Publicisztika

Már akkor gyanút fogtunk, amikor valamelyik nyári este épp A hét című izé kezdte kavarni az egyházak átvilágítása körüli szutykot. Az ötlet újnak korántsem mondható, mégis meglepő volt, hogy épp a MIÉP és a kormány agitpropja dobja be megint a témát: ha a jelenlegi kormányzat oly nagyon szívén viselte volna az egyházak vezetőinek ez irányú feddhetetlenségét, akkor az ügynöktörvény legutóbbi, egy évvel ezelőtti módosításakor simán belevehette volna a jelentős közvélemény-formáló erők közé az egyházi vezetőket (a vezető beosztású újságírók, bírák, ügyészek mellé). Ezt akkoriban épp az SZDSZ szorgalmazta, nulla foganattal: a történelmi egyházak vezetői úgy érveltek, hogy a megtisztulást bízzák rájuk, és jobb lenne, ha a politika nem ugatna bele az egyházak autonómiájába.

. .

Az amerikai merényletsorozat elkövetőinek nevét és életpályájuk utolsó szakaszának legfontosabb tényeit néhány nap alatt feltárta az FBI. Azokról, akik útjukra indították őket, már korántsem tudunk ennyit, sőt teljes bizonyossággal azt sem állíthatja senki, hogy Uszáma bin Ládin lenne az akciók kitervelője és felbujtója; azt azonban paradox módon nagyjából be lehet lőni, hogy az elkövetőket mi motiválhatta.

Tegnapi hír: Lányi Zsolt kisgazdapártot alapított. Még mindig jobb, mintha operaírással próbálkozott volna. Neve is van: Magyar Kisgazda és Polgári Párt. Lám, az élet él, és élni akar; fölkel a nap, csörget a villamos, az emberek indulnak pártot alapítani. De ma már ma van, elmúlt dél, és még senki sem alapított kisgazdapártot, sejtek szerveződéséről is csak elvétve, alig félóránként érkeznek hírek.

"Nem vagyunk elragadtatva!" - e felkiáltással adta tudtára Viktória királynő soros miniszterelnökének végső elégedetlenségét, amikor még ennyiből érteni illett, s levonni a megfelelő konzekvenciákat. Pesten azonban, pláne manapság, minden másképpen van. Politikai osztályunkat minősíteni nem tisztem, tehát nem is fogok róla beszélni. Nem ez a helyzet a közel-keleti konfliktus legújabb fordulatával. Ha ugyanis a világ szegényebbik és nagyobbik része a durbani konferencián nem talál nagyobb problémát, mint a cionizmus elítélését, valamint az afrikai rabszolgakereskedelemért járó jóvátétel kérdését, akkor ott súlyos bajokra utalnak a tünetek. Az első nyilvánvalóan a tehetetlenség. Tehetetlen az ENSZ, amely szervezetében még a mai napig nem tudott megszabadulni a második világháború utáni világrend taburendszerétől. Az egymást sakkban tartó nagyhatalmak döntési vagy még inkább döntésképtelenségi monopóliuma mellett a magukat elhagyatottnak érző országok panaszfóruma lett. Azoké az országoké, amelyek kivívták ugyan, hogy őket is jelképezze egy zászló a földtekén, nincs azonban reális lehetőségük arra, hogy élhessenek is e szabadság áldásaival. E posztkoloniális államszimulákrumok népességének jelentős része ma is azon a színvonalon él, amit a gyarmati hatalmaktól örökül kapott, s ez nem haladja meg a XX. század első felének viszonyait. A mosószappan, a petróleumlámpa, az elemes rádió és egy-egy autómatuzsálem még mindig tekintélyt parancsoló civilizációs vívmány az egykori gyarmati végeken, ami többletet hozott a felszabadulás lendülete, azt elvitték az egymással torzsalkodó helyi elitek, valamint a romló gazdasági környezet hatása. Ez utóbbiért pedig nem annyira az egykori gyarmattartók viselik az elsődleges felelősséget, mint inkább azok az olajtermelők, amelyek éppen a harmadik világ gazdasági érdekeit védendő vetették be az olajfegyvert a gazdag nyugati államokkal szemben. Ez utóbbiak túlélték a válságot, sőt az addigi pazarló, extenzív fejlesztésektől megszabadult gazdaságuk a nyolcvanas években felvirágzott. Ugyanakkor ott spóroltak, ahol tudtak, s ez elsősorban a legszegényebbek rovására ment. A legszegényebbek viszont nem tudták már kire hárítani a világgazdaság átrendeződésének hatásait. Kiszorultak a nagy játszmákból. Nem terheli kisebb felelősség a kialakult helyzetért az egykori második világ, azaz a szovjet tömb országait. Hajlandóságuk, hogy ideológiai feltételekért cserébe tovább folytatják az extenzív fejlesztés és segélyezés politikáját, kétszeresen is tragikusnak bizonyult. Egyfelől jelenlétük hosszú ideig elleplezte azt a tényt, hogy a nyugati fejlesztési hajlandóság megváltozása gazdasági és nem politikai okokon alapult. Nem kevés, magát ma polgárinak vélő egzisztencia alapozódott meg e diszkrét posztkoloniális fegyverkereskedéssel.

Az informatikai bűnözést penalizáló paragrafusok kerülnek a büntető törvénykönyvbe a kormány múlt heti döntése szerint. A "szakértők" által csak "hackertörvényként" emlegetett módosításnak már a neve is egy félreértésen alapul: a hacker ugyanis eredetileg azokat a kódfaragókat jelenti, akik tudásukat nem profitszerzésre vagy károkozásra használják, hanem önkéntes alapon tökéletesítik a programokat és a rendszereket. Eközben esetleg kimerítik a "jogosulatlan hozzáférés" ezentúl bűncselekménynek számító, börtönbüntetéssel fenyegető tényálladékát, ám ezt csak azért teszik, hogy felhívják a figyelmet a biztonsági problémára, amit aztán az üzemeltető vagy a gyártó szépen kijavít. Ez a tevékenység ma már saját névvel vállalható szakma, számos programozó él az információvédelemből. Az informatikai bűnözőket "crackernek" nevezi a szleng, ők felelősek a Legfőbb Ügyészség által tavaly egymilliárd forintra becsült kárért, és ha az Országgyűlés elfogadja a Btk.-módosítást, a jövőben feltehetően még könnyebb dolguk lesz, mert az amerikai "hackertörvény" példája bizonyítja: a "töréseket" korábban publikáló hackerek nem fogják közzétenni, a gyártók pedig nem fogják befoltozni a biztonsági réseket. A rendőrség pedig a másolt CD-ket vásárló hobbi-számítógépesek mellett ezentúl tehetséges bitbuherátorok és az informatikai elitbe tartozó szakemberek skalpjaival javíthatja tovább felderítési mutatóit.

Egy éven át hajtogatta a Magyar Koalíció Pártja (MKP), hogy kilép a szlovák kormánykoalícióból, ha számára elfogadhatatlan közigazgatási törvényt hagy jóvá a parlament, pontosabban ha a megyék száma nem felel meg elképzeléseinek. Most már ilyesmiről szó sincs, az új feltételek arról szólnak, hogy az MKP még véletlenül sem akarja elhagyni a koalíciót.

. .

Az ember nem szereti, ha szigetelés közben hülye kérdésekkel zaklatják, a szigetelés markánsan az intimszféra része, akárcsak a tapétázás, a vízelvezető árok ásása, a feleségverés vagy egy faszányos reccsentés az árnyékszéken. Ezért aztán csak csodálattal figyelhetjük Vasvár polgármesterének és a körzet MDF-es országgyűlési képviselőjének a higgadtságát, aki az RTL Klub híradójának szépen elmagyarázta, hogy igen, kapott a háza hőszigetelésére félmillió forintot Széchenyitől, de ebben semmi kivetnivalót nem lát, hiszen bárki pályázhatott hőszigetelésre, sőt ő kifejezetten biztatta is a vasváriakat, hogy pályázzanak, de azok csak fanyalogtak, hogy nem szeretik a betűt, inkább butulnak tovább elfele a hidegben, de pályázatot nem írnak. Ezeket aztán agitálhatta a polgármester, hogy a Párt meleget ad, elég egy levelet írni, és gyün a pénz, sőt az is előfordulhat, hogy valaki egyenesen Pestről jön le szigetelni, lehet, hogy maga Stumpf, cejgnadrágban, meg a segédje, Rogán, barna köpenyben, a Rogán mindig a Stumpf mögött menne, és ő vinné a szerszámos táskát, és igyekezne, hogy adom, mester, a kefét máris, a Stumpf meg felhajtana egy kupicával, kiszíná a cigerettáját, a füle mögül elővenné az ácsceruzát, megpökné, és kicsit dülöngélve aszondaná, hogy na, hol megyen itt a hő kifele? És estére leszigetelnék egész Vasvárt, nem lenne Vasvárnál melegebb hely az országban, ők ketten, a Stumpf meg a Rogán.

Magyarország nem lesz, hanem van, hisz a jövő elkezdődött.

Az időutazó egyházak (az úgynevezett "történelmiek") nem hívei a bonyolult múltelemzéseknek és absztrakcióknak. Szereptudatukat az új magyar demokráciában jobbára csak emlékeik formálják. A főszabály az édes álmot idéző feudálsámánizmus, amelyet nyájas örömmel ötvöznek még Gelasius ókori pápának az egyház és világ azonosképpeni isteni kompetenciájáról vallott elméletével.

Vancsik Zoltán szocialista országgyűlési képviselő két héttel ezelőtti halálának a körülményeiről tényszerűen jelenleg nem sokat tudunk. A szakértői jelentések egyelőre nem készültek el, és ezek nélkül az eddigi részinformációk - a politikus gépkocsija műszakilag talán nem volt a legjobb állapotban, a végzetes utazás előtt nyitva találta az autó ajtaját stb. - semmit nem érnek. Csak egyvalami biztos: Vancsik az M7-esről nagy sebességgel letért, egy fának ütközött, és szörnyethalt.

A lapunk jelen számának 21. oldalán ismertetett ohridi egyezmény, valamint a NATO-misszió feladatainak és céljainak ismeretében nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a macedóniai albán felkelők egy kicsit megnyerték azt a háborút, amit kábé fél évvel ezelőtt, közvetlenül Slobodan Milosevic bukása után indítottak a Macedón Köztársaság ellen; hogy Macedónia elesett, még akkor is, ha a perecelés után valahogy föl fog tápászkodni a porból, és - néhány kisebb értéktárgyának, például teljes területi szuverenitásának elvesztése után - tovább biceg majd a történelmi jövőbe vezető úton. Macedónia, abban a formájában, ahogy eddig ismertük, megszűnt létezni, ha, a költővel szólva, nem nagy bumm, de csak egy kis nyüszítés kíséretében múlt is ki. És akár elégedettek is lehetnénk az események alakulása miatt - bár a Hágai Törvényszék ügyészeinek nyilván ad majd némi munkát az elmúlt fél év feldolgozása, az ilyen eseményekkor a Balkánon szokásos nagyipari méretű emberirtás egészen bizonyosan nem történt.

Hajdanán, amikor még pártállam volt, és a hiánygazdaság része volt a nem kevéssé mesterséges információhiány, magától értetődőnek tűnt, hogy demokrácia csak ott van, ahol biztosított az információhoz való szabad hozzáférés, az állam és a gazdaság működésének átláthatósága, ahol nem megengedett az információk paternalista megvonása a köztől. Szabad választások + az információk teljes körű hozzáférése = igazi demokrácia. Akkoriban ami nem "szig. titk." (szigorúan titkos) volt, az legalább egy "szolg. haszn." (szolgálati használatra) minősítést nyert, és a ranglétrán való emelkedés biztos jele volt, hogy ki milyen minősítésű adatokhoz, dokumentumokhoz juthatott hozzá. Sőt a nyolcvanas években, amikor számos nemzetközi szervezet tagjává válva legalábbis a gazdasági adatok jelentős része óhatatlanul publikussá vált, az információk minősítésének célja már sokkal kevésbé a titkolózás volt, sokkal inkább a hatáskör, a hatalom, a befolyás jelzésére szolgált. Aki "szig. titk." forrásból tudott egy adatot, az mégiscsak komolyabb ember volt, mint aki ugyanahhoz az adathoz valamilyen nyilvános forrásból jutott hozzá.