Berlinger Edina: Tanulópénz (Megbukik-e a diákhitel?)

publikálva
2002/31. (08. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy évvel ezelőtt indult útjára a diákhitelezés Magyarországon. Nagy reményekkel: akik részt vettünk a koncepció kidolgozásában, úgy gondoltuk, hogy sikerült egy olyan rendszert tető alá hoznunk, amely egy idő után képes lesz a szükségesnél több állami, adófizetői finanszírozás nélkül és az esélyegyenlőség elvének érvényre juttatásával biztosítani a továbbtanulni vágyó fiatalok diplomához jutását - és amely autonóm, a politikától független módon képes igazságosan szabályozni ezt a fontos társadalmi problémát.

Egy évvel ezelőtt indult útjára a diákhitelezés Magyarországon. Nagy reményekkel: akik részt vettünk a koncepció kidolgozásában, úgy gondoltuk, hogy sikerült egy olyan rendszert tető alá hoznunk, amely egy idő után képes lesz a szükségesnél több állami, adófizetői finanszírozás nélkül és az esélyegyenlőség elvének érvényre juttatásával biztosítani a továbbtanulni vágyó fiatalok diplomához jutását - és amely autonóm, a politikától független módon képes igazságosan szabályozni ezt a fontos társadalmi problémát.

Mára azonban úgy tűnik: a megvalósult diákhitelezés csak nyomokban emlékeztet az eredeti elképzelésekre.

H

A felsőoktatás finanszírozása világszerte megoldatlan probléma. A heves viták közepette két alapelvet általában mindenki elfogad: a felsőoktatásnak gazdaságilag hatékonyan kell működnie és a társadalmi esélyegyenlőséget kell erősítenie. Mindkét eszme vonzó, nem csoda, hogy demokratikus piacgazdaságokban a legtöbb politikai csoportosulás szívesen tűzi zászlajára a felsőoktatás ilyen-olyan irányú megreformálását.

A gazdasági hatékonyság szellemében elvárható, hogy egy ország jól gazdálkodjon adottságaival, ne vesszenek el tehetségek, és jó megtérüléssel kecsegtető humánerőforrás-beruházások ne maradjanak el tőkehiány miatt. A társadalmi esélyegyenlőség elve pedig azt diktálja a felsőoktatásban, hogy két fiatal azonos érdeklődés, azonos képesség és azonos szorgalom esetén azonos felsőfokú képzéshez jusson, más tényezőktől, nemétől, bőrszínétől és családja anyagi helyzetétől függetlenül.

Természetes, hogy aligha találnánk olyanokat, akik e nemes célokat vitatnák, ám megvalósításuk mikéntjéről már nincs egyetértés. Kőkeményen tartja magát ugyanis az emberek lelkében az a meggyőződés (és nem csak a posztkommunista országokban), hogy a fenti eszméket csak az szolgálja, ha a képzés ingyenes, a normatív állami ösztöndíj pedig fedezi a megélhetési költségeket. Tandíjeltörléssel és ösztöndíjemeléssel mindig lehet választókat toborozni.

E demagógia ellen nincs más gyógyszer, mint hogy az ember folyamatosan és következetesen figyelmezteti magát: ez a megoldás elméletileg nem elfogadható, gyakorlatilag nem kivitelezhető.

H

Nem elfogadható azért, mert a felsőfokú képzésnek nemcsak társadalmi, hanem nagyon jelentős egyéni haszna is van. A jelenlegi statisztikák szerint Magyarországon a diplomások várható életkeresete közel kétszerese a diplomával nem rendelkezők életkeresetének. A közgazdasági elmélet, de a társadalmi igazságérzetünk szerint is a költségeken a haszon arányában kellene osztozni. A konkrét arányt mérési problémák miatt nehéz megállapítani, de az semmiképpen nem méltányos, hogy a teljes költséget az adófizetők nyakába varrjuk. Gyakorlatilag sem kivitelezhető ilyen óriási mértékű állami szerepvállalás: a felsőoktatás tömegessé válása általános tendencia, a fejlett országokban a részvételi arány mára már meghaladja az 50 százalékot. Ilyen mértékű költségvetési újraelosztást még a vezető jóléti államok sem engedhetnek meg maguknak, nemhogy az EU-csatlakozás előtt álló, folyamatosan túlköltekező, ámde megfelelni vágyó kis országok. Ha elvetjük a felsőoktatás drasztikus mennyiségi visszaszorításának abszurd ötletét (sajnos ennek is jelentős tábora van), akkor eljutunk addig a gondolatig, hogy bizony, a képzési és megélhetési költségek egy részét a hallgatóknak maguknak kell viselniük. A hallgatóknak - és nem a családjuknak, hiszen ezt kizártuk. A hallgatóknak a képzés ideje alatt nincs pénzük: van viszont jelentős nagyságú várható életkeresetük. Az ötlet tehát, hogy a hallgatók hitelt vehessenek fel jövőbeli életkeresetük terhére, szinte önmagától adódik. Eljutottunk a diákhitelezés gondolatához.

H

A tapasztalat azt mutatja, hogy a bankok önmagukban, a piaci verseny feltételei mellett nem képesek ellátni ezt a feladatot. Ha adnak is tanulmányi hitelt, különböző garanciákat kérnek a szülőktől, és válogatnak szakmák szerint, így csak egy szűk réteg számára biztosított a hozzáférés. A tömeges igényeket kielégítő diákhitelrendszer létrehozásához elengedhetetlenül szükséges az állami szerepvállalás.

A hazai diákhitelrendszer koncepcionális tervezése a 2001-es bevezetést megelőző három évben, az oktatási tárca felügyelete alatt zajlott. A koncepció neves külföldi szakemberek részvétele mellett fokozatosan érlelődött, végül a 2001-es 119/2001. (VI. 30.) számú kormányrendeletben öltött formát.

Az elméleti kiindulási alapot az akkori kormány számára a világhírű brit jóléti közgazdász, Nicholas Barr fogalmazta meg. A brit tudós és kollégái meggyőzően érveltek amellett, hogy 1. a diákhitel mindenki számára azonos feltételek mellett, hitelelbírálás és fedezet nélkül legyen elérhető, 2. a törlesztés az aktuális jövedelem fix százalékában legyen meghatározva, illetve 3. a diákhitelrendszer nonprofit elven, önfenntartóan működjön abban az értelemben, hogy ne terhelje a költségvetést.

Egy gyakran emlegetett hasonlat szerint ezek az alapelvek olyanok, mint a boltív építőkövei: ha megfelelően egymáshoz illeszkednek, akkor lehet rájuk építeni, mindent elbírnak; de ha egy is hiányzik, akkor könnyen az építőmunkásokat is maga alá temeti. Ha az első pont sérül, akkor nem valósul meg az esélyegyenlőség. Ha a második, akkor a konstrukció elveszti egyik legvonzóbb tulajdonságát, és a hallgatók nem merik majd felvenni a hitelt, illetve akik felveszik, nem fogják visszafizetni. Az e pontban megfogalmazott jövedelemarányos konstrukció révén ugyanis a törlesztési képességhez igazodik a törlesztési teher. Ha magas a jövedelem, magasabb a törlesztőrészlet is, hamarabb visszafizeti a diplomás az adósságát. Alacsony jövedelem mellett a konstrukció türelmes: alacsony törlesztőrészletek mellett a törlesztési idő elhúzódik. A legrosszabb, ami a hitelfelvevővel történhet, hogy amíg kimutatott jövedelme van, mindig levonnak belőle néhány százalékot (nyugdíjkor a tartozást elengedik). Ebben az esetben azonban nem a diákhitel a legnagyobb problémája, hanem az, hogy nagyon alacsony az életkeresete. A jövedelemarányos törlesztésű hitelkonstrukció tehát minimális szintre csökkenti a hitelfelvevő egzisztenciális kockázatát, ezáltal kisebb a csőd valószínűsége, és biztosabbá válik a hitel visszafizetése is. A harmadik feltétel szerint a hitelközösségnek önfenntartó módon kell működnie, azaz ha egyes hiteladósok munkanélküliség, korai halál, rokkantság vagy egyéb okok miatt nem tudják visszafizetni tartozásukat, akkor a közösség más tagjainak túlfizetése kell hogy pótolja a kieső bevételeket. Technikai szinten ez azt jelenti, hogy a hitelkamatlábnak fedezetet kell nyújtania a forrásköltségre, a nemfizetési kockázatokra, sőt szigorú értelemben az intézmény működési költségeire is. Ha a hitelkamatláb támogatott, akkor folyamatosan a költségvetésből kell pótolni a hiányzó bevételeket, és előbb-utóbb költségvetési korlátba ütközik a hitelrendszer fenntartása, ami a nemzetközi példák tanúsága szerint az első pont feladásához vezet. Konkrétan az történik, hogy a támogatott hitelkamatlábat csak úgy lehet fenntartani, ha a hiteljogosultságot szociális alapon korlátozzák.

Az eredeti diákhitel-koncepció tehát önmagában zárt rendszert alkot. Méretében automatikusan alkalmazkodik a felsőoktatás növekedési igényeihez. A diákhitelrendszer nem ajándék, nem kedvezmény, a hitelt a kamatokkal együtt vissza kell fizetni. Ha az állam normatívan támogatni akarja a hallgatókat, annak legtisztább módja a tandíjcsökkentés vagy az ösztöndíjemelés, de a diákhitelezést ebbe nem szabad belekeverni. A diákhitel nem azért van, mert valaki megsajnálta a hallgatókat, hogy kevés a pénzük, és egy nagylelkű gesztussal segíteni akart rajtuk. A jól működő diákhitel azt teszi lehetővé, hogy a képzés költségeinek egy részét a hallgatókra (illetve későbbi jövedelmükre) lehessen terhelni anélkül, hogy ezzel bárkit is megfosztanának a továbbtanulás lehetőségétől. Ugyanakkor a hallgatók szabadon dönthetnek arról, hogy kívánnak-e élni jövőbeli jövedelmük előrehozatalával. (Ebben is különbözik a jövedelemarányos diákhitel a diplomásadótól.)

Ezek azonban csak az elvek. De létrehozható-e olyan intézményrendszer, amely maradéktalanul biztosítja az érvényesüléseket? Felépíthető-e a boltív?

H

A hitelrendszer intézményi jellemzőinek kidolgozásakor abból indultunk ki, hogy minden feladatot arra a szereplőre kell bízni, amely azt a leghatékonyabban el tudja látni, illetve újabb intézményt csak akkor kell létrehozni, ha feltétlenül szükséges. Szinte minden elképzelhető variációt elemezve arra a következtetésre jutottunk, hogy a magyar viszonyok között a három alapelvből öt intézményi követelmény származtatható: 1. A jövedelemarányos törlesztést a személyi jövedelemadó mintájára az APEH szedje be. 2. A magánpiaci forrásbevonást - az állampapírpiac működéséhez hasonlóan - diákhitelkötvény-sorozatok kibocsátásával kell megoldani, lehetőleg az ÁKK (Államadósság Kezelő Központ) mint ügynök közreműködésével. 3. A hitelek folyósítása a bankok által vezetett számlára történjen. A bankok évente versenyezzenek a számlavezetés jogáért: kínáljanak kedvezőbb feltételeket a hallgatóknak, és/vagy fizessenek a Diákhitelközpontnak a lehetőségért. 4. Az állam garanciavállalással segítse a forrásbevonást, ahol szükséges, nyújtson célzott kamattámogatást, illetve lássa el a szakmai felügyeletet, biztosítsa a nonprofit elv érvényesülését. 5. Egy létrehozandó új intézmény, a Diákhitelközpont kapcsolja össze a szereplőket, hangolja össze a folyamatokat, lássa el az adminisztrációt és a hitelezés pénzügyi menedzsmentjét.

A Diákhitelközpont pénzügyi szempontból meglehetősen szokatlan transzformációt végez: a piacról szokásos fix törlesztési konstrukciójú hiteleket vesz fel, melyeket aztán jövedelemarányos törlesztésű diákhitelekké konvertál. A jövedelemarányos törlesztésű hitelek visszafizetési pénzáramlása rendkívül bizonytalan (még a futamidő sem ismert előre pontosan), és várhatóan szokatlanul hosszú futamidejű (20-30 év). A piaci szereplők nem akarnak közvetlenül befektetni ilyen különös pénzáramlású hitelbe. Szükség van tehát egy olyan intézményre, amely a többiek számára fogyaszthatóvá teszi, illetve szabályozza ezt a különös pénzáramlást. Ez a művelet jelentősen eltér a szokásos banki hitelkezelési gyakorlattól: a "rossz" hiteleket nem lehet egyszerűen leírni, a céltartalékolás egészen sajátos megfontolásokat igényel stb. A likviditáskezelés körülményei is nagyon kiélezettek. Úgy kell tudni pontosan kielégíteni a nagyon bizonytalanul alakuló finanszírozási igényt (mely alapvetően az új hitelfelvételek és a befolyó törlesztések eredője), hogy közben a magas forrásköltség miatt óvakodni kell a túltartalékolástól is. A nonprofit elv biztosításának érdekében a Diákhitelközpontnak folyamatosan nyomon kell követnie a visszafizetési statisztikákat, és a folyamatoknak megfelelően ajánlásokat kell tennie a maximális hitelösszeg, a hitelkamatláb vagy a törlesztési hányad módosítására.

H

2001-ben büszkén olvashattuk a hazai és a nemzetközi sajtóban, hogy Magyarországon a világ legjobb diákhitelrendszere fog megvalósulni, amely mintaként szolgálhat más országok számára is. Tekintve a nemzetközi gyakorlatot, ezt a dicsőséget nem is lenne olyan nehéz megszerezni, csak a három alapelvet kellene következetesen megtartani. A nemzetközi diákhitelezés története eddig ugyanis kudarcok története. 1950-től kezdte meg működését az első diákhitel-szisztéma Kolumbiában, azt követően számos országban vezettek be hasonló rendszereket. Többségükben a jövedelemtől független, fix törlesztésű hitelkonstrukciókat alkalmaznak, csak az utóbbi néhány évtizedben kezdtek próbálkozni néhány országban a jövedelemarányos törlesztéssel (Svédország, Ausztrália, Új-Zéland, Nagy-Britannia, Kanada). Az ezredforduló tájékán készült nemzetközi felmérés szerint ritkaságszámba mennek azok a diákhitelrendszerek, amelyekben a hitelezés vesztesége kisebb lenne 50 százaléknál. A veszteségek a hitelkamatláb támogatásának, illetve a meglepően magas nemfizetési hányadnak, a magas működési költségeknek köszönhetők. A jövedelemarányos hitelrendszerek eddigi visszafizetési statisztikái nagyobb optimizmusra adnak okot, de ezekben a rendszerekben a kamattámogatás okoz folyamatos finanszírozási problémákat. A dél-amerikai országokban látványos összeomlások, más országokban általában hatalmas költségvetési kiadások és állandó reformok jellemzik a működő rendszereket, amelyek politikai hullámlovasként igyekeznek átvészelni a kormányzati ciklusokat, miközben eredményességüket csak egy emberöltő távlatában lehet megítélni.

H

A magyar diákhitelrendszer sikeresen elindult. Több mint 85 ezer szerződés jött létre, amelyek keretében vagy 15 milliárdnyi hitelt folyósítottak. Mindez azt mutatja, hogy ez az új intézmény valós, létező igényeket szolgál, és a konstrukciót széles körben elfogadták.

Azóta azonban az eredeti rendszer - a politika beavatkozása nyomán - erősen korrodálódott: a jelenlegi diákhitelezési szisztéma nem felel meg teljes mértékben a 3+5 elvárásnak.

H

Három héttel az első hitelek kiadása előtt, 2001 augusztusában az Orbán-kormány egy huszárvágással kimetszette a frissen megalakult Diákhitelközpontot az Oktatási Minisztérium fennhatósága alól, és a Postának adta, néhány hónappal ezután pedig a Magyar Fejlesztési Bank szerzett meghatározó tulajdoni részesedést benne. Ezzel párhuzamosan az eredetileg aktuáriusok, biztosításmatematikusok által számított, a rendszer önfenntartását biztosító 14,8 százalékos hitelkamatlábat Orbánék 9,5 százalékra módosították. A diákhitelezés a választási kampány egyik kulcsmozzanatává vált: a választási csatazajban elsikkadt az a tény, hogy a rendszer egyik alapelve, a harmadik, súlyos sérülést szenvedett. A kamatcsökkentésből adódó bevételkiesést természetesen a tulajdonos állam lesz majd hivatott finanszírozni: ennek nagyságrendjét egy egyszerű közelítő számítással lehet érzékeltetni. Ma több mint 80 ezer hitelszerződés él; 10-20 év múlva, a rendszer éretté válásával 500 ezer hiteladóssal számolhatunk, az átlagos hitelállomány mai pénzen legyen 500 ezer forint. Az összes hitelállomány a legóvatosabb becslések mellett is mintegy 250 milliárd forintot tesz ki. Egy százalékpontnyi kamattámogatás 0,01°250 milliárd=2,5 milliárd forintba kerül minden évben. Az 5 százalék körüli kamattámogatás évente 12,5 milliárd forint (lesz) mai áron számolva - nem erről volt szó. A harmadik alapelv megsértése miatt a külföldi szakértők látványosan lemondtak. (A Diákhitelközpont jelenlegi vezetősége később több fórumon is magáénak vallotta az alapelveket, és hangoztatta, hogy a kamattámogatásra csak azért volt szükség az első két évben, hogy segítse a rendszer elindulását. Hozzátették, hogy ha a jövőben az infláció csökkenése miatt a kamatok esnek, akkor a hitelkamatláb változatlanul hagyásával vissza lehet térni az önfenntartó működéshez.)

És nem teljesülnek maradéktalanul az intézményi feltételek sem. A diákhiteleket egyelőre nem kötvénykibocsátással, azaz magánforrás-bevonással finanszírozzák: sajátos magyar megoldásként az MFB bocsátja rendelkezésre a szükséges forrást. A folyósításra a Postabank kapott monopóliumot, igencsak védhetetlen és érthetetlen módon. Az APEH-hel és az ÁKK-val való együttműködés nincs részletesen kidolgozva. Az állami garancia nem biztosított. Mindegyik problémára világos és megnyugtató választ kell találni a közeljövőben.

H

A győztes pártoknak mintha nem lenne konkrét elképzelésük a diákhitelezésről, de tudják, hogy kényes témáról van szó, ezért nem mernek azonnal hozzányúlni, előbb tájékozódnak. Nem túl biztató, hogy a választások során az MSZP egyetlen szempontból bírálta a diákhitelrendszert, tudniillik hogy még mindig túl magas a kamat. Ráadásul - és ez már a legutóbbi napok fejleménye - egy legújabb "reformjavaslat" is előkerült, amely szembemegy minden eddigi, elfogadottnak hitt alapelvvel.

A javaslat szerint a jövőben a bankok közvetlenül, saját forrásból hiteleznék a hallgatókat, az állam pedig garanciát vállal az egyedi diákhitelek visszafizetésére. (Lásd: Pénzszagra gyűlnek a bankok, Magyar Nemzet, július 20.; Nyolc bank érdeklődik a diákhitelezés iránt, Napi Gazdaság, július 22.) Nem kétséges, hogy a bankok számára ez kitűnő üzlet lenne: de az is biztos, hogy rajtuk kívül evvel más aligha járna jól, s hogy ez a rendszer a boltív végső összeomlásához vezet. Mint láttuk, a diákhitelezés alapja a jövedelemarányosság lenne, oly módon, hogy a törlesztés azonnal levonásra kerül: márpedig a jövedelemarányos diákhitelezés nem banki tevékenység. (Az eredeti elképzelésekben szereplő Diákhitelközpont nem is olyan intézmény lett volna, mint egy bank, és minden bankká alakítási kísérletnek masszívan ellen is állt. Nem véletlen, hogy nem tartozik a hitelintézeti törvény hatálya alá sem.) Ha nem az APEH végzi a beszedést, ha nem vonják le a munkáltatók azonnal a diákhitel-törlesztést, akkor nem lesz megfelelő a visszafizetési morál, bolondnak nézik azt, aki tisztességesen törleszt; a hitelrendszer finanszírozhatatlanná válik. Azt viszont, hogy az APEH a profitorientált bankok számára ügynökként járjon el, információt szolgáltasson, behajtsa a kintlevőségeiket, dőreség lenne elvárni. A bankok ugyanakkor nem tudják fedezni ezeknek a hitelügyleteknek a kockázatát, nem tudják beilleszteni őket szokásos hitelezési gyakorlatukba. Számukra a legegyszerűbb megoldás az lesz, ha a rosszul fizető adósokkal történő költség- és időigényes bajlódás helyett egyszerűen lehívják az állami garanciát. Annál is inkább, mert e hiteleknek e garancián kívül nincs fedezetük - és már csak ezért sem célszerű a diákhitelezést a támogatott lakáshitelek mintájára elképzelni (hisz ezek esetében a felvett hitelre a fedezetet elsősorban a felépült ingatlan jelenti).

H

Még mindig nincs késő ahhoz, hogy a kormány visszatérjen az eredeti modellhez. Ha a bankok csak a válogatott ügyfélkörre vágynak, adjuk meg nekik a folyósítás jogát! Ha a finanszírozásban is részt akarnak venni, vegyenek diákhitelkötvényt - és mindkét szerepkörben versenyezzenek egymással! Az állam ne vállaljon garanciát az egyes diákhitelekre, csak a Diákhitelközpont hiteleire: a központ pénzügyi menedzsmentje pedig gondoskodjon arról, hogy az állami garanciát ne kelljen lehívni. Hagyjuk, hogy a Diákhitelközpont határozza meg a hitelkamatlábat, úgy, hogy az fedezetet nyújtson a különböző kockázatok miatt kieső befizetésekre - a politikusok pedig hagyjanak fel a hitelkamatlábak szavazatszerző céllal történő manipulálásával. A Diákhitelközpont jelenleg nehéz helyzetben van. Fenn kell tartania a hitelezés folytonosságát, meg kell őriznie az intézmény iránti bizalmat. Közben villámgyorsan meg kell szerveznie a forrásbevonást és a beszedési rendszert. Ehhez széles körű konszenzusra és politikai támogatottságra lenne szüksége. A diploma jó befektetés, ne ijesztgessük magunkat azzal, hogy a kedvezményezettek nem fogják tudni vagy akarni visszafizetni a hitelt. Akár az eredeti, magasabb kamatlábbal is: ha a kormány elmagyarázza, hogy ez miért így igazságos. Ha nem nézi hülyének az embereket.

Vagy ez már túl nagy kérés lenne?

A szerző közgazdász, a diákhitel eredeti koncepciójának kidolgozásában részt vett szakértő.

publikálva
2002/31. (08. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk