n A két legutóbbi országgyűlési választást nem az ellenzék nyerte meg, hanem az aktuális kormányzat veszítette el. Ami természetes: a kormány végzi az élet mindennapi kereteit is érintő - következésképpen valódi felelősséggel járó - munkát; ha ő csinál hülyeséget, az sokkal nagyobb súllyal esik a latba, mint az ellenzék butasága. Orbán nem vagy nem csak azért nyert 1998-ban, mert 400 százalékos egészségügyi béremeléssel meg 7 százalékos tartós gazdasági növekedéssel kábította a magyarokat, mint ahogyan az MSZP sem csak azzal állította maga mellé a polgárokat, hogy a Fidesz, úgymond, 23 millió románt szabadított az országra a státustörvény kiegészítésével. Ezek a demagóg hőzöngések elengedhetetlen kellékei az ellenzéki harcmodornak, de önmagukban elégtelenek. Hogy bejöhessenek, ahhoz tényleges hibákra van szükség; olyanokra például, amilyeneket a jelenlegi koalíció is elkövetett az elmúlt hónapokban. A legnyilvánvalóbb rossz húzás az 53. heti nyugdíj kifizetése körüli szerencsétlenkedés volt, de jó eséllyel pályázik dobogós helyezésre az adócsökkentés miatti huzakodás is a maga pénzfelhajtó bizottságával. (Hétfőn e tárgykörben konzultált Medgyessy Péter, Kovács László, az MSZP és Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke; és mit ad isten, arra jutottak, hogy újabb háromfős forráskereső testületet hoznak létre.) Mindezt tetézte, hogy az adó- és brókermizéria kellős közepén szabadságra vonult a koalíciós vezérkar nagy része, s úgy telt el majd` egy hónap, hogy a sorozatos ellenzéki felvetésekre/támadásokra alig érkezett értékelhető kormánypárti reakció. A Fidesz élt a kínálkozó lehetőséggel, és a szabadon hagyott terepen folyamatosan sulykolta a népekbe a káosz felé haladó ország képét. (Jól jellemzi a helyzetet, hogy a káosz kifejezés mind gyakrabban tűnik föl az ellenzéki napilap címadási gyakorlatában, lapszámonként olykor többször is.)
A havonkénti közvélemény-kutatási adatokra - az eddigi tapasztalatok szerint a kelleténél érzékenyebben - figyelő szocialistáknak nincs is miért csodálkozniuk, hogy népszerűségi előnyük elolvadt, sőt a Medián szerint a Fidesz jelentősen - a statisztikai hibahatáron túli előnnyel - lekörözte őket. Amire lehet azt mondani, hogy egy év kormányzás után ez természetes jelenség (tényleg az), meg hogy beindítottak egy sor olyan reformot, ami nyilvánvaló érdeksérelemmel jár (egészségügy, honvédelem, oktatás), vagyis a veszteség kalkulálható volt (végső soron ez is igaz). Sőt, azzal is előjöhetnek (jönnek is), hogy a Fidesz képtelen a kormányzati intézkedések alternatíváját felmutatni, mindössze csípőből ellenez és támad: ha a kormány elvon, akkor az ellenzéki párt többet költene, ha a kormány ad, akkor a Fidesz vonna el. Mindent egybeveteve a nyilvános kormánypárti reakciók úgy összegezhetők, hogy bár a kutatások számait nem veszik félvállról, pánikra semmi ok, hiszen vállalásaikat 2006-ig kell teljesíteni; és ha ez így lesz, akkor a most elbizonytalanodott és ezért a távol maradók táborát gyarapító volt szoci szavazók mégiscsak elmennek voksolni. Noha ez a gondolat sem ostobaság (négy éve a Fidesz első visszaesésekor körülbelül hasonló érvekkel indokolták az akkori kormánypártiak a romló mutatókat), ahhoz előbb fel kell mutatni az eredményeket, hogy e prognózis helyes legyen. Szóban Orbánék is jók (sőt a szociknál sokkal jobbak) voltak, de tényleges produktumot nemigen tettek le a nagy közös asztalra, eltekintve néhány kétes értékű építkezéstől. Amiket - például a Nemzeti Színházat - a dolgozók annak rendje s módja szerint megtapsoltak, csakhogy azután sokan közülük föltették maguknak a kérdést, hogy oké, de hol a négyes metró, meg hol vannak az új utak, miért nincsenek valódi vállalkozásbarát törvények - és behúzták az ikszet a szegfű alá. Ezeket a kérdéseket sokan felteszik majd 2006-ban is, s akkor sem a beígért szép jövő bűvöletében szavaznak majd, arra mérget vehet mindenki. Az MSZP is.
