Publicisztika

A választási kampányhoz hozzátartozik a hazugság, sőt, két évtized múltán jól tudjuk azt is, hogy a nép kifejezetten igényli ezt. Ugyanakkor a kampánylódításnak - ugyancsak a tapasztalatok alapján - van valamiféle befogadhatósági határa: például az évi 7 százalékos gazdasági növekedés (1998, Fidesz) vagy az eljövendő általános jó világ (2006, MSZP) még innen van e határon, a 14. havi nyugdíj (2006, Fidesz) vagy az 5-ös meg 6-os metró (2002, Fidesz) viszont már azon túl. És azt senki nem szereti, amikor tényleg ennyire ostobának nézi őket a politika.

A magyar kormány a Twin Peaksre emlékeztető történetbe keveredett, idősebb olvasóink bizonyára emlékeznek rá, "a baglyok nem azok, aminek látszanak", és hasonló marhaságok. Soha nem lehetett tudni, hogy ki a gonosz és ki a jó, és senkinek meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy hazudjon, elég volt megjelennie a színen, hogy kétségeket ébresszen akár a puszta létezéséről is. És a természetfelettit súroló dolgok történtek ötpercenként.

2002. április 22-én, a francia elnökválasztás első fordulójában az alacsony választói részvételnek és Lionel Jospin szocialista jelölt csúfos szereplésének köszönhetően a május 5-i második fordulóra két jelölt maradt a ringben: a második elnöki ciklusára pályázó Jacques Chirac (a szavazatok 19,88 százalékával) és a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen (16,86 százalék).

Nehéz úgy vitatkozni, ha ugyanazokat a jelenségeket látjuk problematikusnak, mint ellenfelünk, csupán végkövetkeztetéseink térnek el egymástól. A vitát egy - már elfogadott, ám a köztársasági elnök által az Alkotmánybírósághoz passzolt - törvény provokálja, amely szerint a jövőben nagyobb beleszólásuk lenne a tantestületeknek az igazgatók megválasztásába. Szira Judit (lásd: Ki dirigál a direktornak?, Magyar Narancs, 2010. január 14.) szerint "ez a pedagógusboldogító" akció veszélyezteti az "oktatás színvonalát", sőt "köztársaságunk Alkotmányát" is. Szerintem viszont Szirának ez az ítélete akkor is túldimenzionált, ha számos részigazságát elfogadhatjuk.

Magyar Narancs, 2010. január 21. Nem szeretnék érdemtelenül osztozni Retkes Attila eddigi és várható további politikai sikereiben, ezért ezúton értesítek mindenkit: velem az SZDSZ elnöke semmilyen kapcsolatban nincs, miként a liberális parlamenti frakció döntő részével sem, hogy mást ne említsek, mindazokkal, akik az ő megválasztásáig 1990 óta képviselték az Országgyűlésben a pártot.

Magyar Narancs, 2010. január 14. Kedves MaNcs, meglepve olvastam Szira Judit publicisztikáját az oktatási törvény tervezett módosításával kapcsolatban.

Előző számunkban a Vince Mátyással, az MTI elnökével készített interjú egy kérdésében ("Ha mi nem ülünk ott, akkor senki", 2010. január 21.) az az információ jelent meg, hogy az MTI-nek 3500 alkalmazottja van.

A köztársasági elnök a múlt pénteken kitűzte az országgyűlési választás két fordulójának idejét. A dátumokat a pártok egyöntetű lelkendezéssel üdvözölték, az egyik azért, mert úgymond kevesebb ideje marad a másik pártnak az ő köpdösésére, a másik meg azért, mert szerinte tavaly ilyenkor is késő lett volna. Az elnök pedig állta a szavát, miszerint a lehető legkorábbi időpontra tűz (hogy mihamarabb véget érjen a törött lábú lovak szenvedése a porondon). Tényleg nagyon gonosz embernek kell lennie annak, aki belerondít ennyi ember boldogságába. De az időpontok sajnos nem kvadrálnak a köztársaság ama néhány szabályával, amelyek a kitűzés tekintetében irányadók. Az államfő törvényt szegett, amikor április 11-ét és 25-ét jelölte meg. A következők miatt.

Kedden az Alkotmánybíróság (AB) visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a vagyonadó lényegi részét, a lakóingatlanok adójára vonatkozó törvényi rendelkezéseket. (Elutasította viszont az adó további passzusai ellen benyújtott indítványokat, vagyis a vízi és légi járművek, valamint a nagy teljesítményű autók után fizetni kell a tulajdonosoknak.) A Pénzügyminisztérium annak idején nagyon rákészült: szakelemek sorát kérdezte végig és korábbi vonatkozó AB-határozatok sokaságát vizsgáltatta meg, hogy a bejelentése óta támadott (és tavaly nyáron elfogadott) törvénytervezet legalább az alkotmányosság próbáját kiállja. (Ha már a Fidesz jó előre bejelentett szándékai szerint a kormányváltást úgysem sokkal élte volna túl.) A kormányzatnak nem lehetett könnyű dolga, ha az Alkotmánybíróság adóügyi gyakorlatában próbált eligazodni. Az AB 2007-ig nem szívesen foglalkozott adókérdésekkel (és ha tehette, kerülte a költségvetési ügyeket is, ily módon is kifejezve az alkotmány gazdaságpolitikai semlegességét), noha a Sólyom-éra utolsó időszakában több tilalomfát is állított a mindenkori (elsősorban az akkori MSZP-SZDSZ) kormány elé.

Meglehetősen gazdag családban nevelkedtem. Igaz, hogy anyámnak hó vége előtt rendszerint elfogyott a fizetése, nagyanyám meg a családi ezüst megmaradt törmelékeit adogatta el, és néha ötven, száz forinton veszekedtek. De a másikfajta gazdagság, a szellemi - szüleim, nagyszüleim türelmes, inspiráló magyarázata a világ dolgairól; apám több ezer könyve; a minta, hogy a felmenők általában két-három idegen nyelven beszélnek - mindez érintetlen maradt.

Sok okból utálhattuk a BKV-sztrájkot. A fővárosi tömegközlekedés leállása százezrek életét keserítette meg. Gondolhattunk csúnyákat a sztrájkolókról azért, mert a bérköveteléseiket nem tartottuk megalapozottnak - keresnek eleget, és más vállalatoknál is elvesztik a munkavállalók cafeteriajuttatásaikat. Moroghattunk azon is, hogy ha több milliárd jutott végkielégítésekre, akkor miért csuklóztatja a cégvezetés a dolgozókat. És egyébként is, ne a mi kontónkra gyepálják egymást. Ám a hetes busz megállójában fagyoskodva a sofőrök és/vagy a BKV vezetése mellett a parlamentet is jó lesz átkainkba foglalni.

Van egy jelenet a nyolcvanas évek emlékezetes műalkotásában, a Mad Max 2-ben, mikor az olajért küzdenek a sivatag posztapokaliptikus hordái. Az egyik banda (a rossz) leláncolva, szájkosárban tartja a tagság valamelyik különösen randa, vérben forgó tekintetű, punkfrizurás egyedét, hogy majd csak akkor eresztik el, ha már dúl a harc, addig még megmarna valakit közülük. Megítélésünk szerint a Jobbik messze nem ilyen veszélyes, és különben is, a jó Max semmi perc alatt filézte ki a végül szabadjára eresztett fenevadat. Mégis az a helyzet, hogy az európai parlamenti választások óta nem is egy, de három képviselőjükről vétetett le (a haza akaratából) a szájkosár. És azóta be nem áll a szájuk.

A belendülő választási kampány nagy ütközete a nyugdíjasok szívéért és lelkéért folytatott lesz. Pontosabban a hülye nyugdíjasok százezres, ha nem milliós tömegéért, mely fantomcsoportozat hasonló szereplője a választási okoskodásoknak, mint a "hatszázezer rejtőzködő kisgazda" volt, vagy a "liberális elveket valló 25 százalék, aki pártot keres magának". Hülye, finomabban fogalmazva elnehezült felfogású, belassult nyugdíjast bárki el tud képzelni, arról ismerszik meg, hogy a postás távozása után csak áll a konyhában, virágmintás slafrokban, tanácstalanul bogarássza a nyugdíjszelvényét ("hová tettem a szemüvegem?"), és nem érti, hogy mi mennyi rajta, és miért annyi. Ha felhívja a fiát vagy a vejét vagy a menyét, avval sincs kisegítve, "mama, ezer dolgom van, tessék már evvel békén hagyni". Kézenfekvő, hogy a sarokból ilyenkor előugrik egy jótét lélek, egy kis fideszes vagy emeszpés dzsinn, aki elmagyarázza a bácsinak. Még annyit érdemes tudni erről a nyugdíjasról, hogy nem csak gyagya kissé, de szavazáskor más nem érdekli, mint hogy mennyi lesz az annyi, minden másra, ha nehezen is, de szarik.