Lassan egy évtizede megoldatlan a kisebb és hatékonyabb Országgyűlés kialakítása. Az ország méretéhez képest magas képviselői létszám lefaragásában konszenzus van a négy parlamenti párt között - a karcsúsítás kivitelezéséről már nem mondható el ugyanez.
Az MSZP választási programja a "megszemélyesített arányos képviselet" és az egyfordulós választás elvére épül. A szocialisták szerint a képviselők felét egyéni körzetekben, másik felét pedig területi listáról kellene megválasztani, úgy, hogy a mandátumok száma megfeleljen a listára leadott szavazatok arányának. Az SZDSZ megtartaná a kétfordulós rendszert, a mandátumelosztásnál pedig átvenné a német modellt. Az egyéni választókerületeket érintetlenül hagyná (176 mandátum), ehhez jönne 100 listás mandátum, amit a pártlistákra adott szavazatok arányában osztanának szét, illetve a körülbelül 20-25 plusz mandátum. A listás mandátumok elosztásának alapja az eddigi megyei helyett egy regionális lista lenne, korrigálandó a jelenleg fennálló aránytalanságokat. Így alakulna ki a kb. 300 fős parlament. Egyik elképzelés sem ésszerűtlen, konszenzus mégsem valószínű egyikben sem, főként, hogy a jobboldal kemény és nem konstruktív ellenzékiséget ígért.
H
Jóval nagyobb a nézetkülönbség a kétkamarás parlament létrehozása, illetve a nemzeti kisebbségek országgyűlési képviselete kérdésében. Elöljáróban három dolgot hangsúlyoznék:
1. A két téma rendezése között nincs közvetlen összefüggés.
2. Második kamarára Magyarországon nincs szükség.
3. A nemzeti kisebbségek érdekeinek intézményes képviseletére nem a parlament a megfelelő fórum.
A második kamara ötlete tipikusan jobboldali, historizáló témának számított hazánkban, amíg Medgyessy Péter elő nem rukkolt az elképzeléssel. A kormányfőjelölt 2001 nyarán dobta be a korporatív felsőház gondolatát, javaslatával leginkább éppen a szocialistákat meglepve. Medgyessy szerint a civil szférán kívül a régióknak, az egyházaknak, a szakszervezeteknek és természetesen a nemzeti kisebbségeknek is helyet kell biztosítani a törvényhozás felsőházában. A parlament további felduzzasztása miatt aggódókat azzal nyugtatgatta, hogy az alsó- és felsőházban együtt kevesebb képviselő ül majd, mint a jelenlegi Országházban. Az ötlet már a kezdetekkor is aktuálpolitikai célokat szolgált (Suchman Tamás egy hasonló felvetését 2001 januárjában az MSZP nem támogatta), és a választások után szép csendben kimúlt.
Amúgy pedig: óhatatlanul önkényes lépés lenne azt eldönteni, kik kerüljenek be, és kik maradjanak kívül a felsőházon. Ha komolyan vesszük állam és egyház szétválasztását - amely folyamat az Orbán-kormány alatt "megtorpant" -, akkor nyilvánvaló, hogy a felekezeteknek semmi keresnivalójuk az ország házában. A szakszervezeteknek a munkahelyeken a helyük, a régiók pedig a regionális listával hatékonyan képviseltethetik magukat országos szinten. Területi megfontolások sem szólnak a kétkamarás rendszer mellett, hiszen az Európai Unió tagállamaiban csak a föderális berendezkedésű köztársaságokban van második kamarás képviseleti rendszer. Különben is kérdéses, vajon mit kezdenének a felsőházi képviselők a szakmai, szakpolitikai kérdésekkel; például milyen oldalról közelítenének a bent ülő egyházi méltóságok a kémiai biztonságról szóló törvény megszavazásához. A második kamara többnyire a döntések megduplázását, a parlament működésének lassulását eredményezné, nem beszélve az elkerülhetetlen költségnövekedésről.
A történelmi hagyományokra való hivatkozás is sántít; a végső formáját 1608-ban elnyerő felsőtábla (főrendiház) eredetileg születési alapon szerveződött. A néhány éves szünet után 1926-ban visszaállított régi-új felsőház pedig funkciótlan volt, inkább csak a Horthy-rendszer tradíciókhoz való ragaszkodását, royalista ábrándjait szolgálta.
Persze a parlamenti realitásokkal az MSZP is tisztában van: éppen ezért - mintegy pótcselekvésként - belengette a Nemzeti Tanács létrehozását. Ehhez nem lenne szükség alkotmánymódosításra, és ez az intézmény lehetne a civil szervezetek, egyházak, érdekképviseletek fóruma. Az ötlettel nem az a legnagyobb baj, hogy a magyar közjogi hagyományokba sehogyan sem illeszkedik, hanem az, hogy ellentétes a kormányváltó erők eredeti célkitűzésével: a parlament szerepének újbóli megerősítésével.
H
Az utóbbi időkben sokan nyilatkoztak úgy, hogy csak a második kamara felállításával képzelhető el a 13 hazai nemzeti kisebbség parlamenti képviselete. Ami immáron egy évtizede megoldatlan, annak ellenére, hogy a problémát nemcsak hazai szakértők, de az EU is megkülönböztetett figyelemmel kíséri, és országértékeléseiben újra és újra felrója a mulasztást. Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman is elkötelezett híve az etnikai kisebbségek parlamenti képviseletének. A Fidesz és az MSZP választási programjában egyértelműen hitet tett a kisebbségek országgyűlési képviseletének gyors megoldása mellett. Az SZDSZ már árnyaltabban fogalmazott: elutasította az alanyi jogú választást, és kijelentette: el kell kerülni a "kettős képviseletet".
Az évtizedes probléma feloldására született, ám rendre elbukó törvényjavaslatok máshogy képzelték ugyan a kisebbségi képviselet biztosítását, de abban egyetértettek: parlamenti képviseletre szükség van. Az évek óta fennálló mulasztásos alkotmánysértést meg kell szüntetni - szól a verdikt. Kérdés persze, hogy az alkotmánysértés valóban fennáll-e. Az alkotmány nem rendelkezik expressis verbis a képviseletről, csupán annyit mond, hogy a kisebbségek "részesei a nép hatalmának, államalkotó tényezők", illetve hogy "a Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják".
Sokan az 1993-ban elfogadott kisebbségi törvénytől várták a megoldást, ám az a problémát furfangos módon tovább utalta: "A kisebbségeknek külön törvényben meghatározott módon joguk van az országgyűlési képviseletre." (1993. évi LXXVII. tv.) A gyakran hivatkozott alkotmánybírósági ítéletek sem a parlamenti képviselet hiánya miatt állapítottak meg mulasztásos alkotmánysértést, hanem a képviselet hiánya miatt, mely alkotmánysértés megszűnt a kisebbségek önkormányzati (helyi és országos) képviseletének rendezésével (35/1992. sz. és 24/1994. sz. Ab-határozat). Alkotmánysértés helyett tehát egyszerű törvényi ellentmondás van, melyet a kisebbségi törvény módosításával meg lehet szüntetni.
Az EU által számon kért megoldás a nyugati parlamenti demokráciákban ismeretlen: egyik tagállamban sem találkozhatunk alanyi jogú kisebbségi képviselettel, tudomásom szerint ez csupán Romániában és Szlovéniában létezik. Maga az alanyi jogon járó jelenlét ugyanis problematikus. A modern parlamentekben választott képviselők ülnek, a népképviseleti elvvel tehát minden korporatív jellegű, illetve alanyi jogon járó képviselet biztosítása ellentétes. A politika ma pártpolitika, a társadalmi érdekek megjelenítése a pártok feladata. Hivatkozhatnánk ugyan elvileg arra, hogy az egyéni képviselők választókerületük érdekét jelenítik meg, ám a valóságban ez is inkább illúzió. A törvényjavaslatokat nem területi (vagy nemzetiségi), hanem pártpolitikai alapon fogadják el; a honatyák nem körzetüket és saját választópolgáraikat képviselik, hanem általában a választópolgárokat, és döntő többségben frakciójuk döntése szerint szavaznak. Ez alkotmányos berendezkedésünk lényege. A párthoz nem kötődő, "szabad vegyértékű" nemzetiségi képviselők a politikai sakkjátszma bábuivá válhatnak, különösen egy kétpárti dominanciájú parlamentben, ahol az egyre gyakrabban előálló patthelyzetekben a zsarolás és korrumpálódás veszélye Damoklesz kardjaként függ a demokrácia felett. A 13 képviselő nem politikai program alapján kerül be a politikai arénába, álláspontjuk a sorsdöntő kérdésekben ismeretlen és kiszámíthatatlan. A választói akarat helyett bármilyen kérdésben a vakvéletlen érvényesülhet. Hiába az öt-százalékos küszöb, a valós támogatottsággal rendelkező pártok helyett a választópolgárok töredékét képviselő nemzetiségi honatya válhat "élet és halál" urává. Gondoljunk bele, hogy a mai tízfős kormánytöbbség mellett milyen erőt jelenthetne 13 pártonkívüli képviselő: permanens bizonytalanságot.
Vajon ez lenne a nemzeti és etnikai kisebbségek hatékony érdekképviseletének útja? Aligha.
A kisebbségek képviseletét a parlamenten kívül, a helyi és országos önkormányzatok útján kell biztosítani. A jelenlegi szabályozás azonban tarthatatlan. A kisebbségi önkormányzatok választásának szabályai botrányosak, ugyanis a hatályos jogszabályok szerint etnikai hovatartozástól és kulturális kötődéstől függetlenül valamennyi választópolgár leadhatja szavazatát. Ezen őszig feltétlenül változtatni kell, és meg kell szüntetni az illegitim önkormányzati vezetést. Lehetővé kell tenni, hogy csak a kisebbséghez valóban kötődő állampolgárok szavazzanak, döntsenek saját sorsukról; véget kell vetni továbbá a kisebbségi önkormányzatok anyagi függőségének. Helyi szinten kell megvalósítani az oktatási, kulturális, nyelvi, közösségi igények biztosítását. Mindezt pedig úgy kell kommunikálni az EU felé, hogy egyértelmű legyen: a kisebbségek hatékony érdekképviseletének lehetősége nem az országgyűlési jelenlét függvénye. Ez a valódi feladat, és nem a korporatív álmok vagy az illuzórikus parlamenti képviselet megvalósítása.
