Azt is tudjuk, hogy a sebesültek közül tízen izraeli arabok. Az egyetemen ötezren tanulnak közülük. A Sinatra étkezdéje az arab és a zsidó ifjúság találkozóhelyeként is szolgált. A terroristának talán ezért is sikerült bejutnia anélkül, hogy bárkiben gyanút keltett volna. De azoknak, akik odaküldték, tudniuk kellett, hogy a bomba nem csak zsidókat gyilkol majd. Az ő szemükben az izraeli egyetemen tanuló arabok az árulás bűnében vétkesek, s éppen ezért rászolgáltak a halálra.
H
Mert afelől, hogy minden izraeli, bárhogyan hívják is, és a földgolyó bármely pontján tartózkodjon is, rászolgált a halálra, a Hamasz és a Dzsihad vezetőiben egy szemernyi kétség sem bujkál. És nem csak ők gondolkodnak így. 2000 októberében, amikor még tartottak a Camp David-i tárgyalások (Izrael ekkor ajánlotta fel Arafatnak a palesztin állam létrehozását a megszállt területek 96 százalékán), de már tombolt az Arafat által szított véres intifáda is, a palesztin állami televízió leadta a gázai egyetem egykori rektorának, Ahmad Abu Halabinak az egyik prédikációját. "Nincs zsidó, aki megtartóztatta volna magát a gonosz cselekedetek bármely fajtájától - mennydörögte a rektor. - ", hű testvéreim: a bűnözők és a terroristák zsidók... Ki kell őket irtani, és meg kell őket ölni, amint azt a Mindenható Isten is megmondta: >>Keljetek velük harcra, hogy az Isten a ti kezetekkel kínozhassa őket Ne legyen bennetek irgalom a zsidókkal szemben, bárhol is legyenek, bármelyik országban találjatok is rájuk... Öljétek őket, bárhol is legyetek... Palesztina egyetlen rögét sem adjuk oda, Haifától Jaffáig, Akrától Mulabbaszig, Szalam és Majdal (ezek a helységek Izrael 1967-es határain belül találhatók - K. G.), Gáza és a Nyugati Part egyetlen darabját sem."
Ezek nem valamely elszigetelt, fanatikus őrült hagymázai. Hasonló nézeteket vall - legalábbis a közvélemény-kutatók kérdéseire válaszolva - a palesztin társadalom többsége. A jeruzsálemi JMCC palesztin közvélemény-kutató intézet május végén, június elején végzett felmérése szerint a válaszadók több mint fele az oslói békeszerződés és az Izraellel folytatott béketárgyalások ellen foglalt állást, 80 százalékuk pedig támogatta az intifáda folytatását, különös tekintettel annak "hadműveleteire" - azaz a terrorista merényletekre. Az intifáda céljaként 51,5 százalékuk jelölte meg "a történelmi Palesztina felszabadítását" - szemben a nyugati parton és Gázában létrehozandó palesztin állammal. A palesztinok többsége tehát most először nyilvánosan Izrael megsemmisítése mellett foglalt állást. A "vagy mi, vagy ők" jelszava mellett.
Dr. Muhammad Kamal Al-Din Al-Imam, aki az egyiptomi Alexandria városának egyetemén tanít iszlám jogot, így írt az Al-Liva Al-Islamii című lap tavaly július 14-i számában: "Nincsenek izraeli civilek. Az izraeli társadalom egésze támadja Palesztina földjét. Mindnyájan fel vannak fegyverezve, mindnyájan tagjai a fegyveres erőknek; a hadseregben szolgálnak. Idegen országokból érkeztek, hogy elfoglalják más földjét. Vajon lehet-e civilnek tekinteni azt, aki ilyen bűnt követ el?"
Százszámra találhatunk ezekhez hasonló idézeteket. Ez az ideológia mozgatja a civilek elleni terrorizmust. A bombák nem csak, sőt nem elsősorban azért robbannak az egyetemen, az autóbuszokon, a presszókban, mert a katonai létesítményeket nehezebb megtámadni. A civilek azért megfelelő és jogos célpontjai a terroristáknak, mert nincsenek civilek. Mindenki szolgált, szolgál vagy szolgálni fog a hadseregben. Ahogy nincs különbség a megszálltnak elismert területeken és Izrael 1967-es határain belül elkövetett merényletek - mint például a szerdai egyetemi támadás - között. Hiszen Izraelnek nincs joga létezni. "Egész Palesztinát" kell felszabadítani.
H
E merényletek fő szervezője, a Hamasz katonai szárnyának főnöke nyolc nappal az egyetem elleni merénylet előtt már halott volt. Szaleh el-Sehad sejk gázai házára - mely a város lakónegyedében található - egy izraeli F-16-os egytonnás bombát dobott. A bomba megölte el-Sehadot és még 11 személyt, köztük kilenc gyereket. Saron miniszterelnök azon melegében "sikeres hadműveletként" értékelte az eseményt, később - az egész világon, így az Egyesült Államokban is végigsöprő felháborodás hatására - az izraeli hatóságok beismerték, hogy mégis "hiba történt". "Ha tudjuk, hogy civilek is lesznek a környéken, nem indítottuk volna el az akciót" - bizonygatta a vezérkar szóvivője, és hozzátette: az el-Sehad elleni támadást már több alkalommal lefújták, épp azért, mert civil áldozatoktól tartottak.
De vajon ki tudná megmagyarázni azt, hogyan lehet abban a reményben bombát dobni egy lakónegyedre, hogy "nem lesznek civil áldozatok"? Ennek a képtelenségét közvetve maga Saron is elismerte, amikor el-Sehadot avval pocskondiázta: "Gyáván a civilek háta mögé bújik" - azaz a saját házában lakik. Minden izraeli cáfolat dacára nehéz nem elismerni, hogy e civilek halálát belekalkulálták az ősterrorista elleni akció árába, és úgy döntöttek: még így is megéri. Vagyis: Izrael terrorakciót hajtott végre. Imponáló civil kurázsival ezt írta másnap a nagy izraeli napilap, a Haaretz vezércikke. Szintén másnap a Hamasz katonai szárnyának szóvivője bosszút fogadott. Nem nyugszunk addig, jelentette be, "amíg a cionisták minden vendéglőben, autóbuszban, állomáson és utcán emberi maradványokat látnak majd". Az egyetemi merénylet és az azt egy nappal megelőző sikertelen (azaz halálos áldozatokat nem követelő - két év terror után így változott meg Izraelben a mérce) kísérlet jelzi az ígéret beváltásának kezdetét. "Haderben röpítjük őket a levegőbe, Tel-Avivban és Netanyában, és az Isten így tesz majd meg minket uralkodónak e jöttment banda fölött" - jósolta tavaly augusztus 7-én Ibrahim Mahdi sejk a gázai Idzslin mecsetben. Szavait közvetítette a palesztin állami televízió. "Áldott az, aki a dzsihád és a mártíromság tanításaira neveli fiait, aki megőrzi töltényét, hogy a zsidó arcába eressze."
H
Bár az el-Sehad elleni merénylet kétségtelenül terrorcselekmény volt, eme egyedi izraeli művelet és a palesztin terror gyakorlata között alapvető különbségek vannak. Először is az izraeliek általában valóban igyekeznek megkímélni a civil lakosságot. Az áprilisi állítólagos dzsenini mészárlás után kiderült, hogy a városért vívott csatában 56 palesztin esett el - és 23 izraeli. Az adott erőviszonyok mellett ez arról tanúskodik, hogy az izraeliek nem saját katonáik életét, inkább a palesztin civileket kímélték. Az izraeli kormány ezért kapott is hideget-meleget a közvéleménytől. A Hamasz-vezér elleni támadás szégyene épp abban áll, hogy ezúttal ezt az elvet tudatosan semmibe vették. De a civilek halála még így sem az akció elsődleges célja, hanem következménye volt; el-Sehad pedig, akinek a lelkén több tucat merényletben meggyilkolt civil élete szárad, valóban megérdemelte a halált.
Végül pedig Izraelben jóformán senki nem használ olyan nyelvezetet, mint Halabia vagy Mahdi. Jóformán - ami nem jelenti azt, hogy a kevés kivétel ne lenne épp eléggé nyugtalanító. Hiszen nem csak a szélsőséges kevesektől származik; időnként a hatalom elitjéhez tartozók is e hangon szólalnak meg. A kormánykoalícióban részt vevő Sasz párt vezetője, Ovadia Jozef rabbi egy ízben kipusztítandó kígyóhoz hasonlította a palesztinokat - igaz, tőle származik az a hírhedt mondás is, hogy a soá áldozatai saját bűneik miatt pusztultak el. Jóval aggasztóbbak Effi Eitam tábornoknak, a szintén koalíciós Mafdal párt frissen megválasztott vezérének és a kormány tárca nélküli miniszterének vélekedései. Idén márciusban a következőket nyilatkozta a Haaretznak: "A Jordán folyótól nyugatra másmilyen szuverenitás, mint izraeli, soha nem lesz... A palesztinai arabok nemzeti és politikai törekvései Jordániában fognak megvalósulni... Teljes bizonyossággal látom, hogy háború esetén nem sok arab marad majd itt."
H
Nyilvánvaló, hogy e nézeteket nehéz a békeesélyekkel összhangba hozni, és aligha csodálkozhatunk, ha a palesztin oldal annak a bizonyítására használja fel őket, hogy Izraellel lehetetlen megállapodni. Jóval veszélyesebb változásokat idéznek azonban elő magában az izraeli társadalomban. Azt a világlátást legitimálják ugyanis, amely szerint az arabokat, pusztán azon okból, hogy arabok, kevesebb jog illeti meg. Vagy semmilyen. Az izraeli társadalom egy része pontosan így gondolkodik, s ebből egészen gyakorlati következtetéseket von le. A Ben Gurion Egyetem professzorának, Sifra Szagának egy közelmúltban elvégzett kutatása szerint az izraeli fiatalok mindössze 8-11 százaléka hajlandó némi megértést mutatni a palesztin oldal érvei iránt. A bejrúti egyetemen elvégzett párhuzamos vizsgálat alapján Szami Advan szociológus azt mutatta ki, hogy a palesztin oldalon ez a mutató mindössze 4,7 százalék. Az eredmények valamivel kedvezőbb képet mutattak, ha a nem vallásos ifjúságra szűkítették le a vizsgálódás körét.
Csakhogy a palesztin oldalon ők elenyésző kisebbségben vannak. Az izraeli térfélen a vallásos fiatalság kisebbségben van ugyan, de gyakran ők viszik a prímet - különösen az izraeli-palesztin konfliktusban. Július utolsó péntekjén palesztin terroristák Hebron mellett szitává lőttek egy gépkocsit, négy zsidó utasával egyetemben. Egyiküket, Elazar Leibovitzot vasárnap temették el a hebroni zsidó enklávéban. A temetés a palesztinok elleni pogromba torkollott. Ezt a szót az összetűzések helyszínén tartózkodó Moshe Givati ezredes használta. Givati a szélsőségesen jobboldali közbiztonsági miniszter, Uzi Landau tanácsadója. Amikor a gyászmenet a palesztin piactéren haladt át, néhány siheder borogatni kezdte a pultokat. Aztán felgyújtottak egy házat. A palesztinok ekkor állítólag tüzet nyitottak a gyászolókra - a helyszínen jelen lévő izraeli katonák beszámolója szerint viszont semmi ilyesmi nem történt. Lövöldözni a telepesek kezdtek. Az egyik - bizonyára eltévedt - golyó egy tizennégy éves palesztin kislányt talált el, aki házának erkélyén állt. A lány azonnal meghalt. Egy másik palesztin gyereket, a nyolcéves Ahmed Nacsát, késszúrás ért, amikor a telepesek nekiláttak lerombolni az apja házát. ´ - és a másik 15 sebesült - túl fogja élni.
A katonák és a rendőrök, akik megpróbálták megfékezni a pogromot és megvédeni a palesztinokat, hosszú küzdelemre kényszerültek a telepesekkel. Givati látta, amint "a csőcselékből néhányan a földre döntenek egy rendőrt és rugdosni kezdik". "Láttam az első intifádát - folytatta a szemmel láthatóan megrendült ezredes. - De ilyet még nem láttam." Értékelése szerint a hadsereg és a rendőrség túlságosan visszafogottan reagált. Ám a lényeg nem ez. Akik azért lőnek emberekre, mert azok arabok, akik egy nyolcéves kisfiút késelnek meg, olyan határt lépnek át, amelyen túl már csak a terror és a bűntettek vannak. Tény, hogy a pogromot még a hebroni zsidó telep vezetése is elítélte. Az viszont már több mint kétséges, hogy az elkövetőket hoszszú börtönbüntetéssel sújtanák.
H
Izraelben/Palesztinában ma nem két hadsereg vagy akár egy hadsereg és a terroristák állnak szemben egymással, hanem két társadalom. A palesztinok négy-öt éves gyerekeket öltöztetnek az öngyilkos terroristák jelmezébe, s így fényképezik le őket - családi emléknek. Az édesanyák, akik fiai valódi merénylőként haltak meg, büszkén nyilatkoznak halott gyermekükről, Arafat köszönő levelét mutogatják - és Szaddám Huszein csekkjeit. Közben a társadalom többségének egyértelmű támogatását élvezik. Az izraeli oldalon még a telepesek többsége is - amint az a kutatásokból kiderül - a békéért cserébe visszavonulna a végső, a legszűkebb határok mögé. Az 1993-ban 29 imádkozó palesztint legéppisztolyozó Baruch Goldstein sírját, melyet mindeddig helyi kultusz övezett, a törvény erejével rombolták le. Az izraeliek többsége hajlandó lenne földet adni a békéért - de nem hisznek abban, hogy a túloldalon akad még valaki, akivel beszélni lehetne. És a "túloldalon" a többség immár valóban nem akarja a párbeszédet. Az izraeliek és palesztinok közötti, egykor élénk kereskedelmi, kulturális és személyes kapcsolatok két éve megszakadtak. És immár mind a két oldalon egyre könnyebb elhinni azt, hogy mostantól kezdve: vagy ők, vagy mi.
A szerző a Midrasz című varsói zsidó havilap főszerkesztője, a Gazeta Wyborcza újságírója.
