Az igazi felelősség azonban mégis az egykori gyarmattartókat terheli, akik úgy hagyták ott az általuk létrehozott államszimulákrumokat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, holott nem ez volt az igazság. Amit mi határnak vélünk, az csak egy vonal, ami keresztülvágja a valós viszonyokat. Ennél is több veszélyt hordozott a gyarmatosítók által létrehozott új elit és a valóság találkozása. Látszólag ideális volt a kép. A gyarmati hatalmak ott hagyták egy leendő állam kereteit, és egy új elit csíráit. Senki sem gondolt arra, hogy hiába ülnek immár fekete bőrű hivatalnokok az egykori gyarmati központokban, a szervezetek idegensége megmarad. A tömeg, akiket igazgatniuk kellett volna, nem azt nézte, hogy uraik bőrszíne immáron fekete, hanem annyit látott, hogy megmaradtak a régi keretek.
A számukra
idegen viszonyok között
jelent meg egy olyan vallás, amely azt ígérte, hogy a saját nyelvén szól az afrikaihoz. Az iszlám tanítása futótűzként söpört végig Nyugat-Afrikán. A legszegényebbeket és a legelhagyottabbakat szólította meg. Banális válaszokat adott egyszerű kérdésekre. Követőit egyszerű és gyors akkulturációval kecsegtette, egy olyan civilizációs minta ígéretével, amelyet nem szennyezett be a gyarmati múlt öröksége. Ez egyébként nem újonnan kezdődött, a vallásszociológia már évtizedek óta ismeri és elemzi ezt a folyamatot. A jelenség sajátossága éppen az, hogy a főként Nyugat- és Közép-Afrikában terjedő iszlám sokkalta merevebb, mint a kereszténység. Nem köt kompromisszumot a helyi kultúrákkal, ugyanakkor nem köti tanítását bonyolult, gyakran idegen nyelven megfogalmazott ismeretek elsajátításához. A sors fintora, hogy az iszlám legalább annyira összekapcsolódott a rabszolga-kereskedelemmel, mint az európai gyarmatosítás. Sőt az oly fennhangon elítélt európai gyarmatosítók, elsősorban az angolok, nem keveset tettek a rabszolga-kereskedelem felszámolásáért, miközben Zanzibáron keresztül az arábiai rabszolga-kereskedelem még javában pusztította a kelet-afrikai partokat.
Teng Hsziao-ping 1974-ben széles ívű beszédben vázolta fel azt a koncepciót, miszerint a világon a két szuperhatalom mellett az igazi ellensúlyt a Kína vezette harmadik világ képviseli. Ehhez hasonló elképzeléssel álltak elő az iráni iszlám forradalom teoretikusai is. Az egybeesés korántsem véletlen, ők is ugyanazokat a filozófiai kurzusokat látogatták Párizsban, mint a kínai kommunisták. Az ő elképzeléseik szerint az iszlám nem csupán a legutolsó, a zsidóság és a kereszténység igehirdetését betetőző kinyilatkoztatás, de a szegény, nyersanyagexportőr Dél válasza az imperialista Észak kihívásaira. Az iszlám világ és Afrika szövetségének eszmei alapjai ekképpen teremtődtek meg. Ebből azonban még nem következett szükségszerűen Durban.
Ami Durbanben történt, voltaképpen a véletlenek szerencsétlen egybeesésének is mondható. Nyilvánvaló, hogy Izraelt és a cionizmust elítéltetni lényegesen veszélytelenebb mulatság, mint valóban ujjat húzni a potenciális donor országokkal. Izrael pedig éppen eleget tesz azért, hogy egy ilyen világméretű kampány áldozatává lehessen. A rabszolga-kereskedelemért követelt kárpótlás pedig nyilvánvalóan a második világháborús kényszermunkások kárpótlására rímel. Továbbá nyilvánvalóan szerencsésebb a történelem áldozatának szerepében kárpótlást és nem segélyt követelni. A rabszolgaság elítélése pedig olyannyira nyilvánvaló tény, hogy senki sem kockáztathatja meg, hogy egy ilyen kérdésben a többség ellenében szavazzon, netán tartózkodjon. Az így felépített érvelés nyilvánvalóan rabulisztika ugyan, azonban pillanatnyilag követőinek hasznos, az érintettek számára egyelőre veszélytelen. Attól, hogy néhány NGO egy civil konferencián Izrael és Amerika ellen határozatot fogad el, nyilvánvalóan nem változik meg a dolgok állása. Attól sem kell tartani, hogy a felbátorodott Dél hirtelen támadásba lendülne a szibarita Észak ellen.
A kommunikációs csőd
azonban nyilvánvaló. Azt is mondhatjuk, hogy a jelenlegi konferencia harcias határozatai voltaképpen e csőd elleplezésére szolgálnak. E csőd viszont kétirányú. Nemcsak a szegények nem tudnak érvelni saját igazuk mellett, de ismét megállapítható az a szomorú tény, hogy a fejlett világnak sincsen elképzelése arról, mit is lehetne tenni. Érvelhetnénk persze amellett, hogy éppen attól néztük a világ legszegényebbjeit a nemzetközi közösség egyenjogú tagjainak, hogy rájuk is ugyanazokat a kötelezettségeket terheltük, mint a fejlett országokra, azonban a valóság éppen azt mutatja, hogy ezek az országok tovább már nem terhelhetők. A szervezeti válság lényege éppen az, hogy a legszegényebbek, az ókori proletariátus mai megfelelőiként, jogaikat és szavazatukat kísérlik meg megélhetésre váltani. Ez bizony mindaddig így is marad, amíg a nemzetközi politika elfogadja a jelenlegi helyzetet. Ha viszont megkíséreljük, hogy a jelenlegi ingatag és már összeomló politikai felépítményt újrarendezzük, akkor éppen a posztkoloniális politikai rend alapját kérdőjelezzük meg. Azt ugyanis, hogy a rendezett átmenet elve alapján függetlenné vált egykori gyarmatok az eredeti kereteik mentén váltak a nemzetközi politika játékosaivá, s ezeket a külső kereteket nem változtathatják meg. Ráadásul, ha a rendezett átmenet és a területi integritás elve felborul, akkor annak Kelet-Európát, elsősorban a Balkánt érintő következményei is lennének.
Reálisan nézve Durban hőseinek nincs közös témájuk azon az egyen kívül, hogy szerencsétlenek. Nem alkotnak egységet az afrikai országok, s nincs egységes arab világ sem. Az iszlám világ egységéről még kár annyira beszélni. A dráma főszereplőinek számító palesztinokat is kár lenne egységként kezelni. Túl azon, hogy az eleve több tagszervezetre tagolt PFSZ és a rajta kívül maradt radikálisok között mekkora politikai különbségek vannak, a Földközi-tenger és a Jordán közötti terület arabul beszélő lakosai néprajzi tekintetben is legalább annyira széttagoltak, mint a szomszédos Libanon lakossága. E széttagoltságon Izrael létrejötte sem tudott változtatni. Ugyanakkor még Izrael jogos biztonsági igényeinek maximális elismerése mellett is komolyan kellene venni, hogy meddig élhet ez az embertömeg állampolgárság nélkül, hontalanként, katonai igazgatás alatt. Ez még akkor is frusztráló, ha a katonai igazgatás nem követ el túlkapásokat, de tudjuk, hogy elkövet. Ugyanakkor a másik oldalon nemcsak az öngyilkos merénylők elszántsága elborzasztó, hanem az a tény is, hogy tudható, voltaképpen nincs olyan hatalom, amely képes lenne rákényszeríteni az akaratát erre a népességre. Ugyanakkor eleve le kellene szögezni, hogy az európai holokausztot és az antiszemita fenyegetést semmiképpen nem lehet bevonni a közel-keleti viszály érvrendszerébe. A jelenlegi helyzet ugyanis az, hogy a vita szinte minden résztvevője erre törekszik.
Mondandónk végére elérkeztünk tehát a Duna-völgybe. Józan ésszel szívesen jelenteném ki, hogy hál´ istennek Budapest messze van Durbantől, tudom azonban, hogy még náhány nap, és a mi sajtónk teli lesz a durbani konferencia fradiemtékásításával. Pedig a tét lényegesen több annál, hogy lehet-e zsidózni a Kárpát utcában. Természetesen lehet, éppen úgy, ahogy hosszú értekezleteken lehet arról beszélni, hogy nem kell nekünk a Coca-Cola. A kérdés igazi tétje viszont Magyarország leendő helye. Nem a permanensen küszöbönálló EU-csatlakozásról beszélek, hanem arról, hova, melyik oldalára kerül Magyarország annak a választóvonalnak, amely a világot ma megint két részre osztja. Az északira vagy a délire? Nem vagyunk elragadtatva attól, hogy e választóvonal létezik, de még kevésbé vagyunk elragadtatva attól, hogy akadnak mifelénk olyanok, akik öt perc hírnévért kockára teszik az ország sorsát.
A szerző turkológus.
