Kovács Éva: Madártávlatok (Politika és emlékezés)

  • 2002. augusztus 8.

Publicisztika

Vetítettek egyszer a Magyar Televízióban egy emlékezetes filmet a jugoszláviai háborúkról, Házak volt a címe. Szerepelt benne egy bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen aszszony, aki a magyar menekülttáborban arról mesélt, hogy van neki egy gyönyörű álma. Ebben az álomban ő egy iciri-piciri fehér galamb, aki felszáll a levegőbe, elröpül a boszniai, szerbiai, horvátországi vagy kosovói, mindegy is, milyen faluja fölé, megkeresi az iciri-piciri házacskáját, melyből őt kiűzték az ő bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen szomszédai, és beköltöztek.
Vetítettek egyszer a Magyar Televízióban egy emlékezetes filmet a jugoszláviai háborúkról, Házak volt a címe. Szerepelt benne egy bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen aszszony, aki a magyar menekülttáborban arról mesélt, hogy van neki egy gyönyörű álma. Ebben az álomban ő egy iciri-piciri fehér galamb, aki felszáll a levegőbe, elröpül a boszniai, szerbiai, horvátországi vagy kosovói, mindegy is, milyen faluja fölé, megkeresi az iciri-piciri házacskáját, melyből őt kiűzték az ő bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen szomszédai, és beköltöztek.

Az álombéli galambasszony csőrében egy iciri-piciri kis bombácskát tart, melyet aztán szépen, jól irányzottan rápottyant arra a házikóra.

"...tisztán emlékek nélkül élni - igen, boldogan élni, ahogy az állat is mutatja; felejtés nélkül élni azonban teljességgel lehetetlen. Vagy, hogy még egyszerűbben ragadjam meg témámat: van egy olyan foka az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történelmi érzéknek, amely minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár ember, akár nép vagy kultúra." Imigyen Nietzsche.

H

A minap Ágfalván horgadt föl az emlékezés. Az Orbán-kabinet ugyanis 2001 decemberében úgy döntött, hogy az osztrák határ menti Sopronnak mint "leghűségesebb városnak" szökőkutat adományoz - azért, hogy végre megemlékezhessenek az 1921-es népszavazás eredményéről. A környező - az egykori népszavazáson Sopronhoz számolt és így Magyarországnak "megmaradt" - községek pedig pénzt kapnak arra, hogy hűségüket ők is méltó módon megörökítsék. Az ágfalvai német kisebbségi önkormányzat azonban visszautasította az ajánlatot, mondván, 1921-ben a település 83 százaléka amellett voksolt, hogy Ágfalva Ausztriához kerüljön - őseik emlékét gyaláznák meg az emlékművel. Ja, meg inkább az iskolára fordítanák a könnyen jött lóvét. (Most arról ne is essen szó, mennyien váltak "hűtlenné" 1945 után azzal, hogy deportálták, kitelepítették őket, vagy maguk léceltek le Nyugatra, s arról se, menynyien átkozták a szocializmus évtizedeiben az egykori népszavazási eredményt.) ´rölnek-őrölnek az emlékezetpolitika malmai, aztán bekerül egy kavics a kövek közé, és oda a búza, a kenyér meg a cirkusz. Nesze neked, Orbán, Ágfalva non coronat.

H

Egy másik osztrák-magyar határ menti nagyközség 1937-ben (ekkor lakosságának több mint háromnegyede még német anyanyelvű) Hármashalmot állít - a "megmaradt" és az "elcsatolt" vármegyékből odahozatott föld, országzászló, kettőskereszt -, és ékes magyar nyelven belevéseti: "Hazádnak rendületlenül!" 1942-ben már Hitlerjugend-csoportot nyaraltat. 1945-46-ban német lakói nagy többségét kitelepítik, a Hármashalom halmait egyesítik, és Hősi emlékművé alakítják át, még éjjel is csillog a tetején a kivilágított veres csillag. A szenvtelenül kiebrudalt németek emlékét csupán a rendszerváltás óta őrzik, a falu egyik alapszövege mégis az, hogy azért megy nekik most jól (tényleg jól megy), mert velük maradt a "svábok szelleme". Meg arra, hogy önkormányzatát a nagypolitikától "független" emberek irányítják. 2000-ben, a millenáris hókuszpókuszok örvén helyreállítják a Hármashalmot. A kampány idején a Fidesz közeliség vádja az addig teljes bizalmat élvező polgármester pozícióját is megingatja.

H

Dél-baranyai borászok sikerük egyik titkát sváb származásuknak tudják be. Évek óta látogatom őket: politikai elkötelezettségeiket e tavaszig szemérmesen titkolták, bár, mi tagadás, a komcsizás itt valódi tradíció; és ahogy az előbbi helyen, itt is "függetlenségükben" látták településük jövőjének zálogát. A választások előtti héten, mit tesz Isten, azaz Orbán és a Széchenyi-terv, némelyikük decens tiroli szvetterén tányérnyi kokárdával bújt elő a pincéből, és tradicionális kisgazda és MDF-es szimpátiáit feledve a Sajtóklub kígyóit-békáit fogadta présházában. A vereséget hallva aztán levették a kokárdát.

H

Néhány éve megint próbálja szétdúlni az országot az emlékezetpolitika. Tisztes állampolgárokat kerget a Dunába koronaúsztatást üdvözölni, dörzsölt és szuverén helyi vállalkozókat erőszakol szelíden millenniumi zászlóátadáson hajbókolni, német önazonosságukkal épphogy megbékélő embereket kokárdát viselni. Ezzel a korona, a zászló, a kokárda, a magyarság jelentését igyekszik napi politikai költség-haszon elemzés tárgyává tenni. Összeszokott helyi közösségeket megosztani. Majd a maga teremtette megosztottságra furtonfurt emlékeztetni.

Pedig a rendszerváltás katarzisa - már akinek megvolt - éppen abban rejlett, hogy végre szabadon emlékezhettünk. Ki mire akart és tudott. Egy kis időre azt hihettük, megnevezzük az áldozatainkat, és egyúttal megbocsátunk az ellenü(n)k vétkezőknek - megszabadulunk a bennünk lakó gonosztól. Civil erőszak (például szobordöntés) és civil szelídség (például spontán megemlékezések) versenyében az utóbbi lett a győztes. Aztán megjelentek az új, régi-új politikai vállalkozók, és lenyúlták az egészet. A jóhiszeműbbek egyszerűen csak intézményesítették, és új ünnepek, szobrok, múzeumok, narratívák létrehozásán buzgólkodtak (például Szoborpark-skanzen), a rosszhiszeműbbek felismerték az emlékezetpolitika gigantikus erejét, és birtokba vették (´56 vesszőfutása a kilencvenes évek elején, Szent Korona a Parlamentben, millennium, Terrorplaza, apázás-fiúzás, itt-a-piros-hol-a-piros ügynöklistázás stb.).

Disznóság. (Még akkor is, ha fél Európa ezt csinálja.) Nemcsak azért, mert az így keletkeztetett emlékezet - még a legműveltebb politikai vállalkozóé is - szükségszerűen elnagyolt. Még csak nem is azért, mert politikai célokra privatizál a politikánál tágasabb emberi érzéseket: az emlékezésben rejlő azonosulást és szolidaritást. Hanem azért, mert alig van vele szemben civil eszközünk. Ha már emlékezni kell, akkor legyen inkább a saját emlékezetünk - és a felejtéshez való jogunk. Vagy helyi emlékezetünk, mint az ágfalvaiaknak, amit szembe merünk állítani a politika metaszövegeivel. Saját hatodik kerületi vagy ´48-as, ´56-os hősünk, és saját áldozatunk, mondjuk a szomszédunk (anyánk, nagyanyánk szomszédja a II. emeletről), akit elhurcoltak mellőlünk 1944-ben, 1945-ben, 1949-ben vagy 1957-ben. Hogy erre a bonyolult és életszerűen ellentmondásos személyes vagy lokális, de mindenképpen civil emlékezetre (vagy a tevőleges, engesztelő felejtésre is) támaszkodva vághassunk vissza: coki neked, emlékezetpolitika!

Ha már olyan kivételesen kegyes volt velünk a sors, hogy egy idő óta nem kell galambokkal álmodnunk.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.