Az Országos Választási Bizottság (OVB) 2009. július 3-án úgy találta, hogy a Jobbik "Magyarország a magyaroké" szlogenje alkotmánysértő. Indoklása szerint azért, mert e jelszó azt sugallja, mintha a törvényben rögzített kisebbségek tagjai nem tartoznának abba a közösségbe, amit Magyarország jelent. Ennyivel járult hozzá a kirekesztés elleni küzdelemhez az OVB, mintegy azt sugallva, hogy szerinte a kisebbségek nem magyarok. Amennyiben ugyanis a 13 nemzeti, etnikai kisebbség tagjait magyaroknak tartaná az OVB, aligha sugallhatná számukra e szlogen a kisebbségek elleni kirekesztést, hiszen Magyarország a magyaroké.
Ez a jelszó azonban jó eséllyel nem a Magyarországon élő kisebbségek ellen irányul. Morvai Krisztina beszédei iránymutatást adnak arra, hogy elsősorban kikre is gondol a Jobbik. A párt honlapján május 30-án jelent meg a jogásznő "Akció az igazságért!" című munkája, melynek végén - mint korábban annyiszor - ezt írta: "Nekünk, a magunkfajtáknak csak ez az egy Hazánk van, Magyarország!" A magukfajtáknak tehát több hazájuk is van.
De kik is ezek a magukfajták? Erre vonatkozóan Morvai még legőszintébb, kódmentes időszakában adott egyértelmű választ az ÉS-ben, 2008 novemberében, egy Megyesi Gusztáv-írásra reagálva: "Megyesi elvtárs - összhangban a Magukfajták többségével - igen rossz néven veszi, hogy mi, magyarok nem vesszük szó nélkül tudomásul, hogy gyarmati sorra ítéltek bennünket, s nem úgy reagálunk az Önök szeretett főnökének, Simon Peresznek, Magyarország felvásárlásáról szóló tájékoztatójára, hogy azt mondtuk volna: Shalom, Shalom, jöjjön csak bátran és szolgálja ki magát!"
Későbbi írásaiban Morvai már a globalizációról és a külföldi tőkéről sokszor általánosságban beszélt, a jobbikos közönség azonban pontosan tudja, hogy Magyarországot a párt a zsidó "felvásárlástól" s maguktól a magyarországi zsidóktól félti leginkább. Többek között a zsidó közösségnek attól a részétől is, amely önmagát a legteljesebb önkéntesség alapján nemzeti-etnikai kisebbségnek vallja. A zsidók e csoportja számára a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek országgyűlési képviseletéről szóló 1990. évi XVII. törvény biztosította a kisebbségi lét választásának lehetőségét, amit az Országgyűlés 1990. március 1-jei ülésén fogadott el. E jogszabály 1. §-a kimondta: "A Magyar Köztársaságban a cigány, a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák, szlovén és a zsidó közösségnek az a része, amely önmagát a legteljesebb önkéntesség alapján nemzeti-etnikai kisebbségnek vallja (a továbbiakban e törvény alkalmazásában együtt: kisebbségek) az Országgyűlésben egy-egy képviselővel rendelkezik." Nemcsak arról volt tehát szó, hogy a zsidók önkéntes alapon lehetőséget kapnak a kisebbségi lét felvállalására, hanem arról is, hogy akár világi képviselőjük lehet a parlamentben. Az Országgyűlés azonban hamar megváltoztatta az álláspontját. 1990. június közepén a Magyar Köztársaság alkotmányának módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény 51. §-a hatályon kívül helyezte ezt a törvényt 1990. VI. 25-i hatálylyal. Így a vallástalan zsidóknak mindössze 3 hónapig volt elméleti lehetőségük nemzeti kisebbségűnek vallaniuk magukat.
E pálfordulás megértéséhez tudni kell, hogy a zsidó hitközségek még az 1868-69-es országos kongresszusukon a kongresszusi elveket elfogadó hitközségeket községkerületekbe osztották be, melyek elnökei választották meg az akkor létrehozott Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnökét. A kongresszusi statútumokat el nem fogadó ortodox közösségek 1871-ben hozták létre saját országos szervezetüket, az Ortodox Központi Irodát. Mindkettő 1950. január 26-ig működött, amikor Rákosiék valamennyi zsidó szervezetet egyetlen szervezetbe, a Magyar Izraeliták Országos Közösségébe (MIOK) kényszerítették, amely 1990. június 6-án jelentette be átalakulását. A jogutód szervezet a Mazsihisz lett, az új egyházat a Fővárosi Bíróság 1990. július 3-án jegyezte be.
A MIOK vezetése 1990 elején még az új egyház kialakításával volt elfoglalva, így nem vett részt elég aktívan az 1990. évi XVII. törvény körüli lobbizásban. Annak márciusi elfogadásakor szembesült igazán a ténnyel: a jogszabály potenciális lehetőséget adott a vallástalan zsidóságnak, hogy egyháztól független képviseleti szervezeteket hozzon létre. A pártállami időkben a hatalommal szorosan együttműködő MIOK-vezetők azonban gyorsan kiépítették kapcsolataikat az új hatalommal: már 1990 májusában sikerült rávenniük a kormányt és a parlamenti pártokat, hogy gondolják át a zsidóság kisebbségi státuszát. Június 16-án még petíciót is kiadtak a "magyarországi zsidóság" nevében, amiről a Magyar Nemzet részletesen beszámolt.
Ilyen előzmények után kezdődött meg az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája. A nyári rendkívüli ülésszak első napján, június 18-án Szabad György adta meg az alaphangot, aki kifejtette: a "közvéleményben" aggodalomként él, "miszerint szó lenne arról, hogy törvényjavaslat készült a magyarországi zsidóság kisebbséggé nyilvánításáról". Ekkor már több mint három hónapja hatályban volt a törvény, amely szerint a zsidók azon része, amely önként ezt kívánja, magát kisebbséggé nyilváníthatja, és egy parlamenti képviselői helyre tarthat igényt, amelyre "az Országgyűlés alakuló ülését követően harminc napon belül jelölőbizottság tesz javaslatot"! Ezt követően Fodor Gábor a Fidesz képviselőjeként azt szorgalmazta, hogy a nemzeti kisebbségek ne legyenek felsorolva semmiféle jogszabályban. Vele egyetértésben Gyurkó János MDF-es képviselő inkább egy kisebbségi szószólót tartott megfelelőnek. Tabajdi Csaba az MSZP nevében kifejtette: "(...) a Magyarországon élő zsidó közösségek szervezeteinek döntő többsége, a MIOK, ZSVK (Zsidó Világkongresszus - a szerző) illetékes szerve, de számos állampolgár is kategorikusan elzárkózott attól, hogy a zsidóság akár nemzeti, akár etnikai kisebbségként a törvénytervezet jogalanyát képezze (sic!)". Végül a parlament nemes egyszerűséggel hatályon kívül helyezte a 1990. évi XVII. törvényt, a kisebbségek kérdése pedig három évre lekerült a terítékről. A pártok viszont osztozhattak a 8 kisebbségi képviselőnek beígért mandátumon.
A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 1993. október huszadikán lépett hatályba. Ekkor már szó sem volt arról, hogy a nemzetiségek ne legyenek tételesen felsorolva, sőt, míg az 1990. évi XVII. törvény csak nyolc kisebbséget nevesített, ez a törvény már tizenhármat. A zsidók persze kimaradtak, noha Kovács András szociológus nemzetközileg is elismert kutatásaiból tudható, hogy mintegy 100 ezer magyar állampolgár vallja magát zsidó identitásúnak, s ezek közül legfeljebb 12 ezer vallásos. Magyarország második-harmadik legnagyobb - potenciális - kisebbsége tehát nem lehetett kisebbség, ezért rá nem vonatkozik az Alkotmány III. fejezete. Így nem illeti meg a kisebbségi önazonosság megőrzésére, ápolására, erősítésére és átörökítésére vonatkozó elidegeníthetetlen közösségi jog. A közszolgálati rádiónak és televíziónak sem kell biztosítania világi zsidó műsorok rendszeres készítését, sugárzását és terjesztését, és a zsidókat nem képviselheti a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa.
*
A szekularizált Magyarországon 2009-ben egy olyan egyház formál jogot valamennyi zsidó érdekképviseletére - beleértve a holokauszt-kárpótlások és más, zsidóknak szánt világi adományok szétosztását -, amelynek mintegy 5000 híve közül alig 600 gyakorolja napi rendszerességgel a vallását. A Mazsihisz mégis az egyetlen zsidó szervezet, amelyet a magyar állam zsidó témájú kérdésekben partnerként ismer el. Annak ellenére, hogy az egyház vezetői számos alkalommal kijelentették, a zsidó vallás a zsidóságtól nem elkülöníthető, a 90 ezer, magát zsidó identitásúnak valló, de ateista magyar állampolgár tehát nem zsidó. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a Mazsihiszen kívül több más bejegyzett zsidó egyház is működik az országban. Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget 2004-ben, a Bét Orim Reform Zsidó Hitközséget 2007-ben jegyezte be a Fővárosi Bíróság. A Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség is nyilvántartott egyházként működik. Állami támogatásban azonban kizárólag a Mazsihisz részesül. Meghökkentően magas összegről, évi 3-5 milliárd forintról van szó, amit tehát egy jelentéktelen számú hívővel rendelkező törpeegyház zsebelhet be.
A Mazsihisz foggal-körömmel ragaszkodik még 1950-ben (antidemokratikusan) szerzett privilégiumaihoz, mivel anyagi érdekei fogva tartják. Cserébe szinte szava sincsen a mindenkori kormányok antiszemitizmust eltűrő gyakorlata ellen, annak ellenére, hogy egyre jobban látszik: széles alapon nyugvó zsidó közélet híján elapad az utánpótlása, s előbb-utóbb hívek nélkül marad. Az állam és a pártok magatartása látszólag még kevésbé magyarázható. A zsidók érzékenységére történő hivatkozások egyre nehezebben védhetők, hiszen ma már lámpással sem lehet találni holokauszt-túlélőket. A másod- és harmadgenerációs érzékenységgel kapcsolatban pedig azok a zsidó "magánemberek" a hangadók, akik a Mazsihiszhez kötődve érdekeltek a status quo fennmaradásában. Az ateista zsidókat viszont egyre kevésbé érdekli a zsidókérdés. Az egzotikus vallás annyira idegen számukra, hogy világi szerveződések híján egyre távolabb és távolabb kerülnek a gyökereiktől, miközben az antiszemitizmus összes hátrányával szembesülnek.
A pártok a rendszerváltás óta tisztában vannak a Magyarországon tapasztalható, évszázados hagyományokra visszavezethető, jelentős mértékű antiszemitizmus tényével, de ezt az ország szalonképességének fenntartása érdekében bagatellizálni igyekeznek az Európai Uniónál. Eközben az MSZP és a Fidesz nagyon is odafigyel saját több százezer antiszemita választójának véleményére. Ezzel magyarázható, hogy a Mazsihiszre bízzák a magyarországi "zsidókérdés végleges megoldását". Emiatt a zsidóság asszimilációja egyre feltartóztathatatlanabbnak tűnik, húsz év múlva már csak két-három, összességében 1-2 ezer vallásos zsidót képviselő törpeegyház marakodik majd a bőséges állami apanázs elosztásán.
*
Miért érné meg a politikai okok miatt de facto eltűrt, s de jure kezelhetetlennek tűnő antiszemitizmus fokozódó agresszivitását tapasztalva ateista zsidónak vallania magát bárkinek is? Ma már a zsidó identitásúak gyerekeinek többsége semmiféle elméleti megközelítéssel sem nevezhető zsidónak. A házasságkötéseknél az identitásazonosság nem igazán lehet szempont, hiszen nincs olyan világi helyszín, ahol ez az identitásazonosság egyáltalán kiderülhetne. Marad hát a lengyel modell: egy zsidók nélküli országban tobzódó antiszemitizmus.
A szerző újságíró.
