogják támogatni, és hogy ezért valószínűleg kik nem fogják támogatni. Minthogy a jelölő a konzervatív Európai Néppárt (EPP) volt, a baloldalnak – és itt most eltekintek a szélsőbaltól (GUE/NGL) – két nyomós oka volt gyanakodni. Egyrészt semmit sem tudtak Von der Leyenről, még annál is kevesebbet, mint Manfred Weberről, akit amúgy sem övezett nagy rokonszenv. Viszont amit tudtunk, azt a bulvársajtó és néhány baloldali – inkább a német Szociáldemokrata Pártból (SPD) informálódó – orgánum pletyka és inszinuáció formájában adta tovább.

A jobboldalon sem volt egyöntetű a támogatás. Ők is érezték azt, hogy az EP a csúcsjelölt (Spitzenkandidat) formula feladásával lemondott az átlátható, a szavazati többségre építő gyakorlatról, és a háttérmegegyezések, vagyis nem túlzottan demokratikus normák alapján választotta ki Von der Leyent jelöltnek.

A szélsőjobb viszont azért fúrta volna meg a jelölést – majd később a megválasztást –, mert több hónapos köztes időszakot szeretett volna, amely idő alatt feltápászkodhat a május 26-i kudarcból. A gyenge választási szerepléssel ugyanis – számukra meglepetésszerűen – egyszerre csak semmivé foszlottak nagy, egész Európát meghódítani kívánó terveik.

És ha már európai szélsőjobbról beszélünk, különös hangsúllyal kell szólnunk egyes szélsőséges pártok összejátszásáról, illetve a szándékaikat egymásra hangoló közös érdekeikről. Ide tartozik Matteo Salvini olasz Ligája és természetesen Orbán Fidesze is. A Fidesz delegációja, illetve hátországa – jó okkal – semmilyen információt nem volt hajlandó megosztani senkivel valódi szándékukról. Részben a pártfegyelem, másrészt viszont a döbbenet bénította meg őket amiatt, hogy az előző napokban jelöltjeik gyakorlatilag sorra buktak el az EP-tisztségekért folyó versengésben, és szembesülniük kellett azzal: sovány szimbolikus gesztusokon túl pártcsaládjuk sem hajlandó bármiben is kiállni mellettük.

Annál beszédesebb volt viszont néhány Liga-képviselő, akik már nagyon korán azt szivárogtatták, hogy ők is és a Fidesz is azért támogatják Von der Leyent, hogy ezzel elijesszék a baloldalt és a liberálisokat – miközben valójában ők sem fognak majd rá szavazni. Mindkét párt ugyanabban volt érdekelt, mint a többi szélsőjobbos parlamenti formáció: bukjon meg Von der Leyen, s ezzel időt nyerjenek soraik rendezésére a meggyengülő Európai Unióval szemben.

Azon sem lehet csodálkozni, hogy a román Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselői nem szavazták meg az elnökjelöltet. Páran nem is csináltak titkot belőle: attól tartanak, ha Von der Leyen meghirdetett programja megvalósul – azaz a jogállamiság normáinak tiszteletben tartása minden más programpontot megelőz –, akkor ellenük is elindulhat valamilyen uniós eljárás. Tudni kell, hogy a baloldali román kormánypárt céljai gyakorlatilag mindenben megegyeznek a Fideszével, azzal a nem csekély különbséggel, hogy nincs kétharmaduk – ellenben van az országnak különleges korrupcióellenes ügyészsége, amely már eddig is több vezető „szociáldemokrata” politikust küldött rács mögé, legutóbb magát a párt vezetőjét, Liviu Dragneát.

Ezen kétségekkel köszöntött rá július 16-a a 751 európai parlamenti képviselőre. Aznap reggel Ursula von der Leyen olyan beszédet mondott a parlamentben, amelynek hatása alól azok sem tudták egészen kivonni magukat, akik – így vagy úgy – a vesztét akarták. De nemcsak a beszéd tartalma volt fontos, hanem az abból sugárzó hitelesség is. Annak a felismerése: Von der Leyen ezekre a tervekre tette fel az életét, és aligha fog meghátrálni.

De milyen tervekről beszélünk?

A szélsőjobb és a szélsőbal populista szkepszise érzékelhető félelembe váltott át mindattól, amit végig kellett hallgatnia. Hiszen a beszéd nem volt sem több, sem kevesebb, mint emelkedett tanúságtétel a liberalizmus és a széles körű, működő nyugati demokrácia, annak progressziója mellett. A szélsőjobb és a szélsőbal ekkor döbbent rá, hogy abban a térben, amelynek kereteit az elhangzottak fogják kialakítani, az ő súlyuk minden eddiginél kisebb lesz, befolyásuk pedig elhanyagolható.

Azzal párhuzamosan, ahogyan nőtt a szélsőségesek kudarcélménye, született meg az elhatározás az addig kétségekkel küszködő középben arról, hogy most az igennek nincs alternatívája. Egyrészt, ha most nem választanak bizottsági elnököt, akkor az így kialakuló nagy európai vezetési káosz a szélsőségeseknek ad újabb esélyt. Másrészt világossá vált az is, hogy Von der Leyent nem önmaguk tehetetlensége kényszeríti rájuk – mert a volt német védelmi miniszter valóban jó jelölt, sokkal jobb, mint amilyen Jean-Claude Juncker valaha volt, s persze jobb annál is, mint amilyen Weber lehetett volna. És az is világossá vált, hogy a megválasztás pillanata mindannyiunk számára történelmi.

A szélsőjobb – főként a Fidesz és a Liga – most azzal házal, hogy szavazatai nélkül Von der Leyenből nem lett volna bizottsági elnök. Ezt egyre erősebb kétellyel hallgatják mindazok, akik tanúi voltak Von der Leyen beszédének, amiben az Orbán-féléknek semmit nem ígért, legfeljebb „vért, verítéket és könnyeket”. A Néppárt számára is egyre egyértelműbb, hogy Orbán pártja mást sem tesz, mint újrajátssza a 2014-es árulást, csak éppen fordítva: akkor ugyanis, minden korabeli és mai esküdözésük ellenére, a szóbeszéd szerint megszavazták Jean-Claude Juncker jelölését.

Mindez azt valószínűsíti, hogy sokáig az Európai Néppártban sem marad hely a Fidesznek. Ha nem volt szükség a szavazataikra Von der Leyen megválasztásakor, a jelenlétükre a Néppártban végképp semmi szükség sem lesz. Ennek a napja hamarabb eljön, mint gondolnánk.

A szerző a DK európai parlamenti képviselője.

Neked ajánljuk