Dobrovits Mihály: Az elveszett bizalom üldözői

publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kis János és Hack Péter kiléptek a Szabad Demokraták Szövetségéből. Számszerűen nem sok ez, lelkileg azonban korántsem kevés. Azon sem kell sokat gondolkodni, hogy mi váltotta ki e lépést. Nyilvánvalóan Magyarország jelenlegi miniszterelnökének múltja, illetve az ügy kezelése vezetett idáig. Az ügyet kísérő napi politikai cinizmus valószínűleg még egy marslakót is arra csábított volna, hogy sztratoszférikus magasságból köpjön a magyar politikára. Ugyanis e politika mindegyik, még komolyan vehető szereplője elég rendesen sérült erkölcsileg a közelmúltban. A kormánypártok azért, mert megpróbálták az ügyet egyfajta non chalance-szal kezelni: hát igen, ügynök vagy szigorúan titkos állományú tiszt volt bár, de magasabb feladataink nem teszik lehetővé, hogy ezzel az ügydarabbal érdemben foglalkozzunk.

Kis János és Hack Péter kiléptek a Szabad Demokraták Szövetségéből. Számszerűen nem sok ez, lelkileg azonban korántsem kevés. Azon sem kell sokat gondolkodni, hogy mi váltotta ki e lépést. Nyilvánvalóan Magyarország jelenlegi miniszterelnökének múltja, illetve az ügy kezelése vezetett idáig. Az ügyet kísérő napi politikai cinizmus valószínűleg még egy marslakót is arra csábított volna, hogy sztratoszférikus magasságból köpjön a magyar politikára. Ugyanis e politika mindegyik, még komolyan vehető szereplője elég rendesen sérült erkölcsileg a közelmúltban. A kormánypártok azért, mert megpróbálták az ügyet egyfajta non chalance-szal kezelni: hát igen, ügynök vagy szigorúan titkos állományú tiszt volt bár, de magasabb feladataink nem teszik lehetővé, hogy ezzel az ügydarabbal érdemben foglalkozzunk.

Az ellenzék érvelése ennél is dubiózusabb. Medgyessy múltjáról mindent, de a saját kutyáink kölykeiről semmit. Az ombudsman nem túl finoman figyelmeztette Mécs Imrét, hogy az általa vezetett bizottság csak az érintettek beleegyezésével hozhatja nyilvánosságra, amit róluk megtudott. Magyarán: aki a hajdani kormánypártok soraiban megbúvó ügynök volt, élvezze továbbra is a közbizalmat. Nem kevésbé nyíltan fogalmazott Pokorni János ügye kapcsán az egykori titkosszolgálati ügyeket felügyelő tárca nélküli miniszter, a későbbi miniszterelnök, Boross Péter, aki szerint nyilvánvaló, hogy a beszervezések az egykori "keresztény középosztály" tagjait sújtották leginkább, s mint az üldözött úri osztály képviselőit, őket maximális megértés illeti. Naná!

Túl azon, hogy leszögezzük, a magyar társadalom politikai elitje csúful megbukott ezen ügyek kezelésében, valami másról is kell beszélnünk. Nem javasolhatjuk ugyanis, hogy mindenki mondjon le, és lépjen ki. Onnan, ahonnan teheti. Nyilvánvaló, hogy a titkosszolgálati múltat le kell zárni. Ugyanakkor el kell gondolkodnunk, valóban csak ez a probléma maradt-e ránk?

Nem, az alapvető kérdés változatlan.

H

Tudunk-e végre igazságban élni?

Nem. Nem tudunk.

Még mindig a rabjai vagyunk holmi magasabb szempontoknak, amelyek megakadályozzák, hogy rákérdezzünk a nekünk lényeges dolgokra. Medgyessy múltja azért válhatott számunkra oly fontossá, mert már korábban elmulasztottuk, hogy rákérdezzünk számos, a rendszerváltáskor aktuálissá lett ügyre.

Van-e végre köztársasági alkotmányunk? Jelenleg Magyarország a világ egyetlen országa, amelynek alaptörvénye tizenkét éve azzal a preambulummal kezdődik, hogy mindez csak provizórium a végleges alkotmány meghozataláig.

Hol van az olcsó és áttekinthető állam biztosította jó kormányzás?

Hol van az ennek alapját képező egyszerű, áttekinthető adórendszerben megvalósuló igazságos közteherviselés?

Hol van a társadalombiztosítás vagyonhoz juttatása?

Tudom, hogy hiszünk a magánnyugdíjpénztárakban, de eredetileg azt ígértük, hogy az egész társadalombiztosítást kivesszük az állam kezéből, s az érintettek gondoskodásába adjuk.

Hol van az az ígéretünk, amely szerint felszámoljuk a Sztójay-kormány utolsó hozadékát, a csendőrségi szervezetbe kényszerített rendőrséget, s helyette valami korszerű, az európai rendnek is megfelelő és önkormányzati rendőrséget hozunk létre?

Van-e Budapesten kívül tényleges autonómiával bíró önkormányzatunk?

Miközben a rendszerváltás pillanataiban működőnek vagy legalább működőképessé tehetőnek hittük, összeomlott az oktatás, és a dominó éppen az idén érte el látványosan a több mint egy évtizede ide-oda akkreditálgatott és mamutszervezetekbe integrált felsőoktatást. Ahol hatvankilenc ponttal be lehet jutni egy szakra, azt lehet még felsőoktatásnak nevezni, de nem érdemes. Ide vezetett az a fiskális szemlélet, amely egyértelműen az egyes szakok mennyiségi mutatóit tekintette perdöntőnek. Holott a felsőoktatás éppúgy egységes rendszer, mint az általa közvetített művelődési kánon.

A folyamatosan leszálló ágban vegetáló oktatásügynél is betegebb az egészségügy.

Tizenkét év kevés volt ahhoz, hogy kezdjünk valamit a hadsereg kóros kérdéseivel. Ide értve a sorkötelezettség folyamatosan ígért eltörlését, amelyet valamiért csak nem akaródzik megvalósítani. Akkor talán is nem kellene rendszeresen megígérni.

Tudom én, hogy a régi, bár korántsem daliás időkhöz hasonlóan, most is könnyen elém pattanhatna egy jó svádájú nyalka, aki széles mosollyal igyekezne meggyőzni engem, de különösen a közönséget arról, hogy mindezek éppen most miért nem megvalósíthatók. Elképzeléseim jók és becsületesek, de hát idealisták, a mindennapi élettől távol esnek.

H

A nép a kádárizmusból nem a háromhatvanassá legendásult kenyeret sírja vissza - nem beszélve arról, hogy mára már kiköpné a négyötvenes "Kőbambit" -, hanem a grófi szérűkről a lakótelepekre hurcolt cselédmentalitást. Az állam, akárcsak egykor az uradalom, köteles élete fogytáig gondoskodni róla, ezért cserébe az az érdeke, hogy minél rosszabbul tartva minél több munkát sajtoljon ki belőle, még akkor is, ha az a munka értelmetlen. Az istenadta nép ezzel szemben azzal a nem túl szalonképes filozófiával élt, miszerint "ki úr dógába pusztul, annak finggal harangoznak". A közös nevezőt persze könnyen meg lehetett találni. Ez volt az "együtt sír, együtt nevet" közössége. A jó gazda éppen azért bizonyult jónak, mert elnézte, hogy az őt híven szolgálók a saját jólétükről is gondoskodnak - a minimális tisztesség határain belül. Tudták, hogy éppen kegyes elnézésük teszi megkérdőjelezhetetlenné örök atyai hatalmukat. A Kádár-éra hatalomgyakorlása éppen azért lehetett sikeres, mert az emberekben megerősítette a velük együtt sí-ró, együtt nevető jó gazda képét. Hadd emlékeztessek arra, hogy a magyar rendszerváltás nem azzal kezdődött, hogy jogokat követeltünk, hanem azzal, hogy a jó gazda elkezdett hatékonyabb munkát követelni, miközben az emberek a ténylegesen kialakuló új tulajdonviszonyok legalizálását követelték. Ekként jött létre a jelenlegi magyar társadalom, amelynek legalapvetőbb egysége a betéti társaság, otthonteremtő ereje pedig a beltag. Az értelmes dolgozó általában a saját anyját teszi beltaggá. A torz kapitalizmusparódia pedig továbbra is arra épít, hogyan lehet becsapni a jó gazdát, aki pedig újra a régi módon viselkedik. Tűr, ameddig tűrhet, vagy éppenséggel jó neki, mert legalább a munkanélküliségi statisztikákkal nem kell bajmolódnia, de olykor megelégeli a dolgot. Irgalmatlanul szétcsapna, de hát a dolgok logikája okán aligha érhetne el mást, mint a faluszéli sánta koldust, a bérből és fizetésből élő mezei hadakat, leginkább pedig a közalkalmazottakat. Jó esetben egy időre elhalkul a számlakönyvek susogása, de erre sem lehet mérget venni.

H

Mindez pedig szorosan összefügg azzal, amit ma úgy hívunk, a politikai elit morális válsága, s ez az ügynökösdi kapcsán zúdult a nyakunkba. Régi közhely, hogy minden országot úgy irányítanak, ahogy megérdemli. Tekintve, hogy 1990 óta a magyar szavazói bölcsesség folyamatosan a könnyebb ellenállás irányába haladt, most kénytelenek vagyunk szembenézni azzal, hogyan lesz a sok kis hibásból egy nagy büdös. Miközben a nép már-már vallásos himnuszként dúdolta Kern és Koltai örökbecsű slágerét, miszerint "csak ússzuk meg", önkéntes mérvadóink a legkülönfélébb hagymázos áriákkal helyettesítették a politikai gondolkodást mifelénk. Nem csoda, hogy senki sem törődött azokkal az alapvető feladatokkal, amelyeket végre kellett volna hajtani az államélet és a társadalom mély rétegeiben. 1990 ősze óta a fő kérdés nem a kádári állam átalakítása lett, hanem az, ki tudja ezt az örökséget minél teljesebben kisajátítani. Az éppen aktuális kisajátítók és az éppen aktuális akadályozók harca pedig az esetek zömében tökéletes patthelyzetet eredményezett. E patthelyzetek pedig utat nyitnak a szimbolikus politizálásnak, azoknak a politikai pótcselekvéseknek, amelyek az édes egy kerek világon semmiről nem szólnak azon kívül, hogy életben lehet tartani a saját híveink harci kedvét, s ezzel kitérő mozdulatokra kényszeríthetjük ellenfeleinket. A sikeresen tematizált közbeszéd, a kellően felheccelt nyilvánosság viszont azt a benyomást kelti, mintha egy csökkentett legitimitású kormány vergődne béna kacsaként a parlamentben, holott az utcai közhangulat nyilvánvalóan nem befolyásolhatja egy kormány parlamenti legitimitását. E mozgalmak közül különös sikerre számíthat az, amely a képzelt ellenfél képzelt gonosztetteinek megakadályozására mozgósítja a tömeget. Ilyenkor említődik fel a deportáláson át a gázár emeléséig minden, ami csak kitalálható, s a felheccellt tömeg győzelemként éli át, hogy - nem csinált semmit. Baj csak abból lehet, ha egy részük valóban elhiszi, hogy történelmet csinálhat, s ilyenkor keserűen kénytelen tudomásul venni, hogy azok, akiket mentorainak hitt, kihátrálnak mögüle.

A titkosszolgálati múlt bekerülése ebbe a tematizált virtualitásba éppen azért fájdalmas, mert húsbavágó, lezáratlan ügyről van szó. Valamiről, amelyről addig halogattuk a végleges döntést, amíg ki nem futott az ellenőrzésünk alól. Ebben az ügyben többé nem hozható jó döntés; a legtöbb, ami elérhető: a nyilvánosság. Különösen, hogy most éppen azok akarnak elmenekülni előle, akik annak idején kiengedték a szellemet a palackból, s ostobán a tematizált közbeszéd cséplőjébe dobták az ügynöklistákat.

H

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a titkosszolgálatok kérdése csak a jéghegy csúcsa. A rendszerváltással összefüggő, azóta halogatott feladatok jelentős része még mindig előttünk áll. E nyavalyák zöme azonban még nem fejlődött odáig, hogy paralizálta volna a társadalom működését. Nem is kellene megvárni.

Márpedig itt van a kutya elásva. Ahhoz, hogy túljussunk a tizenkét éve folyó virtuális szócséplésen, s megakadályozhassuk közintézményeink és közjavaink szemmel látható pusztulását, még előttünk áll a késő kádári államgépezet újjáépítése, amely magában foglalja a közjót figyelmen kívül hagyó egyéni túlélési technikák szükségszerű eltűntét, és nem az új nyomor vagy az új cselédsor beköszöntét jelenti, hanem egy olyan korszakét, amelyben igazságban és méltósággal is lehet jólétben élni. Eredetileg is mintha erre szövetkeztünk volna, keserűen kell azonban megtapasztalni, hogy az ehhez szükséges bizalmi tőke még hosszú évekre, netán évtizedekre hiánycikk lesz minálunk. Az ügynökösdi éppen ezt demonstrálta. A jövő viszont azé lehet, aki ezt a bizalmat újra megtalálja.

publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk