Ujhelyi István

Lefújás után

Miért nem szavaztam Ursula von der Leyenre?

  • Ujhelyi István
  • 2019. augusztus 25.

Publicisztika

Bevallom, nem volt kényelmes kisebbségben maradnom, és a szövetségeseinkkel szemben szavaznom, amikor Ursula von der Leyen megválasztásáról döntöttünk az Európai Parlament múlt heti, strasbourgi plenáris ülésén. De tudom: helyesen határoztam, amikor nem támogattam a német védelmi miniszter átzsilipelését az Európai Bizottság élére. Azok az elvi okok, amelyek akkor meghatározták az álláspontomat, azóta is szilárdak, sőt, az elmúlt napokban még igazolást is nyertek.

Bevallom, nem volt kényelmes kisebbségben maradnom, és a szövetségeseinkkel szemben szavaznom, amikor Ursula von der Leyen megválasztásáról döntöttünk az Európai Parlament múlt heti, strasbourgi plenáris ülésén. De tudom: helyesen határoztam, amikor nem támogattam a német védelmi miniszter átzsilipelését az Európai Bizottság élére. Azok az elvi okok, amelyek akkor meghatározták az álláspontomat, azóta is szilárdak, sőt, az elmúlt napokban még igazolást is nyertek.

Kezdjük az elején! Az előző ciklus kezdetekor elfogadtuk Jean-Claude Juncker bizottsági székfoglalását, és nemcsak azért, mert a csúcsjelölti kampány végén az ő pártcsaládja, az Európai Néppárt szerezte meg az EU tagállamaiban leadott szavazatok többségét. (Milyen megmosolyogtató még most is az a felvétel, amikor a Junckert azóta undorító módon „isiászozó” Deutsch Tamás és Dömötör Csaba fideszes politikusok a Hősök terén kampányoltak a megválasztása mellett!) Azért is fogadtuk el Junckert, mert garanciákat adott például a számunkra fontos szociális pillér megalkotására.

A „csúcsjelölti” rendszer kétségtelenül nem tökéletes, ahogyan az európai intézményi rendszer bonyolult működésében is számos kivetnivaló van. Mégis, a célja egyértelmű: közelebb vinni az emberekhez a döntéseket, minél demokratikusabban kiválasztani a vezetőket. Ahogyan a szintén asztalra tett transznacionális listáknak sem lesz soha teljes körű elfogadottsága és támogatottsága, úgy a csúcsjelölti rendszer sem fog minden választói igényt kielégíteni. A demokrácia már csak ilyen.

A csúcsjelölti rendszert tehát lehet és kell is kritizálni, javítani, formálni. Azonban elfogadni a játékszabályait, végigjátszani a meccset, majd a lefújást követően egyszerűen semmibe venni és felülírni – ez politikai bűn. Márpedig az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács, benne Macronnal, Merkellel, Sánchezzel vagy éppen Orbánnal, pontosan ezt tette. Nagy ívű játékot játszottak kicsinyes eszközökkel, a választópolgárok érdekeit vagy akaratát egyszerűen semmibe véve. Végképp levegőnek nézték az Európai Parlamentet, amelyet a tanács eddig sem tekintett valódi érdemi partnernek – és ez az aszimmetrikus hierarchia az európai intézményrendszer egyik legnagyobb hibája. Így a kormányfői kerekasztal vajúdásának eredménye olyan alku lett, amely számomra nem volt vállalható. Ez nem a demokrácia és az európai közösség erősítése, hanem pusztán a nagyhatalmi és (német!) gazdasági érdekek faék-egyszerűségű leképezése. És számunkra már csak az a kérdés, hogy az alkuk végén mi a csalán vagyunk, vagy az, amivel illetik. Abban tehát, hogy nem támogattam Ursula von der Leyen kinevezését, elsősorban annak a módnak az elvi elutasítása játszott szerepet, ahogyan a német kormány miniszterét Európa első számú vezetői székébe ejtőernyőztették. Merkel kancellár bizalmasa – politikai teljesítménye, az európai értékekről vallott nézetei, az Európa-párti, nem egy esetben Orbánnal szembeni kiállása miatt – akár támogatható is lett volna, de ebben a politikai bohózatban nem vehettem részt. Az európai parlamenti szavazás előtt Von der Leyen kétségkívül erős beszédet mondott, elsősorban a vele szemben kétkedő frakcióknak udvarolva. Azok a tételek, amelyeket a plenáris ülésen elmondott (például a klímafenntarthatóság vagy a jogállamiság új eszközökkel való monitorozása), rokonszenvesek, és én is úgy gondoltam, hogy ettől Orbánékat a hideg fogja kirázni. Míg tehát a személy kiválasztására nemet mondok, addig az egyelőre szavakban felvázolt programcélokra adott esetben már igent is tudok. Eközben a Fidesz épp az elnökjelölt kiválasztásának folyamatát ünnepelte saját sikereként, a plenárison felrajzolt vállalásokból viszont már csak szelektíven idéztetett a kormánypárti sajtóban.

Az új bizottsági elnök – miután minimális többséggel megválasztották – új hangszerelésű nyilatkozatot adott. Míg a parlamenti beszédében még a jogállamiság harcias védőjének mutatta magát, a The Guardiannek már jóval megengedőbben beszélt a jogállamiságot lábbal tipró tagállami kormányokról (szerinte „megértőbbnek” kell lenni velük), ráadásul – mintha csak a Fidesz propagandakiadványaiból olvasott volna fel – a menekültválságot és annak kezelését hozta összefüggésbe a jogállami kifogásokkal. Mintha bármi köze is lenne a menekültválságnak ahhoz, hogy a magyar vagy a lengyel kormány szétgyalulja a demokratikus intézményrendszert, és hibrid rezsimet épít ki! Mintha a menekültkvóták körüli viták miatt állna az összeomlás szélén a magyar egészségügy, és azok miatt vándorolnának ki százezrével a fiatalok; vagy épp ezek miatt kellene minden uniós forrást az Orbán család rokonságának vagy baráti körének juttatni. Orbán Viktor maffiaállamot működtet, amelynek bűneit nemrég az Európai Parlament kétharmados – jelentős néppárti támogatottsággal mért – többsége átfogó jelentésben dokumentálta, és kezdeményezte a 7-es cikk szerinti eljárás megindítását. A jogállamiság előre megfontolt és aljas szándékú leépítését, az európai közösség tudatos szétverését ezek után nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet mindehhez „megértően” viszonyulni.

Lehet, hogy a német politikus ez utóbbi kijelentése nem több egyszerű balanszírozásnál. Hamar ki fog derülni, hogy Von der Leyen a német gazdaság gyenge, dróton rángatható bábja, vagy valódi európai vezető. Hogy a szociális Európa megvalósításában érdekelt – ahogyan az európai minimálbér belengetése ezt sejteni engedte kortesbeszédében –, vagy mindez csak udvarlás volt a kétkedő baloldali frakcióknak, és mindvégig az európai politikai elit kiszolgálója lesz. Néhány hét múlva, szeptemberben újra az Európai Parlament elé kell állnia, hogy bemutassa az általa vezetett bizottság leendő tagjait és részletesebb programját. Ha így halad, kevés lesz az a kilencfős többség, amit legutóbb még maga mögött tudhatott.

A szerző az MSZP európai parlamenti képviselője.

Neked ajánljuk