Amikor egy évtizeddel ezelőtt a Horn-kormány nyugdíjreformja lehetővé tette a magyarok számára, hogy részlegesen átlépjenek az állami nyugdíjrendszerből a magánpénztárakba, kétmillió ember - az érintettek nagy többsége - a lábával az öngondoskodásra szavazott az állami újraelosztással szemben. Mióta a Horn-kormány bevezette az adó egy százalékáról való rendelkezést, a jövedelemadót fizetők egyharmada rendszeresen az általa választott civil szervezetnek utalja ezt az összeget. Amikor a közvélemény-kutatók néhány hónappal ezelőtt azt kérdezték, hogy hol lehetne takarékoskodni a költségvetési kiadásokból, az egyik leggyakoribb válasz az egyházak támogatásának csökkentése vagy megszüntetése volt. Sőt: amikor a közvélemény-kutatók a 2002-es választás előtt fókuszcsoportokon tesztelték a versengő biztosítók koncepcióját - tehát az ötlet nem kapcsolódott össze a kórházi osztályok megszüntetésével vagy a vizitdíj bevezetésével -, sokaknak tetszett a gondolat. Amikor a jobboldal népszavazásra vitte a kettős állampolgárság ötletét, a választásra jogosultak többsége távol maradt, vagyis nem támogatta a "határokon átívelő nemzetegyesítés" koncepcióját, mellyel határozottan csak a liberálisok szálltak szembe. Sőt, akkor még a kórházak privatizációjával szemben sem sikerült felsorakoztatni a választók egynegyedét. Vagyis a társadalom jelentős része "békés" viszonyok között kifejezetten fogadókész a liberális gondolatokra. Vannak ügyek, ahol a többség fogadja el azt az álláspontot, amelyet az elmúlt két évtizedben az SZDSZ képviselt a magyar politikában - például az egyházak vagy a határon túli magyar kisebbségek ügyében, vagy annak idején a nyugdíjreformmal kapcsolatban -, és vannak, ahol csak kisebbség - mint például az egészségügyben vagy a tandíj kérdésében, a romakérdésben vagy éppen a halálbüntetéssel kapcsolatban. A liberális álláspont támogatottsága azonban minden fontos kérdésben messze nagyobb annál, amenynyien ma az SZDSZ-re adják szavazatukat.
Az persze fölöttébb valószínű, hogy az elmúlt évek megszorításait követően, a világválság fenyegetettségében a liberális gazdaságpolitikának kevesebb a híve Magyarországon, mint tizenöt vagy tizenkilenc éve, amikor az SZDSZ még húsz százalékot kapott a parlamenti választásokon. Ha a húsz százalék a felére csökkent volna az elmúlt húsz év viszontagságai és csalódásai nyomán, érthető volna. De nem a felére, hanem alig a tizedére csökkent - pedig ennél a két százaléknál minden felmérés szerint többen adnak liberális válaszokat az élet kérdéseire. Ezért állíthatjuk, hogy június 7-én maguk a liberális választók - akik sokan, minden bizonnyal ma is sok százezren vannak - vonták meg bizalmukat az SZDSZ-től. Nem a liberalizmus szenvedett megsemmisítő vereséget az európai parlamenti választáson, hanem az a szervezet, amely mindmáig a rendszerváltás legszebb tradícióit hordozó nevet viseli.
Okoskodások és álokok
Az SZDSZ-ben sokan keresik a választási katasztrófa okait, hogy azután megtalálhassák a kiutat. Egyesek közülük szervezeti gyengeségekben látják a kudarc okát. Ám ezek nem okok, hanem okozatok: annak következményei, hogy a követett politikával nem tudtak azonosulni azok, akik a korábban aktív szervezők, aktivisták közül lemorzsolódtak, akik nem jártak már el az összejövetelekre, azok a liberális értelmiségiek, akik már nem közvetítik környezetükben az SZDSZ fontosságát.
Vannak, akik arra vezetik vissza a bukást, hogy az SZDSZ túl keményen követte a maga gazdaságpolitikai vagy éppen kisebbségvédő elveit, és ezért engedményeket szorgalmaznak például a szociálpolitikában vagy a nemzeti kérdésben. Ám aligha ez a bukás oka. Ha maguk a liberális választók vonták meg bizalmukat az SZDSZ-től mint politikai szervezettől, akkor az ő elfordulásuk aligha magyarázható azzal, hogy az SZDSZ liberális gazdaságpolitikát követ, hogy határozottan kiáll az emberi jogok mellett, a különféle kisebbségek, köztük a romák védelmében. A liberális választók éppen ezt várták tőle és várják ma is attól, akire szavaznak vagy szavaznának.
Úgy tűnik, a legtöbben még mindig a koalícióban, az MSZP-vel való együttműködésben találják a magyarázatot. "A szocialistákkal közös kormányzás számos, a politikával napi rendszerességgel foglalkozó emberek számára ismert részsikert hozott, de összességében bizonyítványa katasztrofális" - írja az EP-választási vereség után írott blogbejegyzésében Gusztos Péter, és hozzáteszi: "túl sokáig sodródott a szocialistákkal az SZDSZ". És tovább: "Mindig volt magyarázat, miért mentjük meg azt a kormányt, melyről már egy ideje tudható volt, nem akarja és nem képes megtenni azt, amire szükség lenne." Gusztos "az önálló, karakteresebb politikát" hiányolja, aminek szerinte a kormány támogatása volt az akadálya. A sajtóból értesülhetünk Bőhm András vitairatáról, amelynek tartalma különböző interjúiban vált részleteiben ismertté, s amelyekből egyedül egy markáns állítás bontakozik ki, mégpedig az, hogy az SZDSZ-nek nem az MSZP oldalán kellene állnia. (Bőhm ugyanis nyilatkozataiból ítélve csak az önálló vagy másokkal összekapcsolt politizálás alternatíváival foglalkozik, és nem az SZDSZ által követett politika tartalmával.) Az "önálló" politikához való visszatérés volt a koalíció felbomlása óta az SZDSZ vezetőinek egyik leggyakoribb, Fodor Gábor beszédein is végigvonuló fordulata. Egy Béki Gabriella, Gulyás József és mások által jegyzett, az interneten terjedő dokumentum az önállóság szót emeli be a szabadság és a szolidaritás mellé a szöveg címébe, és az utolsó időszakkal foglalkozva is a szocialista kormány kisegítését, illetve a válságkezelő kormánynak nyújtott támogatást kifogásolja. Most, hogy mindenki számára nyilvánvalóan kérdésessé vált, hogy vajon bejuthat-e önállóan az SZDSZ a következő Országgyűlésbe, és többen is (leginkább Magyar Bálint, de utalásokban Bőhm is) nyilvánosan mérlegelik a választási együttműködés lehetőségét valamely más párttal, Bőhm (miként mások is) siet kizárni a lehetséges partnerek közül a tíz éven át volt koalíciós partnert, az MSZP-t. Ez is arról tanúskodik, hogy a pártban még mindig az 1998-as vereség idején megjelent és most újra felbukkant felfogás dominál, amely a koalícióval magyarázza a bajokat.
Ám a liberális szavazók elfordulásának ama magyarázata, amely szerint az SZDSZ "a szocialistákkal sodródott", és emiatt nem tudta saját liberális törekvéseit érvényesíteni, aligha állja meg a helyét. Az, ha egy párt koalícióban kormányoz, és politikai szándékait - kisebb koalíciós társként - csak részben tudja érvényesíteni, nem jelenti a párt önállóságának elvesztését. Az SZDSZ a Horn-kormány, majd a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok idején is sok fontos kérdésben tudta érvényesíteni az akaratát. Az, hogy szinte minden más politikai erőnél nagyobb hatása volt arra, hogyan fejlődjék Magyarország az elmúlt két évtizedben, 1988 és 1990 között még annak volt köszönhető, hogy a közjogi szerkezet alapkérdéseiben egyetértésre tudott jutni az MDF akkori vezetőivel: Antall-lal, Szabaddal, Kónyával. Később azonban mindent, amit elért, annak révén és abban érte el, amiben a szocialistákkal tudott megegyezni. A Horn-kormány idején a kormány gazdaságpolitikája és jogpolitikája legalább annyira liberális, mint amennyire szocialista célokat valósított meg - gondoljunk csak a Bokros-csomagra, a privatizációra, az igazságügyi reformra vagy az azóta annyit szidott médiatörvényre, Fodor Gábor és Magyar Bálint oktatáspolitikai törekvéseire, az akkori összeférhetetlenségi törvényre és az egy százalékra. A Medgyessy-kormány számos lépése közül a közalkalmazotti béremelés összhangban volt az SZDSZ "diplomás-minimálbér" tervével, és az SZDSZ modernizációs politikájához illeszkedett az autópálya-program, a kollégium-építés és a Sulinet Expressz is. A ciklus elején és végén megvalósult az SZDSZ által szorgalmazott adócsökkentés is, ha nem is a párt által kívánt mértékben, de így is túlmenve azon, aminek az államháztartás kiadási oldalán megvolt az ellentétele (és amire később a Fidesz-kormány kész volt). A családtámogatási rendszernek az első Gyurcsány-kormány által végrehajtott átalakítása is egybevágott az SZDSZ szándékaival, és ekkor valósultak meg Magyar Bálint felsőoktatási törekvései is. Megfelelt az SZDSZ céljainak a második Gyurcsány-kormány stabilizációs politikája, az eredményes konvergencia-program és az egészségügyi reformtervek végrehajtott része - a gyógyszerforgalmazás reformja, a patikaliberalizáció, a kórházi átalakítás stb. - is, még ha az egészségbiztosítási reformot nem is sikerült a szocialistákkal elfogadtatni. A kisebbségi kormánynak az SZDSZ tavaly decemberben olyan költségvetés elfogadásához adott segítséget, amely végre megvalósította a kiadások régóta szorgalmazott csökkentését, amit korábban az MSZP nem fogadott el. Nem állítható tehát, hogy a szocialista vezetésű kormány egyáltalán, semmilyen arányban "nem akarja és nem képes megtenni azt, amire szükség lenne" (Gusztos), hogy a koalícióban egyáltalán nem érvényesültek volna az SZDSZ politikai törekvései.
Három valódi ok
Míg az akkori koalíció 1998-as veresége az SZDSZ súlyos veresége volt (20 helyett 7,5 százalék), miközben az MSZP megőrizte korábbi (1994-ben is és 1998-ban is 33 százalékos) támogatottságát, most - a június 7-i választási eredmény szerint - mindkét párt elvesztette korábbi támogatóinak kétharmadát. A két pártot a választók - a szocialistákat a baloldali, az SZDSZ-t a liberális választók - lényegében ugyanazért büntetik (ha nem is minden ponton ugyanolyan mértékben), mégpedig szerintem főleg három dologért, amelyek közül kettő a közös - az SZDSZ törekvéseit is messzemenően érvényesítő - kormányzás velejárója volt.
Az egyik ok, hogy az emberek súlyosan becsapva érzik magukat: míg 2002 és 2006 között a két párt - együtt - a megalapozatlanul gyors életszínvonal-emelés politikáját folytatta, és a 2006-os kampányban ennek folytatását ígérte, nyomban a választások után kemény megszorításokra vállalkozott. Ezt a fordulatot az egykori MSZP-s és SZDSZ-es választók többségével nem lehetett elfogadtatni. A hiba természetesen nem a 2006-ban elindított stabilizációs politika, hanem a 2002-ben elhatározott - sose feledjük: a 2000 óta követett, "a gazdaság belső motorjait beindító" Fidesz-politikát folytató - destabilizációs kurzus volt. Ezt - az elterjedt, az SZDSZ vezetői által kifejezetten sulykolt vélekedéssel szemben - nem a szocialisták kényszerítették az SZDSZ-re, hanem szervesen következett nemcsak a szocialisták "jóléti rendszerváltásából", de az SZDSZ programjának egyes kulcspontjaiból, a "diplomás-minimálbér" követeléséből vagy az informatikai és autópálya-építési tervekből (tehát a "korszakváltás programjának" kulcselemeiből) is. Míg a szocialisták a maguk "jóléti rendszerváltását" érvényesítették, tekintet nélkül a gazdaság teljesítőképességére, az egyensúlyi szempontokra, addig az SZDSZ a maga modernizációs céljaiért és - feltételezett - saját választóközönsége (diplomások) lekenyerezéséért volt kész feláldozni az egyensúlyt. Nem fékezhette a szocialisták költekezését, hiszen maga is költekezni akart. (Míg korábban a diplomás-minimálbér megvalósítását vagy a Sulinet Expresszt annak példájaként idéztem fel, hogy az SZDSZ tudta érvényesíteni akaratát a koalíciós kormányzásban, most arra utalok, hogy a koalíciós kormányzás nyomán bekövetkezett gazdasági destabilizációért súlyos felelősség hárul az akkori SZDSZ-politikára is.) Ennek jött el a böjtje 2006 nyarán. A 2006 előtti és utáni politika közötti ellentét a két párt súlyos és szemlátomást helyrehozhatatlan hitelvesztésének fő oka, ami elsősorban az MSZP-t érintette, de az SZDSZ támogatottságát sem hagyta érintetlenül. (A 2006 utáni realitás és a "dübörgő gazdaságról" szóló retorika ellentéte például érthető módon az SZDSZ-re hullott vissza.)
A támogatottság elvesztésének második oka sajnos az egészségügyi reform. Ma is helyeslem az SZDSZ egészségügyi reformprogramját és azt is, hogy az SZDSZ vállalta az egészségügyi tárcát, és megpróbálkozott programjának megvalósításával. Ám szembe kell néznünk azzal, hogy a bevezetés módja és körülményei sok tekintetben szerencsétlenek voltak. A programot a gyors költségvetési visszafogás körülményei között kellett elindítani, így a reform és a pénzkivonás elemei elválaszthatatlanul összefonódtak. Emiatt aztán időben előre kerültek a kényszerűen (az SZDSZ-es miniszter szándékával szemben) felgyorsított takarékossági célú lépések: a kórházak és osztályok megszüntetése, a vizitdíj és a napidíj bevezetése. Ez elviselhetetlen mértékű konfliktusokat okozott. Egészségügyi dolgozók tízezreit, betegek százezreit állította szembe a kormánnyal, különösen pedig az SZDSZ-szel, mégpedig olyan helyzetben, amikor a "dübörgő", "dinamizáló" kampányszöveggel ellentétes megszorító csomag eleve hiteltelenné tette a kormányt, s ellenséges fogadtatást váltott ki annak bármilyen intézkedésével szemben. Gátlástalanul használta ki ezt a légkört az ellenzéki Fidesz, támadva a kormány minden olyan intézkedését, amelyhez hasonlót kormányzása idején maga is előkészített (mint a kórházi csökkentés vagy a biztosítási reform). Az emberek azért is az SZDSZ-t tették felelőssé, amit a kormány, illetve a szocialisták erőltettek rá az SZDSZ-es minisztériumra: a vizitdíjért vagy a gyors, erőszakos kórházi átalakításért.
A harmadik ok a korrupció. Ahogy az MDF óta minden kormánypárt, úgy most az MSZP és az SZDSZ támogatottságának elvesztése is jórészt annak következménye, hogy elég korrupciós ügy, anyagi visszaélés, a közpénzek felelőtlen felhasználására utaló eset jutott a közvélemény tudomására ahhoz, hogy mind az MSZP-t, mind az SZDSZ-t egészében korruptnak tartsák. E tekintetben sem "sodródásról" van szó: ahogy nem az MSZP kényszerítette annak idején az SZDSZ-re a Tocsik-ügyet, hanem abba saját vezetőik döntése nyomán kapcsolódtak be az SZDSZ megbízottjai, így volt ez az utóbbi hét évben is. A Magyar Bálint vezette minisztérium 2003-as botrányaihoz, Demszky Gábor terepjáróügyéhez nincs köze az MSZP-nek. A mindmáig megmagyarázatlan Strabag-ügybe sem az MSZP rántotta bele az SZDSZ-es minisztériumot és a jelek szerint a párt vezetését. Egyes budapesti kerületek ügyei is terhelik az SZDSZ megítélését. Az SZDSZ-re szavazni, az SZDSZ-hez tartozni 1989 óta egyfajta ethosz követését jelentette, és ez a kötelék porladt szét lépésről lépésre 2003, sőt tulajdonképpen már 1996 óta a korrupciós ügyek és gyanúk következtében.
A koalíció ügye
Ideje tehát szembenézni azzal, hogy mindez - de legalábbis az első és harmadik pont, miközben a második az elsőből következik - az SZDSZ saját "sara", és ezért nincs alap arra, hogy a bukást a koalíciós együttműködésnek tulajdonítsuk. Arra is érdemes figyelni, hogy ezek nem olyan dolgok, amelyekben az SZDSZ túl keményen követte saját normáit, hanem olyanok (az első és a harmadik), amelyekben súlyosan eltért azoktól. Ezért is büntetik miattuk éppen a liberális választók.
Azt írtam korábban, hogy a bukásnak a koalíciós együttműködéssel való magyarázata aligha állja meg a helyét. Hozzá kell tennem: ez a szemlélet nemcsak téves, de az elmúlt két évben súlyosan ártalmasnak is bizonyult. A korábban felsorolt három oknak tulajdonítható, hogy a liberális választóknak az SZDSZ-be vetett bizalma már 2008-ra erősen erodálódott. A kegyelemdöfést azonban - aminek következtében a támogatottság a korábbi négy-hat százalékról kettőre csökkent - az adta meg, ahogy a párt vezetői az utolsó másfél évben ide-oda mozogtak a pártpolitikai térben. A koalíció felbontását lényegében a szocialista pártelnökség döntötte el 2008 elején, hogy zavartalanul vihesse végig a hátraarcot a reformpolitikában, de az SZDSZ vezetői is készültek már a szakításra, és végül ők mondták ki azt. Kóka János volt képes arra, hogy - negligálva mindazt, amit az SZDSZ liberális pártként a koalícióban elért - a párt elnökeként tizennégy éves álom megvalósulásaként tüntesse fel a koalíció elhagyását. 't váltva Fodor Gábor indította el a szocialistákkal és kifejezetten Gyurcsány Ferenccel szembeni kampányt, amit néhány hónap kudarca után le kellett állítani, mert jól érzékelhető volt, hogy a párt megmaradt választói nem támogatják, és irreálisnak bizonyult az a feltevés is, hogy annak hatására "jobbról" bővülhet az SZDSZ támogatottsága.
Ezekkel az okokkal - nyilatkozataik tanúsága szerint - mindmáig nem néznek szembe az SZDSZ vezetői. Sem azok, akik annak idején a súlyosan elhibázott gazdaságpolitikai döntéseket meghozták, illetve belevitték az SZDSZ-t a korrupciós ügyek sorozatába (övék, a korábbi elnököké a legnagyobb felelősség, amiről senki sem beszél, ők maguk hallgatnak a leginkább), sem azok, akik az utolsó két évben álltak a párt élén, és a pártpolitikai cikcakkot kiagyalták és végigcsinálták. A vesztes pedig a magyar liberalizmus és egészében a szabad Magyarország. A szabad Magyarország, hiszen könnyen lehet, hogy a következő Országgyűlésben nem lesz párt, amely szembeszegül a liberális közjogi szerkezet lebontásával, a gazdasági populizmussal és protekcionizmussal, az egyéni autonómia elleni merényletekkel, a középosztálybarát, az elesettek kárára megvalósuló jövedelem-újraelosztással, a harmincas-negyvenes évekre emlékeztető turulos nacionalizmussal, az állam és az egyházak megújuló összefonódásával vagy éppen a rendőrségben és az önkormányzatokban sokfelé megjelenő hagyományos roma-, menekült- és általában szegényellenességgel.
