Publicisztika

Kis János és Hack Péter kiléptek a Szabad Demokraták Szövetségéből. Számszerűen nem sok ez, lelkileg azonban korántsem kevés. Azon sem kell sokat gondolkodni, hogy mi váltotta ki e lépést. Nyilvánvalóan Magyarország jelenlegi miniszterelnökének múltja, illetve az ügy kezelése vezetett idáig. Az ügyet kísérő napi politikai cinizmus valószínűleg még egy marslakót is arra csábított volna, hogy sztratoszférikus magasságból köpjön a magyar politikára. Ugyanis e politika mindegyik, még komolyan vehető szereplője elég rendesen sérült erkölcsileg a közelmúltban. A kormánypártok azért, mert megpróbálták az ügyet egyfajta non chalance-szal kezelni: hát igen, ügynök vagy szigorúan titkos állományú tiszt volt bár, de magasabb feladataink nem teszik lehetővé, hogy ezzel az ügydarabbal érdemben foglalkozzunk.

Még előttünk az özönvíz, a tűzijáték és az anyaföld, mely befogad, de máris nyakunkon az önkormányzati választás, s az isten sem mentheti meg településeinket attól, hogy pár hónapra ismét Lutra-albummá változzanak. A pártok - legalábbis így vélné naivan az ember - mélyen magukba néztek az alig pár hónapja lezajlott országos voksolás után, s végre racionális személyzeti döntések következnek majd. Különösen attól a párttól várná az ember mindezt, amelyik tavasszal a saját előzetes várakozásaihoz képest bukott akkorát, mint az ólajtó, s most nyilván levon tanulságot, fizetést, rovást, kinek mi jár.

Urbán jó ütemű közbelépéssel előzi meg Van Nistelrooyt, ügyes testcsellel becsapja a rátámadó Giggst, továbbteszi a labdát Vincze Ottónak, az fölnéz, tértölelő íveléssel indítja Egressyt a balszélen, Egressy átveszi, egy kötény után megkerüli Keane-t, az alapvonalról bead, a kétségbeesetten hátrafutó Beckham estében épp Kenesei elé pöcköli a labdát, a csatár pedig elegánsan a hosszú, fölső sarokba emel. Védhetetlen, káprázatos, megalázó. A Puskás Stadion őrjöngve ünnepli az ötödik magyar gólt, csak le ne szakadjon a lelátó. Sir Alex Ferguson lemondóan rágja gumiját, ekkora előnyt még a félelmetes Old Trafford oroszlánbarlangjában sem lesz könnyű ledolgozni.

Vetítettek egyszer a Magyar Televízióban egy emlékezetes filmet a jugoszláviai háborúkról, Házak volt a címe. Szerepelt benne egy bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen aszszony, aki a magyar menekülttáborban arról mesélt, hogy van neki egy gyönyörű álma. Ebben az álomban ő egy iciri-piciri fehér galamb, aki felszáll a levegőbe, elröpül a boszniai, szerbiai, horvátországi vagy kosovói, mindegy is, milyen faluja fölé, megkeresi az iciri-piciri házacskáját, melyből őt kiűzték az ő bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen szomszédai, és beköltöztek.

Közelednek a választások, már csak négy év van hátra a következő szavazásig. A Magyar Köztársaság parlamentjének ezért igyekeznie kell, hogy napirendjére tűzzön olyan kérdéseket, amikről az időhiányra való hivatkozással végül nem szokott dönteni. Mint például az alkotmányjogi berendezkedésről vagy a választójogi reformról.

Tavaly decemberben, amikor a jeruzsálemi Héber Egyetemen előadásokat tartottam, néha az egyetem ebédlőjében ettem. A helyiség a Frank Sinatra nevét viselő Diákközpontban található, az Olajfák hegyén, az egyetemi város kellős közepén. Ebédidőben még akkor is nagy a tömeg, amikor - miként július utolsó napján - szünetel az oktatás. A bomba, amely e napon 13 óra 49 perckor felrobbant, srapneleket szórt maga körül. A detonáció olyan erős volt, hogy beomlott tőle a tető. Amikor e sorokat írom, az áldozatok névsorát még nem hozták nyilvánosságra. Lehet, hogy az én diákjaim közül is ott van néhány a hét halott és a 89 sebesült között.

Már csak nagyon keveset kell aludni ahhoz, hogy megtudjuk, mely politikusok álltak kapcsolatban az 1990 előtti állambiztonság valamely szervezetével. Az előjelek alapján - például az eddig kiszivárogtatott információk szerint az Orbán-kormányban volt a legtöbb egykori "ügynök" - a listán szereplők munkásságának megítélése, utólagos átértékelése/értelmezése hosszú hetekig vezető téma lesz a sajtóban. Hogy mik lesznek a kibontakozó vita/párbeszéd stb. főbb irányai, már most megmondható, ráadásul különösebb szellemi erőfeszítés nélkül. Tehát: emelkedett moralizálások várhatók tisztaságról, tisztulásról vagy éppen meghurcolásról, sárdobálásról, miegyebekről; a kárörvendő triumfálásoktól sem ment meg minket senki (mi is van a hálózatok kormányával, polgárkáim?), mint ahogyan az ezeket a kommunista összeesküvés teóriájával hárítani igyekvő reakcióktól sem. Utóbbi egyik alapverziójával a Medgyessy-bizottság hétfői zárt ülésén Kövér László már elő is rukkolt: lapinformációk szerint a volt főtitoknok arról értekezett, hogy a rendszerváltás alakításában fontos szerepet játszottak a pártokba befurakodott szigorúan titkos tisztek. És nagyon nagyot csalódnánk, ha ezt a "fölvetést" nem gondolnák végig nagyon rövid időn belül nagyon sokak. (Innen amúgy csak egy lépés az a cinikus Grósz Károly-i idea, miszerint az 1989-1990-es fordulat voltaképpen szovjet forgatókönyv szerint zajlott. Vagy említsük a Grespik-féle teóriát a "rózsadombi paktumról"?)

Mit kívánunk a Magyar Nemzettől? Semmit. De ha kötelező lenne, akkor talán csak annyit, tényleg csak egy kicsiséget: ne vegyék már annyiszor a szájukra a sajtószabaság kifejezést, mert az komoly dolog. Tetszik, nem tetszik: szentség, a hétszentségit. Bemocskolni persze kevés a Magyar Nemzet, ők azt nem bírnák, de arra sem használható, hogy ki-ki (most az M. N.) egyéni szociális problémáit takargassa vele. Pláne az ne tegyen így (most az M. N.), aki az elmúlt években számos alkalommal ment szembe a sajtó szabadságával.

Egy évvel ezelőtt indult útjára a diákhitelezés Magyarországon. Nagy reményekkel: akik részt vettünk a koncepció kidolgozásában, úgy gondoltuk, hogy sikerült egy olyan rendszert tető alá hoznunk, amely egy idő után képes lesz a szükségesnél több állami, adófizetői finanszírozás nélkül és az esélyegyenlőség elvének érvényre juttatásával biztosítani a továbbtanulni vágyó fiatalok diplomához jutását - és amely autonóm, a politikától független módon képes igazságosan szabályozni ezt a fontos társadalmi problémát.

Hogy lett volna finomkodás Csillag István gazdasági miniszter és a kormány más, vélhetően szocialista tagjai és elsősorban a miniszterelnök között a sztrádaépítés ügyében, még jóakarattal sem mondható. Bár az is igaz, hogy nyilvánosan senki nem sértegetett senkit. A miniszter nem mondott le, és nem is szólította fel őt erre senki. De a konfliktus súlyos volt, efelől aligha lehetnek kétségeink.

A magyar belpolitikának, minden látszat és kamutéma ellenére (ügynökügyek, újraszámlálás stb.), manapság is vannak lényegi kérdései. Például az, hogy az alapvetően kapitalizmuspárti MSZP maga mellett tudja-e tartani a hajdani iparövezetek szavazóit, vagy elveszíti őket (mondjuk egy ma még nem létező szélsőjobb erő javára). Vagy az, hogy az elmúlt tizenkét évben többféle alakzatban is próbálkozó jobboldal további sorsa miként alakul. Ezen belül: mi lesz a Fidesszel?

Meglehet, bizarrnak tűnik a feltételezés, de több tízezer honfitársunk egyik legfőbb szórakozása továbbra is a magyar futballnak nevezett, kicsit morbid, kicsit meg komikus vetélkedő, melyet éppen ezért (legalábbis hasznos fikció gyanánt) illik komolyan venni. Ebből a szempontból kifejezetten tanulságos (más szempontból röhejes és szánalmas) mindaz, ami a 2002-2003-as bajnokság prológjaként megtörténhetett. Hogy semmi sem úgy van, mint lennie kéne, s nem is az, aminek látszik - már magától értetődő tény az avatott megfigyelők számára. Mondhatni: ezt az előzetes tudást (úgy is mint a predikciót gyengítő irracionális koefficienst) beépítik a magyarfocival kapcsolatos számításaikba, mindhiába. A magyarfociban az élet a maga imaginárius teljességében mutatkozik meg, minden megtörténik, amire csak egy kis valószínűség mutatkozik, néha az is, ami a jelenleg egyedül érvényes fizikai világképünk szerint egyelőre teljesen lehetetlen.

Azt mondja a Magyar Nemzet hétfői számában Mendreczky Károly, a Magyar Televízió frissen le-, illetőleg felmondott, esetleg kirúgott (hogy pontosan mi történhetett vele, erről még lesz szó) (ex)elnöke, hogy a nagymértékű pszichológiai nyomás miatt döntött úgy, feláll székéből; Kovács és Lendvai egyfolytában nyomasztotta őt, a végén biztos már velük álmodott, például azt, hogy Kovács bejelentkezett interjúra, de először is késett másfél órát, és addig, hogy ne legyen adásszünet, neki, Mendreczkynek kellett élő, egyenes adásban egy különösen nehéz Paganini-scherzót eljátszania, pedig nem is tud hegedülni, és amikor megjött Kovács, az se volt sokkal jobb, csapzott volt, és kicsit kapatos, lukacsos tefuatlétát viselt, egy üveg kőbányaival hadonászott, és arra kényszerítette őt, hogy a kamerák előtt együtt elénekeljék a Guantanamerát meg az Avanti Poppolót, szóval ilyenek, egyszerűen még álmában sem tudott szabadulni tőlük. És nem bírta tovább. A végkielégítésének összegét (huszonnyolcmillió-nyolcszázezer forint) firtató kérdésre Mendreczky nem ad egyenes választ, de ennyi vagy annyi, szögezi le, joggal üti a markát, "a húszéves munkaviszonyhoz, illetve a betöltött pozícióhoz képest nem magas az összeg, ami jár nekem".

Anélkül, hogy egyetlen szereplőt is megemlítenék a Magyar Narancsban ki nem bontakozott vitából - pillanatnyi politikai helyzetünk egyik vonatkozását elemezte, személyvédelmezőleg, egyik legkitűnőbb, általam is kivételesnek értékelt prózaírónk, szólt ellene finoman egyik kiváló filozófus-esztéta-kritikusunk -, anélkül, mondom, hogy egyetlen szereplőt is megemlítenék... Merthogy ilyenbe az alábbiak alapján nem bocsátkoznék.