Nézzük a példákat, hogy lássuk, nálunk nem a kivétel erősíti a szabályt, de a szabály rendre aláfekszik a kivételnek, megadva magát az irracionális őserőnek.
Kell egy csapat
Más országokban az ún. nemzeti bajnokságok végén egyes csapatok kiesnek, mások feljutnak, azután a bajnokság folytatódik tovább, mintegy automatikusan, a gépezet saját sorsszerű működése folytán, melyet csak néha borítanak fel a szintén jól kalkulálható bundabotrányok. Ezzel szemben nálunk az éppen kiesőben lévő vagy esetleg már biztosan tökutolsó csapatok is bőszen fenyegetőzhetnek azzal, hogy - ha a fene fenét eszik is - őket megint itt látjuk az első vonalban, hiszen sorsunk nekünk és végzetünk, hogy örök időkig a Vasast, esetleg a Debrecent, vagy a szintén patinás (ez szép, árulkodó kifejezés, egy magyar futballklubnak jelene nincs, legfeljebb patinája, amiről persze némi vakargatás után gyorsan kiderül, hogy közönséges penész) Haladást lássuk, ha vesztünkre bekapcsolnánk a tévét egy depressziós szombat délután. Ez a betegség persze gyakorta előfordul az újdonsült klubtulajdonosokkal, akik számára a világ pusztán a világbíró akarat formálandó tárgya - mindez ráadásul empirikusan is alátámasztott tény - tényleg, különben honnan a fenéből vettek volna futballcsapatot. Tény ugyanis, hogy a legutóbbi bajnokság végén csont nélkül kiesett a Vasas (s nem is marasztalta senki), s az is tény, hogy meglehet, ennél azért szorosabb küzdelemben, de búcsúzott az élvonaltól a szombathelyi Haladás is, feljutott viszont a Békéscsaba és a Siófok, melyek sokkal egzotikusabb városkák, s tán még a klímájuk is kedvezőbb a focihoz. Elfelejtett viszont csendben távozni a Kispest-Honvéd, mely (legalábbis a most már félévente ismétlődő cirkuszokból ez derül ki) már réges-rég tönkrement, ha máshogy nem (márpedig igen), morálisan mindenképp, melynek volt vezetőin még mindig eltűnt százmilliókat keresnek a nyomozó hatóságok, amit garantálhatóan soha nem fognak megtalálni (tényleg: rájött már valaki, hova tűnt jó fél évtizede a Fradi Bajnokok Ligája-szerepléssel szerzett félmilliárdja?). A Kispest, mely jobb híján a klasszikus indokínai (Vietkong, Khmer Rouge) gerillaharcmodorral (pálya/rizsföld elárasztása vízzel) küzd a papíron erősebbnek tetsző ellenfelekkel, úgy tűnt, végképp szarba került: esélye sincs az induláshoz szükséges bankgaranciák bemutatására, százkilencvenkétmillió forint azért még manapság is jelentős summa, és hát mit ad isten, az említett klub éppen ennyivel lóg - nagyjából mindenkinek. Miután az érintettek és az egyesület képviselői is úgy nyilatkoztak, hogy a Kispest-Honvéd semmiképpen sem indulhat az első osztályban (szarból mégsem lehet várat építeni), rögvest iszonyú kavarás kezdődött. Elsőre Pécs városa jelentkezett vagy/és szóltak neki: kifizeti a Kispest százkétmilliós lejárt tartozását, s akkor a nyugati csoport ötödik helye után jöhet rögvest az NB I (ezt a pécsi vezetők egyszer már megcsinálták, és akkor majd egy évig még működött is a dolog), míg a Kispest inkább az NB I B-ben indul, szerényen, de öntudatosan (lásd még foltos, de nem rongyos). Pécs városa ezután gyorsan visszalépett (pedig patina ott is van, sőt ott van igazán - akár külszíni fejtéssel is művelhető), erre meg a két kieső kezdte dörzsölni a tenyerét: vezetőik nagy magabiztosan állították: nem a másod-, hanem az első osztályra készülnek, elvégre a sors őket erre jogosítja. Az, hogy eközben a potenciálisan másodosztályra jogosult csapatok csoportosan jelentik be: inkább mégis alsóbb osztályban indulunk, esetleg szüneteltetjük a működésünket (ez pl. az Eger FC, nem a Rolling Stones), már szót sem érdemel. Ehelyett beszéljünk inkább a honi futballvilág egyik legszórakoztatóbb jelenségéről, a kalandor hajlamú tulajdonosok által irányított futballcsapatok nomadizálásáról (lásd még: transzhumáló pásztorkodás). A jelenlegi magyarfociban simán megtörténhet, hogy az utóbbi pár évben Tatabányán szereplő Lombard FC játékosostul, edzőstül átköltözzön Szombathelyre, majd (hogy a lelkes exbányász közönség se maradjon csapat nélkül) váratlanul felbukkan Tatabányán a múlt szezonban még Csepelként megismert csapat. Sajnos a "Ki megy a váramba" játék ezzel félbeszakadt, pedig a csepeliek már nagyon várták a Perecest - őket, mint hírlik, jegy híján a kalauz dobta le a vonatról.
Vérbe, magyar!
Ezek után igen komplikált, szép és összetett feladat várt a Magyar Labdarúgó Liga és a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetőire: eldönteni, hogy mely tizenkét csapat induljon az első ligában (ennek feltételei elvileg már két hónapja ismertek s nyomtatásban is elolvashatók - igaz, ki ér rá manapság olvasni), és ezzel összefüggésben mely csapatok (s szám szerint hányan) indulhatnak a másodosztályban - egy avagy két csoportban.
Múlt csütörtökön kiderült, a Kispest, hogy, hogy nem, mégiscsak be tudott tárazni elegendő pénzt az induláshoz: hogy honnan, kitől, mivégre, azt nagyjából homály fedi, miként azt is, meddig elég az újonnan került zseton, s hogy mikor jelentenek megint csődöt. Mindezen leginkább a Vasas vezetői háborodtak fel: ők ugyanis a valószínűség-számítás erejében bízva mélyen hitték, hogy a tizenkét vetélytárs közül majd úgyis bebukik valaki (ilyen jelentős számosságú halmazban egy csapat megsemmisülése, úgy is mint véletlen esmény, már erősen valószínűsíthető). A csalódás, mint tudjuk, akkor a legkeserűbb, ha hiába apelláltunk mások bukására, ennek megfelelően a Vasas panasszal és fellebbezéssel élt a döntés ellen - miközben a tulajdonos Rácz úr úgy nyilatkozott a sajtónak, hogy bizonyítékai vannak: számos klub kozmetikázott adatokkal és hamis papírok segedelmével tudta csak biztosítani indulását. Némiképpen alátámaszthatja ezt az állítást, hogy egy hete még arról lehetett hallani: három klubnál sincsenek teljesen rendben a papírok (köztük a két Várszegi-csapatnál). Emiatt a Liga úgymond takarékossági okokból felkért négy klubot (Vasas, Haladás, Celldömölk, Diósgyőr): minden mindegy alapon adják be ők is nevezésüket az első osztályra (meg egyébként is, hátha meggondoljuk magunkat, és jövőre nem tizenkettő, hanem tizennyolc, huszonnégy, esetleg harminckettő csapat alkotja az első osztályt). Ugyanezt a trükköt vagy öt harmadosztályú csapattal is megjátszotta a legfőbb futballtestület - itt az ESMTK, a Szeged, a Dabas, a Kistarcsa-Kartal és a Budafok csapatát kérték fel: ugyan nevezzenek már a másodosztályba, mert különben nincs meg a kétszer tizenkét csapat. Miután az említett klubok engedelmesen neveztek, lelkesen előkerítették az induláshoz szükséges pénzt/szponzorokat is, váratlanul (ez az adott körülmények között értelmetlen kifejezés) úgy döntött a Liga, hogy elegendő induló híján egycsoportos, húsz csapatból álló másodosztályt indítanak. Ez már abból a szempontból is nagyszerű, hogy így az FC Bükfürdő mondjuk Nyíregyháza vagy a Demecser Celldömölk felé utaztában megismerheti hazánk tájait, beleértve a soha el nem készülő autópályákat és a reálisan létező s nagy lángon égő maláriás mocsarakat. Az említett klubok vezetői között pedig idővel túlsúlyra jutnak majd azok, akik gazdasági tevékenységüket egy-egy nagyobb szabású föld alatti olajtartály (mint téli szállás) köré szervezték, így azután biztosítani tudják, hogy a csapatot egy sajnálatos null-öt után is hazahozza az Ikarus.
Aranylábú gyerekek
A magyarfoci álnevű ún. sportág abszurd helyzetét persze nem magyarázhatják mintegy egyoldalúan az óhatatlan szervezeti-intézményi malfunkciók - ezzel szemben komoly megvilágító erővel bírnak olyan események, melyek főszereplője minden kétséget kizáróan a küzdő-törekvő ember, melynél, ugye, nincs csodálatosb. Adott például egy valamikori klasszis futballista (magyarfoci szinten ez ideig tán az utolsó), aki a legutóbbi bajnokság szintjén benntartotta ex-csapatát, az említett Kispest-Honvédot (többek között, de nem kizárólag a zsilipek kreatív használatával - lásd még ezenkívül: mártír Szent Simon vs. az oláhok). Détári (hiszen róla van szó) ezután minden erejét csapata szolgálatába állítja, s kapcsolatait működtetve szorgalmasan kajtat pénz után (mindezt tőle tudjuk) - amíg meg nem keresi a konkurens, a Kispest vesztére váró Vasas vezetősége, s szerződteti őt (mintegy sutyiban) edzőnek. Détári csak diszkréciót kér a Vasas vezetőitől (elvégre nem tudható még biztosan, bebukik-e a Kispest vagy sem), ám a Vasas hirtelen felpörgött vezetői lelkendezve világgá is kürtölik a nagy fogást. Ennek következtében D. Lajos néhány óra leforgása után visszamondja a szerződést - közölvén: ilyen inkorrekt emberekkel nem dolgozik együtt, inkább nevelőegyesületének (nevezett Kispest-Honvéd) gyűjti a dellát télire. Majd a Kispest-Honvédhoz, a nehézségek pillanatnyi elhárulásával mintegy egy időben, megérkezik az új tulaj, aki első lépésével meneszti Lajost (ő erre fenyegetőzni kezd, lásd: maga már rég nem lesz rendőrkapitány Miskolcon, mikor én még mindig a Búza téren fogok strichelni), kinevezi helyébe annak volt játékostársát, F. Józsefet. ´k mintha mindketten játszottak volna ama ominózus Honvéd-Volán 6-6-os bundameccsen - mert ugye akkor még nem bízták dilettáns sportvezetőkre, hogy ki hanyadik osztályra jogosult.
De menjünk tovább, mert ugyanezen napokban felkérés érkezik W. Róbert labdarúgóhoz is: ugyan legyen már a Boca Juniors (világhírű argentin futballklub) labdarúgója. W. Róbert ezek után példátlan kijelentést tesz. Önkritikusan bevallja: nem elég jó az említett argentin klubhoz (ennek folytán azt sem tudja eldönteni, vicc-é ez az egész, vagy tényleg komoly). Miután W. Róbert mindezek ellenére kiutazik Buenos Airesbe, hamarosan kezébe nyomják a szerződését is, most azután van ideje elgondolkodni azon, hogy nagyszerű avagy elszomorító fejleménynek tekintsük-e az önkritikai szellem és a helyes önértékelés (esetleg: túlfeszített lényeglátás) rohamos elharapózását magyarfocistáink között. Elgondolkodtató T. Norbert válogatott középpályás döntése is: inkább marad most kiesett csapatában, a Vasasban, mintsem első osztályú csapattal próbálkozzon, vagy pláne külföldre menjen. Ilyen esetben eszünkbe juthat egy másik, egykori klasszis (bár bevallottan alkoholista) labdarúgónk, a szintén honvédos K. Lajos, aki 1975 körül azzal utasította el egy világhírű klub nagy hatalmú elnökének félreérthetetlen ajánlatát (igaz, ennek elfogadásához az akkori ideológiailag doktriner sportvezetőség miatt dobbantania kellett volna), hogy neki még Budapest is riasztóan nagy, nemhogy az érintett nyugati nagyváros, meg hát hiányoznának a haverok meg a Déli Vasút vendéglő, ahol edzés után pattannak a kisfröccsök (néha akár 144 is egy este). A magyarfocista lám, egyre kisebb igényű: nagy-nagy békesség van benne, műveli kertjét, nem vágyik nagyra, tudja: extra Hungariam tényleg non est vita. Legjobb lenne lezárni a határokat, nem engedni csapatainkat külföldre (a külföldieket meg vonják ki tőlünk!). Legyen valami más neve a magyarfocinak, amit levédhetnénk mint hungarikumot - lehetőleg a pálinkával együtt, elvégre a hatásuk is hasonló: küldi az ember, egy ideig nem történik semmi, de azután gyorsan a padlóra kerül, s belerúg mindenki, aki csak arra jár.
A szurkolók - mert ők már csak efféle lelkes jószágok - meg készülnek a bajnoki nyitányra: egyelőre még csak a borsodiliga.hu fórumain aprítják egymást, de a szombati Szuperkupa-döntő kapcsán előkerült a könnygáz és az ólmosbot is. Annyit azért nyugodtan megállapíthatunk, hogy az igénytelen magyarfoci rendre megtalálja a maga szintén igénytelen (ezzel szemben agresszív és bunkó - ezen belül magától értetődően politikailag is szélsőséges) közönségét. A mindenkori edzői közhellyel élve: csapat és közönsége lassan tényleg egymásra talál (lásd még: gyorsan megtalálta egymást a két szurkolótábor), lassan kezdődhet is a bajnokság - mindenkinek farkas jó szórakozást kívánunk.
Epilóg
A magyar labdarúgás helyzetét illetően két hipotézis viaskodik egymással: az egyik szerint a totálisan gleichschaltolt és szovjetizált magyar futball még nem mászott ki a gödörből, ahová a dilettáns apparatcsik-futballvezetők lökték, s egyhamar nem is fog kimászni a szarból, amíg csak be nem következik itt is a rendszerváltás, bármi is légyen az. A másik, cinikusabb vélekedés szerint viszont a metamorfózis már végbement, mi most már a szörnyszülött eredményt látjuk: a torz (Leopold Lajos, a nagy magyar szociológus szavaival: színlelt) honi kapitalizmus skanzenje ez, mely (mint részben autonóm alrendszer) minden más szektornál inkább szem előtt van, s éppen ezért már szabad szemmel is jól láthatók rajta a hullafoltok.
