n A lapunk jelen számának 21. oldalán ismertetett ohridi egyezmény, valamint a NATO-misszió feladatainak és céljainak ismeretében nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a macedóniai albán felkelők egy kicsit megnyerték azt a háborút, amit kábé fél évvel ezelőtt, közvetlenül Slobodan Milosevic bukása után indítottak a Macedón Köztársaság ellen; hogy Macedónia elesett, még akkor is, ha a perecelés után valahogy föl fog tápászkodni a porból, és - néhány kisebb értéktárgyának, például teljes területi szuverenitásának elvesztése után - tovább biceg majd a történelmi jövőbe vezető úton. Macedónia, abban a formájában, ahogy eddig ismertük, megszűnt létezni, ha, a költővel szólva, nem nagy bumm, de csak egy kis nyüszítés kíséretében múlt is ki. És akár elégedettek is lehetnénk az események alakulása miatt - bár a Hágai Törvényszék ügyészeinek nyilván ad majd némi munkát az elmúlt fél év feldolgozása, az ilyen eseményekkor a Balkánon szokásos nagyipari méretű emberirtás egészen bizonyosan nem történt.
Az ohridi egyezmény természetesen nem mondja ki Macedónia felbomlását, épp ellenkezőleg - de, mint emlékszünk rá, ezt nem tette Dayton sem Boszniával.
Ám az albán gerillák fegyvereit begyűjteni hivatott NATO-csapatok nem a Jugoszlávia, vagyis inkább Kosovo és Macedónia közötti határra települnek, ahol megakadályozhatnák a macedóniai és kosovói albán fegyveresek közti katonai együttműködést, hanem ellenőrző pontjaikat a Macedónián belüli, a kormányerőket a felkelőktől elválasztó demarkációs vonalon állítják fel. Ez akár apróságnak is tűnhet: ha Bosznia sorsát nem az pecsételte volna meg, hogy az IFOR annak idején, 1995 végén nem a papíron egységes Bosznia-Hercegovina Köztársaság külső határait vonta felügyelete alá, hanem a belső, szerb-horvát-bosnyák frontvonalakat. (Kelet-Európában amúgy is kevés olyan államhatárt ismerünk, amelyik a pályafutását ne demarkációs vonalként kezdte volna.) És ehhez képest édesmindegy, hogy a NATO 2000, 3300 vagy 8000 albán fegyvert gyűjt majd be - ráadásul szigorúan önkéntes alapon. Az ohridi egyezményt ennek a katonai fait accomplinak a kiegészítőjeként, függelékeként célszerű értelmeznünk, még akkor is, ha a macedóniai alkotmány módosításai, amelyek az egyezmény parlamenti elfogadásával lépnek majd életbe, felvilágosult, föderatív állami modellt vizionálnak, széles autonómiát és társnemzeti státust az albán kisebbségnek, egyenlőséget a nyelvhasználatban és az oktatásban, helyi, albán rendőrséget, egyetemet, ombudsmant. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy Macedóniának a macedón kormány által ellenőrzött részén a következő pár évben marad majd kisebbségi albán, aki élhetne ezekkel a jogokkal: az albánok átvándorlása a demarkációs vonalon túlra pedig elkerülhetetlenül vezet az ország végleges kettészakadásához.
Ez pedig nem a föderalizmus, nem a kisebbségi autonómia, nem a régiók Európájának a logikája, hanem a szeparatizmusé és a nemzetállamé - amit a NATO és a nemzetközi közösség csak ebben a kényszerhelyzetben fogad el, azért, mert így tudja minimalizálni az erőszakot; aktív katonai beavatkozás nélkül elejét venni egy esetleges, boszniai vagy kosovói méretű vérontásnak. A nemzetközi közösséget ugyanis ez érdekli, és nem a kisebbségek jogainak az érvényesülése.
Még mielőtt valaki itthon az ellenkezőjét próbálná elhitetni velünk.
