n Azt mondja a Magyar Nemzet hétfői számában Mendreczky Károly, a Magyar Televízió frissen le-, illetőleg felmondott, esetleg kirúgott (hogy pontosan mi történhetett vele, erről még lesz szó) (ex)elnöke, hogy a nagymértékű pszichológiai nyomás miatt döntött úgy, feláll székéből; Kovács és Lendvai egyfolytában nyomasztotta őt, a végén biztos már velük álmodott, például azt, hogy Kovács bejelentkezett interjúra, de először is késett másfél órát, és addig, hogy ne legyen adásszünet, neki, Mendreczkynek kellett élő, egyenes adásban egy különösen nehéz Paganini-scherzót eljátszania, pedig nem is tud hegedülni, és amikor megjött Kovács, az se volt sokkal jobb, csapzott volt, és kicsit kapatos, lukacsos tefuatlétát viselt, egy üveg kőbányaival hadonászott, és arra kényszerítette őt, hogy a kamerák előtt együtt elénekeljék a Guantanamerát meg az Avanti Poppolót, szóval ilyenek, egyszerűen még álmában sem tudott szabadulni tőlük. És nem bírta tovább. A végkielégítésének összegét (huszonnyolcmillió-nyolcszázezer forint) firtató kérdésre Mendreczky nem ad egyenes választ, de ennyi vagy annyi, szögezi le, joggal üti a markát, "a húszéves munkaviszonyhoz, illetve a betöltött pozícióhoz képest nem magas az összeg, ami jár nekem".
Ezt a finom lelki érzékenységet, ezt a visszafogott, ám önmaga értékeinek mégis tudatában lévő szerénységet, ezt tényleg csak csodálat illeti.
Tegyük most fel, hogy igaz a közel harminc miller, mert végtelenül rosszhiszeműek vagyunk, és hát Károly sem cáfolta. Azt azonban már semmiképpen se tegyük fel sehova, hogy a volt tévéelnök "húszéves munkaviszonya" után nyalt volna föl ennyit: hisz Mendreczky az MTV Rt.-nél eltöltött dolgos évek hozadékaként egyszer már felvett húszmillió forintot: akkor, amikor alelnökböl elnök lett, és ezzel az MTV Rt. helyett a tévékuratórium elnöksége lett a munkáltatója. A közel harmincmilliós "végkielégítés" tehát a másfél éves elnöki, sőt topmenedzseri ténykedésének jutalma. Mér´, ha más kereshet ennyit a magánszférában? Hát hogy fogjon az állam a saját vállalatai élére csúcsigazgatókat, ha nem kínál nekik a piacon is versenyképes fizetéseket? Na ugye. Ha így nézzük, a harmincmillió bagatell össszeg, egy 120 négyzetméteres belvárosi lakást nem lehet venni belőle. Adjunk még pénzt Mendreczkynek, adjunk a MÁV, az MFB, a Posta, a Postabank távozó vezetőinek is! Adakozzunk menedzserre! (Rögtön a székház után.)
Hát egy lószart.
Ebben a történetben semmi nem az, ami. Mendreczky Károly "végkielégítésének" összegét az eredeti 15 millióról május végén, utolsó ülései egyikén emelte duplájára a csonka, csak jobboldali pártdelegáltakból álló kuratóriumi elnökség: inkább a Károly járjon jól, mint bárki más. Hogy mi szerepel a volt tévéelnök (és, ha már itt tartunk, a többi állami nagyvállalat távozó vezetőinek) szerződésében, nem tudhatjuk: az mindenesetre furcsa, hogy a "végkielégítést" általában akkor is felveszik, ha ők mondanak fel. A végkielégítés amúgy méltányolható és etikai, illetve szociális szempontból helyeselhető intézménye a demokratikus, a mindkét fél szabad akaratából, minden kényszer nélkül aláírt szerződések szerint működő kapitalizmusnak. A munka törvénykönyve (Mtk.) szerint automatikusan, és a törvény szerint szabályozott módon jár minden munkavállalónak, akit rendes felmondással küldenek el, vagy akinek megszűnik (tönkremegy) a munkáltató cége: azért, hogy ő és a családja ne maradjon kenyér és fedél nélkül, amíg más megélhetést nem talál magának. És - hacsak nem valamiféle proletárindulat fűt minket - ugyanígy méltányolható a nem az Mtk., hanem a különféle egyéni szerződések szerint szabályozott menedzseri végkielégítések gyakorlata: ez az (egyébként szintén alkalmazott) vállalatigazgatókat védi a tulajdonosi önkénytől, attól például, hogy kirúgják őket azután, hogy életük és vérük árán, szakértelmükkel és szorgalmukkal egy rossz cégből jól működő vállalatot csinálnak, amely - vélhetik a tulajdonosok - már e valódi menedzserek nélkül is elműködgethetne.
Ritka viszont az olyan hülye tulajdonos, aki akkor is magas végkielégítést fizet, ha az illető topmenedzser maga mondja fel a szerződését. A magánszférában legalábbis: ott ugyanis, ha a tulajdonos a saját zsebe ellen játszik, előbb-utóbb koldusbotra jut.
Az állami vállalatok esetében azonban, úgy tűnik, másképp festenek a dolgok. Épp fordítva.
Ha igaz, amit Mendreczky állít, hogy tudniillik ő mondott fel, és úgyis megkapta a végkielégítést, akkor a vele szerződő állam (a tévékuratórium csonka elnöksége) gondatlan tulajdonosként járt el, mert az adófizetők szempontjából nézve előnytelen, hogy ne mondjuk, csalárd szerződést kötött. Mendreczkynek a józan ész és a kapitalizmus logikája szerint nem járna egy vas sem: még akkor sem, ha gazdasági és szakmai, közszolgálati szempontból kitűnően vezette volna a Magyar Televíziót. De, az ég szerelmére, nem úgy vezette! A Mendreczky által irányított intézmény törvényellenesen megpróbálta befolyásolni az áprilisi választásokat - ennél súlyosabb bűncselekmény egy demokráciában aligha képzelhető el, bár a hatályos magyar büntetőjog nyilván képtelen a szankcionálására. Továbbá. Az MTV Rt. az ő vezetése alatt (is) hatalmas veszteségeket termelt, viszont feltűnően kevesen nézték; mérleg szerinti eredménye csak azért lehet pozitív, mert az előző kormány az elmúlt másfél évben tíz- és húszmilliárd forint közötti közpénzzel konszolidálta. E pénzek egy részének még köszönni sem volt ideje a tévé pénztárában, már vándorolt is tovább a Wermer- és Vitézy-birodalom feltételezett, Fidesz közeli tartózkodási helye felé. Mendreczkyt "topmenedzsernek" nevezni blaszfémia. Mendreczky pártmegbízásra dolgozó aláírógép, aki nem azért mondott le, mert álmában italos szocialista seriffekkel hejehujázott, hanem azért, mert belátta: jobb lelépni a harminc miával a zsebben, mint az irodájában várni be a pandúrokat. (Felmondásának hetében a rendőrség immár gyanúsítottként hallgatta ki az előző tévéelnököt, Szabó László Zsoltot - pedig, mint mondják, ő közel sem volt olyan készséges Wermerékkel, mint Mendreczky. Érdekes kérdés, hogy beszélgetett-e ilyesmiről a lemondása előtt szocialista politikusokkal.) És a közel harmincmillió sem "végkielégítés", hanem rablott pénz, szajré. Jutalom azért, mert gondatlan volt, csalárd, elverte mindannyiunk pénzét, rosszul bánt a vagyonunkkal, amit rábíztunk; és azért, mert megpróbálta becsapni az országot. De legfőképpen azért jutalom, hogy menjen már: hogy ne legyen ott, ahol eddig volt, mert az még több kárral járna.
Persze, legyinthetnénk is: istenem, ennél többet soha ne nyúljanak ebben az országban. Harmincmillió forint mindössze három forint mindannyiunk pénztárcájából. És tényleg így jár jól mindenki: Mendreczky is, a kormánypártok is, és mi, nézők is.
Egyvalaki néz csak hülyén maga elé egy sarokban: az épülő-szépülő magyar kapitalizmus. Az igazi, a magántulajdonon alapuló, őt ugyanis csúnyán kihasználták ebben a játékban. Az ő jól bevált, világos imperatívuszokon nyugvó fogalmait és intézményeit - a menedzserszerződést, a végkielégítést, az üzleti titkot - alkalmazták paravánnak olyan játékokhoz, amelyeknek közük nincs szerződéshez, tulajdonhoz, szaktudáshoz, adásvételhez, üzleti erkölcshöz; a szerződő felek kölcsönös előnyéhez, amire pedig ezt a rendszert kitalálták.
Viszont egy kicsit jobban érti, hogy miért utálják ennyire ebben az országban.
