A Csurka-nosztalgia visszatérő eleme, hogy az egykori MIÉP-elnök állítólag próféta volt. Legutóbb a Mi Hazánk és a Magyar Nemzet idézte tőle ugyanazt a szövegrészt, melyben „megmondta” a „népvándorlást” és Magyarország eljövendő „vegyes” állapotát, ám az igazán izgalmas az, amiről nem beszéltek. A szemelvény a Magyar, fizesd a kamatot! című, 1998-as írásából való, melyben a szocialista-szabaddemokrata kormányzás mérlegét vonta meg; a „magyarság kipusztítása” tehát eredetileg Horn Gyulának és „szövetségeseinek” volt „végső célja”. (A migráció korántsem volt Csurka kizárólagos témája: Lengyel László jogász, közgazdász és publicista 1993-ban szintén elképzelhetőnek tartotta, hogy térségünk idővel esetleg „ütköző övezetté” válik, mely „felfogja a politikai és gazdasági emigránsok áradatát”.) Hallgatás övezi, hogy Csurka más irányú fejtegetései sokszor Kopátsy Sándor közgazdász nézeteinek szó szerinti átvételei. Mivel ez nem illik a képbe, érthető, hogy nem hangsúlyozzák, ráadásul Csurka megismerése segítene dekódolni a NER-t is.
Szövegeinek gyakran újrahasznosított motívumokból álló, kvázi-migrációs kontextusa volt. A magyarság „vegyes állapotba kerülését” 1992-ben írta meg először, a migrációtól elhatárolva: „Mindez ma Magyarországon nem menekültkérdésként, hanem a rendszerváltás alapkérdéseként jelentkezik. Kinek az érdekében történik a változás? (…) Ha továbbra is a Kádár-korszakban képződött elit belügye marad az átalakulás (…), akkor a magyar társadalom elsőként kerül abba a vegyestársadalom állapotba, amely az európaiság végét jelenti. Még csak sok »szép idegen« sem kell hozzá.” A csurkai gondolkodásban tehát a „nem magyar”, „idegenszerű”, jelen volt migráns nélkül is. A „magyar etnikum felszámolása” kifejezéssel eredetileg a kisebbségi magyarok áldatlan helyzetére hívta fel a figyelmet, ugyanez a cél vezette a „kiszolgáló személyzet”, „pincérnemzet” alkalmazásakor 1987-ben, Lakitelken. A taxisblokád idején tágította ki ezeket a képeket belpolitikai vonatkozásban. A „betelepítés” gondolata a népességfogyás, a török hódoltság vége és a rendszerváltás korának összefűzéséből született meg, a kerekasztal-tárgyalásokat megelőzően, szintén retorikai túlzásként („a nagy magyar Alföld már teljesen néptelen lesz”), és ezt követően nem is használta évekig.
Az őt idézők tendenciózusan elhallgatják, hogy Csurka kezdett először sorosozni. 1998-ban összeállított gyűjteményes kötete szerint először 1989 júliusában írta le Soros György nevét, az ezt követő 256 írás 25,8 százalékában (66-ban) említette meg őt, és szentelt neki 5 saját „tanulmányt”, és még egyet, amelynek címében nem Soros volt a hívószó, csak róla szólt. Váteszi minőségére és az őt sorosozásban is követők hamisságára jellemző, hogy bár 1995-ben úgy látta, „Soros itt a hatalom”, de az elmúlt három és fél évtized túlnyomó többségében a Sorossal szöges ellentétben állók voltak a hatalom birtokában. Ugyanakkor ennek a gondolatnak is megvan az ismerős gyökere: „Magam is csak fokonként jutottam arra a felismerésre, hogy Soros jelenléte sorscsapás. A magyar függetlenséget köti gúzsba és hozzá jól álcázott volta miatt még a gúzsbakötött is nehezen ismeri fel.” (…) „Sorostól félnek.” (…) „Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy 92 nyarán kettőnk közül Antall végül is őt választotta” – írta 1993-ban, már önálló Soros-kampányának kezdetén.
A vándorló kvázi-migrációs és a sorosozó motívumok a MIÉP 1994-es választási felkészülésének idejére álltak össze egységes és teljeséggel hamis kampánnyá. Ez annyiban függött össze a migrációval, hogy Csurka főleg az egykori Szovjetunió területéről Izraelbe vándorló, illetve magukat állítólag Izraelben rosszul érző zsidók, valamint kisebb részt gyorsan szaporodó, szegény, más bőrszínűek magyarországi betelepülésének veszélyével riogatott (mivel a romákról is így beszélt, tehát cigányozás és migránsozás a csurkai kontextusban csereszabatos). „Tartalékállam”, „második haza”, „néplerakat”, „palesztinizálás” ezt jelenti, csak erről nem tájékoztatnak az őt méltatók, mert nem történt meg. Rendre ugyanazt a sajátos kommunikációs technikát alkalmazzák, amit 1992 előtt ő (és megírta, hogy Antall és Orbán is): „idéz és kihagy”. Orbán „Csurkától idéz, de Antall szerint hagy ki”. (…) „Elhallgatni Antall tudott igazán. Sokszor az állítmányt is elhallgatta a mondataiból, ha túlságosan keményre sikeredtek az antiliberális jelzők” – írta 1997-ben.
Egyébként van, amiben Csurka – mint méltatói vallják – valóban „megtermékenyítette Magyarországot”, és ezt tényleg érdeke elhallgatni a Mi Hazánknak és a Magyar Nemzetnek. A titkot az elhíresült, Néhány gondolat című, 1992-es írásának elfeledett mondata rejti: „Semmi hátrányunk, sőt kolosszális előnyünk származott volna a »lemucsaizásból«, ha a nép velünk azonosította volna magát.” Ezt értette meg Orbán 2002-ben. A fiatal Orbánról ugyanis nem csak az derült ki korán, hogy képes nagy közönség előtt jól szerepelni, hanem az is, hogy személye ugyanakkor tömeget mégsem vonz. Az utcai politizálást a rendszerváltás körüli időkben két, magát populistának álcázó elitista, Torgyán és Csurka művelte a leghatásosabban. Előbbinek nem volt eszmei rendszere, Csurka viszont már a nyolcvanas években a „Német László-sítva, Bibó István-osítva” megreformált „szocializmust” hirdette, amely a magát szintén „szocializmusnak” nevező Kádár-rendszert lett volna hivatott kiigazítani, ám ez akkor sem volt népszerű, tehát inkább „magyar útról”, „harmadik útról” beszélt, egy helyen pedig egy „új nemzeti együttműködés” megteremtésére hívott fel. A többpártrendszerű, liberális-demokrata, „nyugati” modellt legkorábbi írásaitól fogva elutasította. A „nemzeti önazonosítást”, a „magyar élet erkölcsi megvonalazását”, „az öt kontinensre szóló új magyar életmodell” megalkotását Csurka „nemzedéki feladatnak” tekintette, azt mondta, erre az „1956 után vagy a körül születettek” alkalmasak, másutt pedig világossá tette, hogy szerinte „a hetven körül születettek nagy része” „nem tud különbséget tenni érték és szemét között”. Ám ez a generáció mégsem csupán így-úgy kidolgozott „elméletekkel” felvértezve került kormányra először 1998-ban. Az Antall-kormány, azaz az MDF-alelnök Csurka tapasztalatából tudhatta már például, hogy a ma oly népszerű „magyar érdek” védelme törvényszerűen jogállamisági vitákba fullad. A privatizációs törvényt 1991-ben elkaszálta az Alkotmánybíróság, noha Csurka szerint a „magyarság létérdeke” lett volna átalakítani „a szocializmus rombolása után itt maradt társadalmat”, ezért önkorlátozásra szólította fel a testületet, hogy – amint mondta - a kormányt ne „kényszerítse” a törvényesség és alkotmányosság útjáról való letérésre. 2010 után pedig korlátozták is az Alkotmánybíróság működését. A dunai vízlépcsővel kapcsolatos hágai ítélet jogfolytonosnak mondta ki a Magyar Népköztársaságot és Köztársaságot, noha csurkai értelmezésben „a magyarságnak” „megszakadt a történelme”, vagyis elutasíthatná a Kádár alatt (vagy korábban) keletkezett jogi aktusok érvényességét, ha „igazsága” úgy kívánja. A „megszakadt történelem” tétele szerepel a 2010 utáni Alaptörvényben. A gondolatmenet, mint akkor, ma is az anyagiaknál bicsaklott meg. Az orbáni „érdekvédelem” az uniós források elapadásához vezetett, a kádári, az „idegen érdekeket” szolgálók által felvett hitelek elengedésével kapcsolatos csurkai igényt pedig akkor kellett elfelejteni, amikor az ország újra a nemzetközi pénzpiacra szorult.
Paradox módon Csurkának azért kell előkerülnie időről időre, mert az orbáni hatalom őt követi, és ezt leplezni szükséges.
A Mi Hazánk nem csak saját kampányát építi, amikor emlékeztet a zsidózó-cigányozó „kiabálós bácsira”, hanem a hatalomnak is szolgálatot tesz vele. Kulturálisan mutatja fel Csurkát (felháborítja az erre érzékenyeket és buzdítja a „szurkolókat”), hogy a jogi-politikai, gazdasági térben a homályban maradhassanak eszméi. Csurkát tehát Csurkával takarják el. Legújabb használata ugyanakkor a kicsit nyugati, kicsit keleti, harmadikutas rezsim számos területen bekövetkező csődjét is jelzi. Orbánnak például, bár európai politikájában szüksége van rá, itthon mégis hátrálnia kell a migránsozásból, mert a vendégmunkásokkal szembeni ellenérzések belpolitikai izgalmakat keltenek, és el kell fednie a költségvetés állapotát, uniós vereségeit is. A megroppanó gazdaság okozta munkavállalói létbizonytalanság etnikai konfliktusokkal való feloldása a legtisztább Csurka-örökség. Ennyiben a Mi Hazánk elvszerű, de életveszélyes. Ez a politika egyszer már etnikai alapú sorozatgyilkosságokhoz vezetett. Orbánnak viszont épp ezért van szüksége a pártra. Hazai és európai viszonylatban is fel tudja mutatni az „özönvizet”, amely utána következne, ha távozni kényszerülne. Az anyagi ellehetetlenítéssel és pártpolitika-ellenes hangulatkeltéssel kiürített és uralt politikai tér szinte lehetetlenné teszi, hogy számottevő liberális-demokrata alternatíva alakuljon ki vele szemben. A rendszer valahogy úgy működik, mint ahogyan a kádárit leírták 1985-ben, Monoron: atomizál, polarizál, semlegesít (közömbösít). Ennek eszköze a Mi Hazánk és a Magyar Nemzet. Olyanokat is érdekeltté tesz a rendszer eltűrésében, akik nem függnek attól anyagilag, de félnek egy még radikálisabb fordulattól. Csurka épp ilyen középosztályról álmodott a rendszerváltáskor: amelynek „létérdeke a magyar demokrácia”.
