Kovács Éva: Madártávlatok (Politika és emlékezés)

publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vetítettek egyszer a Magyar Televízióban egy emlékezetes filmet a jugoszláviai háborúkról, Házak volt a címe. Szerepelt benne egy bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen aszszony, aki a magyar menekülttáborban arról mesélt, hogy van neki egy gyönyörű álma. Ebben az álomban ő egy iciri-piciri fehér galamb, aki felszáll a levegőbe, elröpül a boszniai, szerbiai, horvátországi vagy kosovói, mindegy is, milyen faluja fölé, megkeresi az iciri-piciri házacskáját, melyből őt kiűzték az ő bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen szomszédai, és beköltöztek.

Vetítettek egyszer a Magyar Televízióban egy emlékezetes filmet a jugoszláviai háborúkról, Házak volt a címe. Szerepelt benne egy bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen aszszony, aki a magyar menekülttáborban arról mesélt, hogy van neki egy gyönyörű álma. Ebben az álomban ő egy iciri-piciri fehér galamb, aki felszáll a levegőbe, elröpül a boszniai, szerbiai, horvátországi vagy kosovói, mindegy is, milyen faluja fölé, megkeresi az iciri-piciri házacskáját, melyből őt kiűzték az ő bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen szomszédai, és beköltöztek.

Az álombéli galambasszony csőrében egy iciri-piciri kis bombácskát tart, melyet aztán szépen, jól irányzottan rápottyant arra a házikóra.

"...tisztán emlékek nélkül élni - igen, boldogan élni, ahogy az állat is mutatja; felejtés nélkül élni azonban teljességgel lehetetlen. Vagy, hogy még egyszerűbben ragadjam meg témámat: van egy olyan foka az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történelmi érzéknek, amely minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár ember, akár nép vagy kultúra." Imigyen Nietzsche.

H

A minap Ágfalván horgadt föl az emlékezés. Az Orbán-kabinet ugyanis 2001 decemberében úgy döntött, hogy az osztrák határ menti Sopronnak mint "leghűségesebb városnak" szökőkutat adományoz - azért, hogy végre megemlékezhessenek az 1921-es népszavazás eredményéről. A környező - az egykori népszavazáson Sopronhoz számolt és így Magyarországnak "megmaradt" - községek pedig pénzt kapnak arra, hogy hűségüket ők is méltó módon megörökítsék. Az ágfalvai német kisebbségi önkormányzat azonban visszautasította az ajánlatot, mondván, 1921-ben a település 83 százaléka amellett voksolt, hogy Ágfalva Ausztriához kerüljön - őseik emlékét gyaláznák meg az emlékművel. Ja, meg inkább az iskolára fordítanák a könnyen jött lóvét. (Most arról ne is essen szó, mennyien váltak "hűtlenné" 1945 után azzal, hogy deportálták, kitelepítették őket, vagy maguk léceltek le Nyugatra, s arról se, menynyien átkozták a szocializmus évtizedeiben az egykori népszavazási eredményt.) ´rölnek-őrölnek az emlékezetpolitika malmai, aztán bekerül egy kavics a kövek közé, és oda a búza, a kenyér meg a cirkusz. Nesze neked, Orbán, Ágfalva non coronat.

H

Egy másik osztrák-magyar határ menti nagyközség 1937-ben (ekkor lakosságának több mint háromnegyede még német anyanyelvű) Hármashalmot állít - a "megmaradt" és az "elcsatolt" vármegyékből odahozatott föld, országzászló, kettőskereszt -, és ékes magyar nyelven belevéseti: "Hazádnak rendületlenül!" 1942-ben már Hitlerjugend-csoportot nyaraltat. 1945-46-ban német lakói nagy többségét kitelepítik, a Hármashalom halmait egyesítik, és Hősi emlékművé alakítják át, még éjjel is csillog a tetején a kivilágított veres csillag. A szenvtelenül kiebrudalt németek emlékét csupán a rendszerváltás óta őrzik, a falu egyik alapszövege mégis az, hogy azért megy nekik most jól (tényleg jól megy), mert velük maradt a "svábok szelleme". Meg arra, hogy önkormányzatát a nagypolitikától "független" emberek irányítják. 2000-ben, a millenáris hókuszpókuszok örvén helyreállítják a Hármashalmot. A kampány idején a Fidesz közeliség vádja az addig teljes bizalmat élvező polgármester pozícióját is megingatja.

H

Dél-baranyai borászok sikerük egyik titkát sváb származásuknak tudják be. Évek óta látogatom őket: politikai elkötelezettségeiket e tavaszig szemérmesen titkolták, bár, mi tagadás, a komcsizás itt valódi tradíció; és ahogy az előbbi helyen, itt is "függetlenségükben" látták településük jövőjének zálogát. A választások előtti héten, mit tesz Isten, azaz Orbán és a Széchenyi-terv, némelyikük decens tiroli szvetterén tányérnyi kokárdával bújt elő a pincéből, és tradicionális kisgazda és MDF-es szimpátiáit feledve a Sajtóklub kígyóit-békáit fogadta présházában. A vereséget hallva aztán levették a kokárdát.

H

Néhány éve megint próbálja szétdúlni az országot az emlékezetpolitika. Tisztes állampolgárokat kerget a Dunába koronaúsztatást üdvözölni, dörzsölt és szuverén helyi vállalkozókat erőszakol szelíden millenniumi zászlóátadáson hajbókolni, német önazonosságukkal épphogy megbékélő embereket kokárdát viselni. Ezzel a korona, a zászló, a kokárda, a magyarság jelentését igyekszik napi politikai költség-haszon elemzés tárgyává tenni. Összeszokott helyi közösségeket megosztani. Majd a maga teremtette megosztottságra furtonfurt emlékeztetni.

Pedig a rendszerváltás katarzisa - már akinek megvolt - éppen abban rejlett, hogy végre szabadon emlékezhettünk. Ki mire akart és tudott. Egy kis időre azt hihettük, megnevezzük az áldozatainkat, és egyúttal megbocsátunk az ellenü(n)k vétkezőknek - megszabadulunk a bennünk lakó gonosztól. Civil erőszak (például szobordöntés) és civil szelídség (például spontán megemlékezések) versenyében az utóbbi lett a győztes. Aztán megjelentek az új, régi-új politikai vállalkozók, és lenyúlták az egészet. A jóhiszeműbbek egyszerűen csak intézményesítették, és új ünnepek, szobrok, múzeumok, narratívák létrehozásán buzgólkodtak (például Szoborpark-skanzen), a rosszhiszeműbbek felismerték az emlékezetpolitika gigantikus erejét, és birtokba vették (´56 vesszőfutása a kilencvenes évek elején, Szent Korona a Parlamentben, millennium, Terrorplaza, apázás-fiúzás, itt-a-piros-hol-a-piros ügynöklistázás stb.).

Disznóság. (Még akkor is, ha fél Európa ezt csinálja.) Nemcsak azért, mert az így keletkeztetett emlékezet - még a legműveltebb politikai vállalkozóé is - szükségszerűen elnagyolt. Még csak nem is azért, mert politikai célokra privatizál a politikánál tágasabb emberi érzéseket: az emlékezésben rejlő azonosulást és szolidaritást. Hanem azért, mert alig van vele szemben civil eszközünk. Ha már emlékezni kell, akkor legyen inkább a saját emlékezetünk - és a felejtéshez való jogunk. Vagy helyi emlékezetünk, mint az ágfalvaiaknak, amit szembe merünk állítani a politika metaszövegeivel. Saját hatodik kerületi vagy ´48-as, ´56-os hősünk, és saját áldozatunk, mondjuk a szomszédunk (anyánk, nagyanyánk szomszédja a II. emeletről), akit elhurcoltak mellőlünk 1944-ben, 1945-ben, 1949-ben vagy 1957-ben. Hogy erre a bonyolult és életszerűen ellentmondásos személyes vagy lokális, de mindenképpen civil emlékezetre (vagy a tevőleges, engesztelő felejtésre is) támaszkodva vághassunk vissza: coki neked, emlékezetpolitika!

Ha már olyan kivételesen kegyes volt velünk a sors, hogy egy idő óta nem kell galambokkal álmodnunk.

publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk