Bán Zoltán András: Papírpénz(Miből él a magyar író?)

  • 2003. szeptember 4.

Publicisztika

Azt gondolhatnánk, Goethének jól ment. Egy fenét. Siegfried Unseld, maga is egy nagy kiadó, a Suhrkamp Verlag feje roppant érdekfeszítő munkában (Goethe und seine Verleger) tárta föl, mennyire kiszolgáltatott volt a német szellemfejedelem a kiadóknak, a kalóznyomatoknak, a szerzői jog lábbal tipróinak, a szélhámosoknak, a szedőknek, a korrektoroknak, a könyvkötőknek. És persze a közönségnek. Kiderült, mily keveset keresett Goethe, és mennyire sikertelen volt tulajdonképpen: a Vonzások és választások első kiadásából (1809) még a 20. század elején is kínáltak példányokat bizonyos berlini könyvmolyfészkekben! A világirodalom egyik legnagyobb alakja csak az élete utolsó éveiben indult Ausgabe letzter Hand elnevezésű összkiadással ért el némi kereskedelmi sikert. Ha nincs a miniszteri állása Weimarban, bizony felkopik az álla.
Azt gondolhatnánk, Goethének jól ment. Egy fenét. Siegfried Unseld, maga is egy nagy kiadó, a Suhrkamp Verlag feje roppant érdekfeszítő munkában (Goethe und seine Verleger) tárta föl, mennyire kiszolgáltatott volt a német szellemfejedelem a kiadóknak, a kalóznyomatoknak, a szerzői jog lábbal tipróinak, a szélhámosoknak, a szedőknek, a korrektoroknak, a könyvkötőknek. És persze a közönségnek. Kiderült, mily keveset keresett Goethe, és mennyire sikertelen volt tulajdonképpen: a Vonzások és választások első kiadásából (1809) még a 20. század elején is kínáltak példányokat bizonyos berlini könyvmolyfészkekben! A világirodalom egyik legnagyobb alakja csak az élete utolsó éveiben indult Ausgabe letzter Hand elnevezésű összkiadással ért el némi kereskedelmi sikert. Ha nincs a miniszteri állása Weimarban, bizony felkopik az álla.

Akkor mit akar(hat) egy magyar író? Mit akarhat aprócska piacával? Nem sokat, és bizony soha nem is kapott voltaképpen semmit. A teljesítmény minőségéhez nincs sok köze ennek. Sőt, bizonyos fokig fordítottan arányos vele: míg kuplészerzők, brettli-huszárok, blüettiparosok, tárcamesterek, operett-fordítók jó és biztos jövedelmet húztak (és húznak ma is), addig a legkiválóbbak, a modern magyar szellem egyedüli fenntartói éppen csak tengődtek valahogy.

Tengődtek - az újságírásból. A magyar társadalom csak cejtungsrájberként vette kutyába sem őket. Márai persze pontosan tudta ezt, ő, aki viszonylag jól élt, és nem csupán az újságírásból. A Föld, föld!... lapjain, jó negyven év távlatából, kristálytisztán ábrázolja a helyzetet. "Magyarországon senki nem törődött azzal, miből él egy író. Ez a nemtörődömség intézményes volt. Egy író, aki szerény budai házat körmölt össze [itt Kosztolányira utal Márai ] olyan ritkaság volt Magyarországon, mintha egy kolduló ferences barátról kiderülne, hogy titokban a tőzsdén játszik és nyerni is szokott. József Attilának >>havi kétszáz sose telt

Ismerjük persze ezt a híres esetet, de volt egy tragikomikus fordulata, amiről Márai nem tudhatott. Amikor Krúdy meghallotta, hogy neki áll a pénz, 1932. január 30-i keltezéssel a következő levelet intézte Kosztolányihoz: "Amennyiben reménységem valóra válna és a díjat megkapnám: nem szeretném azt nyilvános gyűlésen kézhez venni: Nekem igen nagy veszélyt jelentene nyilvánosan ennyi pénzt mutogatni. Ismerem kiéhezett hitelezőimet, olyan rohamot intéznének testi épségem ellen, hogy még "budára se érhetnék el a pénzzel, ahol azt legjobban várják." Ezt a levelet a 20. század legnagyobb magyar prózaírója írta.

Szóval, "nem lehetett könyvekből megélni", folytatja Márai. És a summa: "Újságba írás nélkül író nem tudott megélni Magyarországon."

H

Ha belegondolunk, biztos megélhetést a 20. században csak az Aczél-szisztéma biztosított a magyar írónak, olyannyira, hogy még Kertész Imre A kudarc (1988) című regényében is erre számít az író alteregója, az Öreg elnevezésű szerző, aki pedig a legkevésbé sem nevezhető a rendszer lelkes hívének. Monológjának visszatérő szólama: "nem oly sok esztendő még, és eléri a korhatárt: nyugdíjas író válhat belőle (olyan író tehát, aki könyveivel kiérdemelte, hogy nem kell több könyvet írnia) (noha megteheti persze, ha mégis úgy tartja kedve). Irodalmi munkásságának tehát - ha eltekintett minden ködös elvonatkoztatástól, és ragaszkodott a szilárdhoz, a kézzelfoghatóhoz - ez volt a tulajdonképpeni célja. Ahhoz tehát, hogy ne kelljen több könyvet írnia, néhányat meg kell írnia még."

E nemes cél bízvást elérhető lett volna, ha marad az acélszilárdnak hitt, ám később mégis törékenynek bizonyult Kádár-szisztéma. Ám a rendszer megbukott, vége lett a szigligeti nyarakkal-őszökkel koszorúzott íróságnak, és - kissé sarkítva a dolgot - Kertész Imrének (vagy alteregójának) immár a Nobel-díjat kellett elnyernie ahhoz, hogy ne kelljen több könyvet írnia. Ez még rendben lenne, de miből él az író a Nobel-díjig?

Az Aczél-rendszer felbomlása váratlanul érte a magyar írótársadalmat. Váratlanul és kellemetlenül. Hisz e bukással nem csupán a nyugdíj meg az államilag biztosított papír süllyedt a mélybe, vele bukott a befolyás is, a társadalmi szerep. Az író szabad lett. Erre nem volt fölkészülve sem szellemi, sem anyagi értelemben. Hogy szellemileg gyámoltalanná vált, az csak látszólag független materiális elesettségétől. Míg korábban azt hihette, vagy legalábbis képes volt elhitetni önmagával, anyagi támogatottsága és az ezzel járó társadalmi presztízse éppen szellemi erejének köszönhető (ennek egészen komikus példája volt, amikor néhány író úgy vélte, félnek tőle "odafönn", azért tömik tele a bukszáját), 1989 után azt kellett tapasztalnia, hogy munkája államilag tökéletesen érdektelen, és senkinek sem kell. Az írói világ a Kádár-szisztémában a túlélésre és - ami esetünkben ezzel azonos - az örökkévalóságra rendezkedett be. Mivel úgy vélte, a rendszer megdönthetetlen, és az ő életének a végéig tart, csakis abban az időben tudta elhelyezni önmagát, ami számára belátható volt, vagyis a túlélhető jelenben. Az író itt és most gondolkozott, itt kellett megélnie és eladnia magát - utóbbit olykor a szó minden értelmében. Ez persze szinte mindig így van, de néha, különösen diktatórikus időkben, a szellem emberei belegondolnak, mi van a rendszeren túl. Ám az Aczél-szisztéma szerzője (az egyetlen Petri kivételével) nem látott túl a köldökén. Ennek szimptómája, hogy a rendszerváltás után egyetlen, ismétlem, tudomásom szerint egyetlen asztalfióknak szánt vagy kényszerűségből abban rekedt kézirat sem került elő. Nem akadt ilyen kézirat, mivel az Aczél-rendszerben minden megjelent, vagy majdnem minden megjelenhetett volna, csak tudni kellett tárgyalni. A három T léte puszta legenda: a tűrtnek nevezett is támogatott volt, hiszen állami nyomdában nyomtatták, állami papíron, államilag támogatott fogyasztói áron került a boltokba. Mindez nagyon is támogatta az állítólag csupán megtűrt írót. Ha durva akarok lenni, azt mondanám, a Gyurkó László (ez egy Kossuth-díjas író!) által remekbe írt Aczél-szlogent parafrazeálva nem Kádár János, hanem a magyar író volt a kompromisszumok robotosa. (Réz Pál elmondása szerint a nyolcvanas évek elején Petri egyik kötete már megszerkesztett állapotban várta, hogy a költő beleegyezzen néhány vers kihagyásába, de Petri nem engedett, így a kötet kéziratban maradt. De Konrád vagy Nádas Péter már hajlékonyabbnak bizonyult, utóbbi fő műve - Emlékiratok könyve - néhány apróbb, elhanyagolható változtatással, de végül papírt kapott, míg A városalapító jelentős csonkításokkal került a prés alá.) Ezért nem lehet ma sem nyugvópontra jutni a Kádár-rendszer irodalmi megítélésében. Mivel a megalkuvás fokozatait, a különbségeket maguk az írók tették kontúrtalanná, újból és újból felbukkannak az átértékelések, post festa felülvizsgálatok. Fejes Endre és Juhász Ferenc friss kitüntetése megint a felszínre dobott tisztázatlan helyzeteket. Mivel magasról és felületesen nézve mindenki kollaborált (Petrit és Márait kivéve, utóbbi azzal, hogy a szabad választásokhoz és a szovjet csapatok kivonásához kötötte művei újrakiadását), manapság minden régi kompromisszum semmisnek vagy legalábbis védhetőnek tekinthető. Egy morálisan súlyosan legatyásodott, mert értékválasztásaiban totálisan elbizonytalanodott írótársadalom és kritikusgárdája 1989-ben fejszaggató macskajajjal virradt, és mind a mai napig nem heverte ki kétes mámorát. "vári basztatta őket a pártközpontban, de végül minden megjelent, és az útlevél is ott landolt a levélszekrényben.

H

Eközben felnőtt egy új generáció, mely finoman szólva is legfeljebb köp a Kádár-világra és benne a maguk tűrt szenvedélyeivel darvadozó apákra. E generáció már szabadnak született, de erre nincs felkészülve. Ráadásul a Kádár-szisztémában szocializálódott irodalmi világ reflexeit örökölte. Mint az akkoriak, ő is hathatós akar lenni. Nem képes eltekinteni attól, hogy nemcsak az általa megvetett hivatalos írók, de az általa oly nagyon adorált, a szocialista világgal legalább magatartásban szemben álló szerzők is sokkal jobban éltek és hatottak, mint ők hatnak és élnek manapság. Egy mai költő, akinek Nemes Nagy vagy Pilinszky, egy mostani prózista, akinek Ottlik vagy Mándy az idolja, azt látja, hogy ő nullkommanull jövedelmet élvez, és minimál példányszámban kel el, míg régi kedvenceinek jelentős mennyiségben adták el műveiket, honoráriumuk tisztes megélhetést biztosított, és bár fogcsikorgatva (e fogzenét adó és adományozott szája egyszerre állította elő), de mégis elnyerték a legkülönfélébb kitüntetéseket. Ez a generáció már nem gondol bele, hogy miféle alkukat kötöttek irodalmi szépapáik. Ezért aztán legyen bármily posztmodern élgárdista, bukszát kérő keze a sírban sem fog lelohadni, hogy olyasvalakit parodizáljak, akit "bántott, döfölt folyton a Pénz is". De Adynak megvolt a maga Hatvanyja, míg a későbbieknek csak Aczél jutott. Egy tekintetben jobb eset, hiszen ő, ellentétben a kapitalista Hatvanyval, soha nem mehetett tönkre. Viszont megrontotta a szellem embereit és ezzel az általános szellemet.

H

Fantasztikus a mai helyzet. Mert míg manapság minden betűvető - kétségkívül megalapozottan - arról panaszkodik, hogy már könyvet sem tud vásárolni írói jövedelméből, addig azt tapasztaljuk, hogy szinte végtelen számű könyv jelenik meg, és lassan már tényleg valami egészen bestiálisat kell papírra vetni ahhoz, hogy e rémlátomás ne jusson kiadóhoz. Akkor hát mégis kell valami pénznek lennie az irodalomban, jóllehet művelői, és ide most bízvást odaszámíthatjuk a szépirodalmi fordítókat is, joggal tépik a hajukat a pénzüket-nem-kiadó automaták előtt. De nincs új a nap alatt, Robert Musil már a húszas években finoman elemezte a helyzetet: "Ha belegondolunk, vég nélkül sorolhatnánk, manapság hány ember él abból a szóból, hogy költő [...] Elkezdhetjük mondjuk az irodalmi professzúrákkal és szemináriumokkal, és folytathatjuk az egész egyetemi iparral a maga pénztárosaival, pedellusaival, titkáraival és másokkal, akik mind-mind a költőből húzzák jövedelmüket. Vagy induljunk el a könyvkiadóktól, tőlük pedig térjünk át e kiadók alkalmazottaira, aztán a terjesztőkre, a boltosokra, a nyomdászokra, a papír- és nyomdagépgyárosokra, a vasútra, a postára, az adóhivatalra, az újságokra, a minisztériumi osztályvezetőkre, az intendánsokra: hol jól, hol tudjuk, részben vagy egészében e sok ezer ember csakis abból él, hogy léteznek költők [...] Hogy vajon képesek-e megélni abból, hogy az emberek belőlük élnek, ez bizonytalan, néhányan bizonyára igen, mások nem, az egész fölöttébb homályos. Ha hasonlatot akarnánk keresni, akkor utalhatnánk talán a következőre: számtalan ember él abból, hogy léteznek tyúkok vagy halak, de a halak vagy tyúkok már nem abból élnek, ellenkezőleg, ebbe pusztulnak bele."

Hogy elkerüljék a halak sorsát, talán újságba kellene írniuk, vagy választani valami polgári foglalkozást. Utóbbi nem megy, erre zsigerileg képtelenek tisztelt szépírói polgártársaink. Hogy egy alanyi költő reggel keljen, aztán parizeres zsömlével az íróasztalán körmöljön számítógépbe valamiféle körlevelet - na ennek még a látomásától is hegynek lázadna minden hajaszála. Meg aztán nálunk ritka az a belletrista, aki a betűvetésen kívül értene bármihez. Marad az újságírás, ám ez is kilátástalan, hiszen, ellentétben a Márai-Kosztolányi korabeli honoráriumrendszerrel, pokoli rosszul fizet. (Kivéve bizonyos lapokat, de az nem elegáns zsurnalizmus, hanem canaille.)

Miből él hát a mai magyar író? Nagyjában-egészében kétségkívül nyomorog. Olykor a németek dobnak egy ösztöndíjból font mentőövet, de ez a családosoknak már éppen csak elegendő. A legnagyobb baj, hogy a mostani író nem tudja, kinek ír, ezért nem is találja sem szellemi, sem anyagi piacát. Nem ismeri a közönséget, és nincs is esélye, hogy megismerje. Voltaképpen nincs is közönség. Néhány barát, cimbora, az egymás házibulijára járó szegénylegények és -leányok. Kosztolányi-Márai-Krúdy idején még létezett valamiféle anonim, de azért homályosan mégis érzékelhető publikum, és - furcsa, de igaz - élt ilyen közönség az Aczél-rendszerben is. Ma csak speciális könyvekkel lehet sikert elérni (talán: szingliregény, besúgókönyv, stilizált szerelemlihegés, bizonyosfajta tényirodalom), és akinek ehhez nincs kedve vagy képessége, annak felkopik az álla. Viszont megvan az elégtétele, hogy lenézheti azt a néhányat, aki megleli a maga publikumát.

H

Mégis: az írók jogos kétségbeesése ellenére roppant ellenszenves ez az Aranyborjú köré épített panaszfal. Mert ha belegondolunk, minden rendes művészet végelemzésben valami társadalomellenes tevékenység, mely mindig kikezdi az uralkodó értékeket. Ha nem, elárulja hivatását, és unalmas állami művészetté vagy puszta szórakoztatássá züllik. Márai 1932-ben egy lenyűgöző tárcában nevezte naivnak Erdélyi Józsefet, aki demonstrációként egy hatosért az utcán árulta kéziratos verseit. "A társadalom a költő megélhetését magánügynek tekinti [É] s ez az elutasító magatartás feljogosítja ugyan a költőt arra, hogy minden erkölcsös és erkölcstelen eszközzel kaparjon a falat kenyér után, de nem jogosítja fel, hogy elveszett gyermek módjára állandó apasági keresetekkel zaklassa azt a társadalmat, melyet struktúrájában túléltnek, ideáljaiban és törvényeiben rosszhiszeműnek s mindenestül pusztulásra vagy legalábbis gyökeres átalakításra érettnek tart." Ám zaklassa az író a világot anyagi gondjaival, de lehetőleg ne olyan boros-sátoros rendezvényeken, melyek költségeit közpénzek fedezik. És egyáltalán: ha lehet, tartózkodjon bármiféle ízléstelenségtől.

Figyelmébe ajánljuk

Szabadon engedték Ilaria Salist

  • narancs.hu

Hazamehet Ilaria Salis, akit azért tartóztattak le és helyeztek előzetes letartóztatásba, mert a vád szerint utcai támadásokban vett részt Budapesten.

Sok a Vitézy és sok a bizonytalanság

  • narancs.hu

Öt órakor derül ki, hány érvényes szavazat lett érvénytelennek nyilvánítva a június 9-ei főpolgármester-választáson, ám ez sem ad majd feltétlenül megnyugtató eredményt.