Az ellenzék válsága ma elsősorban hitelességi válság. Természetesen beszélhetünk még a különböző pártoknál szervezeti válságról, identitásválságról, vagy arról, hogy képtelenek megtalálni az összhangot a társadalommal – ha számba akarnánk venni az ellenzék összes baját, a puszta felsorolás kitenne egy blogbejegyzést. Ám míg e problémák a hitelességi válságot létrehozzák és táplálják, a megoldásuk valójában lehetetlen a hitelességi válság kezelése nélkül. Mondhat magáról egy ellenzéki párt bármit, ha az emberek nem figyelnek rá; lehet akármilyen megnyerő a programja, ha nem hiszik el neki, hogy kormányon tényleg megvalósítaná.
Az elmúlt hetek hírei éppen a hitelesség szempontjából rontották tovább az ellenzék helyzetét. Az LMP a belső csatározásaival, a kampánytanácsadója átverésének nyílt beismerésével, illetve a legnépszerűbb politikusai elleni föllépéssel a szervezeti hitelességét rombolta – ami pedig lényegében a kormányképesség látszata; az, hogy képesek és hajlandók lennének egy ígért cél megvalósításáért közösen dolgozni. Az MSZP ezzel szemben nem szervezeti, hanem tartalmi oldalról temette még mélyebbre a hitelességét, amikor néhány politikusa megszavazta az Országgyűlésben a képviselők fizetésemelését. A szocialisták magyarázkodása nemigen tudta hitelesen cáfolni azt a vélelmet, miszerint pártjuk nem igazi ellenfele az Orbán-rendszernek, sőt valójában az egyik haszonélvezője (más szavakkal: hogy a szocialisták fizetett ügynökök lennének). Ez az a látszat, ami az ellenzék bénázását hitelességi válsággá transzformálja: ha ennyire nem lépnek föl Orbán ellen, sőt még hasznot is húznak a rendszerből – gondolhatják sokan –, akkor ezek vagy ügynökök, vagy hasznos idióták.
A Fidesz-ügynöközés a közbeszédben elsősorban az MSZP miatt erős, hála Botka László és Szanyi Tibor nyilatkozatainak, de Ungár Péter révén az LMP, valamint még korábban a Gyurcsány vezette DK kapcsán is felmerült. Az ügynökvádban megtestesülő hitelességi válság nyilvánvaló megoldása, hogy nem viselkednek a pártok tovább ügynökként: nem törekednek a rendszerből származó hasznokra, illetve tényleg rendszerellenzékké válnak. Ez viszont a létező ellenzék számára szinte megoldhatatlan feladat. Elvégre az ügynökvádat nem pusztán rájuk sütötték az ellenfeleik, hanem az eddigi működésükből szűrték le a választók: abból, hogy az elmúlt nyolc évben, amíg ellenzékben voltak, a Fidesz két kétharmados győzelmet könyvelhetett el, miközben ők képtelenek voltak huzamosabb ideig tartani magukat egy világos és egyértelmű stratégiához. A meggyőzendő szavazókat elég erre a múltra emlékeztetni, hogy szinte megdönthetetlen szkepticizmussal figyeljék a parlamenti ellenzéki pártokat – ennek ellensúlyozásához pedig olyan radikális változásra lenne szükség a baloldal részéről, amire az elmúlt két ciklusban mutatott teljesítménye alapján aligha volna képes.
A tényleges megoldás ennek a fejekbe jól beágyazódott ügynökvádnak a meglovaglása: az, hogy az alapvető törésvonal az ellenzéken belül az „ügynök/nem ügynök” kérdése legyen. Egy méltatlanul kevés figyelmet kapott értesülés szerint Hadházy Ákos szeretne pártot alapítani Márki-Zay Péterrel, Botka Lászlóval és Kész Zoltánnal. Bár a hírt nem erősítették meg, pont az ilyen karakterek alkalmasak arra, hogy az új törésvonal új oldalát, a „nem ügynök”-oldalt képviseljék: Botka, aki – mint említettem – többször is panaszkodott az MSZP-n belüli ügynökökre, akik szerinte a vesztét okozták; Hadházy, aki otthagyta az LMP-t, s mondhatja, hogy ennek egyik oka az, hogy a párt nem volt összhangban az ő következetes rendszerellenességével; Kész, aki függetlenként és az orbáni kétharmad lebontójaként került az Országgyűlésbe; valamint Márki-Zay, aki önmagában komoly hitelességi tőkét halmozott fel a hódmezővásárhelyi győzelme nyomán. Ezek a szereplők az elmúlt nyolc év tapasztalatai után hitelesen léphetnének föl a rezsim, de ami most fontosabb, az ügynöknek bélyegzett, eddig de facto az Orbán-rendszer fenntartását szolgáló ellenzékkel szemben is.
Mindez persze nem a létező ellenzék gondját oldaná meg, hanem általában az ellenzékiségre vonatkozó választói igény, azaz az Orbán-rezsim megdöntését akarók szempontjából lenne előremutató. Ami ebből a tanulság, hogy az ellenzék megerősödéséhez először egy „tisztulási folyamatnak” kell végbemenni, ki kell szorítani a régi, leszerepelt pártokat, hogy új ellenzéki erők ebből, illetve a régiekkel való szembehelyezkedésből kovácsolhassanak előnyt. Csak e kiszorítás és az ellenzék hitelének megteremtése után indulhat el a – máskülönben nagyon is fontos – vita a programokról, avagy arról, hogy az immár dominánsan nem ügynök ellenzéken belül miben ért és miben nem ért egyet például egy markánsan baloldali Botka és egy konzervatív-liberális Márki-Zay Péter. Az ellenzék hitelének megteremtése, illetve az említett tisztulási folyamat pedig egyszersmind azt is jelenti, hogy a sikeres ellenzékiséghez le kell számolni az összefogás mítoszával: azzal a tévhittel, hogy az egyre szűkülő tábor egy jelölt mögé való beterelése az Orbán-rezsim végéhez vezet, nem pedig csak ahhoz, hogy továbbra is ringben maradhassanak azok, akik miatt szűkül a tábor. Ha egy új erő az új törésvonal szerint ügynökként azonosít egy pártot, azzal nem tud a hitelességét megőrizve együttműködni, ráadásul nem is érné meg neki az együttműködés – ahogyan ezt a korábbi új erők és az eddigi összefogások keserű története mindennél jobban bizonyítja.
