Király Júlia: Bizalmi mállás (Az üzleti titokról)

publikálva
2001/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hajdanán, amikor még pártállam volt, és a hiánygazdaság része volt a nem kevéssé mesterséges információhiány, magától értetődőnek tűnt, hogy demokrácia csak ott van, ahol biztosított az információhoz való szabad hozzáférés, az állam és a gazdaság működésének átláthatósága, ahol nem megengedett az információk paternalista megvonása a köztől. Szabad választások + az információk teljes körű hozzáférése = igazi demokrácia. Akkoriban ami nem "szig. titk." (szigorúan titkos) volt, az legalább egy "szolg. haszn." (szolgálati használatra) minősítést nyert, és a ranglétrán való emelkedés biztos jele volt, hogy ki milyen minősítésű adatokhoz, dokumentumokhoz juthatott hozzá. Sőt a nyolcvanas években, amikor számos nemzetközi szervezet tagjává válva legalábbis a gazdasági adatok jelentős része óhatatlanul publikussá vált, az információk minősítésének célja már sokkal kevésbé a titkolózás volt, sokkal inkább a hatáskör, a hatalom, a befolyás jelzésére szolgált. Aki "szig. titk." forrásból tudott egy adatot, az mégiscsak komolyabb ember volt, mint aki ugyanahhoz az adathoz valamilyen nyilvános forrásból jutott hozzá.

Hajdanán, amikor még pártállam volt, és a hiánygazdaság része volt a nem kevéssé mesterséges információhiány, magától értetődőnek tűnt, hogy demokrácia csak ott van, ahol biztosított az információhoz való szabad hozzáférés, az állam és a gazdaság működésének átláthatósága, ahol nem megengedett az információk paternalista megvonása a köztől. Szabad választások + az információk teljes körű hozzáférése = igazi demokrácia. Akkoriban ami nem "szig. titk." (szigorúan titkos) volt, az legalább egy "szolg. haszn." (szolgálati használatra) minősítést nyert, és a ranglétrán való emelkedés biztos jele volt, hogy ki milyen minősítésű adatokhoz, dokumentumokhoz juthatott hozzá. Sőt a nyolcvanas években, amikor számos nemzetközi szervezet tagjává válva legalábbis a gazdasági adatok jelentős része óhatatlanul publikussá vált, az információk minősítésének célja már sokkal kevésbé a titkolózás volt, sokkal inkább a hatáskör, a hatalom, a befolyás jelzésére szolgált. Aki "szig. titk." forrásból tudott egy adatot, az mégiscsak komolyabb ember volt, mint aki ugyanahhoz az adathoz valamilyen nyilvános forrásból jutott hozzá.

A demokratikus szabadságjogok között olyannyira fontos volt az információkhoz való hozzáférés követelménye, hogy már 1992-ben megszületett a törvény a "közérdekű adatok nyilvánosságáról", amely kimondta, hogy "az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv a feladatkörébe tartozó ügyekben, ideértve a gazdálkodásával kapcsolatos ügyeket is, köteles elősegíteni a közvélemény pontos és gyors tájékozódását". A közérdekű adatok nyilvánossága hivatott biztosítani, hogy átláthatóbbá váljon az adófizetők pénzéből működtetett állam.

De mostanában mintha a "szolg. haszn.", "szig. titk." helyét átvenné az "üzleti titok" - immár határozottan piacgazdaságízű - fogalma. A közérdeklődésre számot tartó, az állam gazdasági szerepvállalását érintő ügyekben vagy nem nyilatkozik az illetékes hivatalnok (fittyet hányva a törvénynek: de hát ehhez szokva vagyunk), vagy elzárkózik a részletek közlésétől az üzleti titok szentségére hivatkozva. Ily módon kormánytól, kortól, pártállástól függetlenül a nyilvánosság számára csak törmelékinformációk állnak rendelkezésre az állam és a magángazdaság kapcsolatáról. Például a pivatizációkról (különlegesen emlékezetes a Budapest Banké), a bankkonszolidációkról (Postabank, CW), a beszállítói szerződésekről (Dunaferr, M3, M7 autópályák fő- és alvállalkozói szerződései), a köz- és kevésbé közbeszerzésekről (a nyugdíjbiztosítás informatikai rendszere, a millenniumi pályázatok, az országimázs-pályázatok stb.).

H

Jól fejlett, egészséges kelet-európai gyanakvásunk a "titok" szó hallatán máris szárnyal: hiszen nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, valamint "csak annak van titkolnivalója, akinek a szándékai nem tisztességesek". Az üzleti titkok nyilvánossága és a gazdasági élet tisztasága közé egyenlőségjel kerül. Mintha az oknyomozó újságírónak is csak azért kellene oknyomoznia, hogy az üzleti titkok leplét lerántva sötétben bujkáló, rémisztő titkokat fedezhessen fel. Mintha az üzleti titkot egyenesen azért találták volna ki, hogy leplezze azt, ami a köz számára érdekes lehet.

Mindeközben egyre fejlettebb piacérzékünk, önként vállalt vagy kényszervállalkozói létünk azt sugallja, hogy igenis van olyan információ, aminek titokban tartásához tulajdonosának (a gazdálkodó szervezetnek) "méltánylandó érdeke" fűződik. (Ez a "méltánylandó érdek" a precíz törvényi megfogalmazás!) Nem azért van üzleti titok, hogy tisztességtelenséget leplezzen, hanem hogy érdeket védjen. Persze ezeket az érdekeket nehéz "taxatíve", azaz elegáns felsorolással meghatározni. Hogy ne menjünk messzebbre: nem biztos, hogy a MaNcs szívesen közzétenné hirdetőivel, beszállítóival, alvállalkozóival, a nyomdával stb. kötött szerződéseit, első oldalon, nagy betűvel hozná üzleti terveit, közhírré tenné részletes költségelszámolását a mögöttes szerződésekkel együtt - hisz ez veszélyeztetné a lap üzleti biztonságát. Ezek az információk a konkurencia számára - a törvény szép kifejezésével élve - "előnyszerzést, illetve hátrányokozást" tennének lehetővé: például azzal, hogy (egy kicsit) jobb szerződéseket kínálnának a beszállítóknak és a hirdetőknek. Az üzleti titok tehát az a védvonal, ami az ellenséges behatolóktól véd minden tisztességes (és persze kevésbé tisztességes) vállalkozót. A gyanakvás tehát nem indokolt: a titok nem feltétlenül tisztességtelen szándék leplezésére szolgál, hanem józan, természetes piaci magatartást tükröz.

Valójában mindenki maga dönti el, hogy a néhány kötelező adaton - amelyek a Cégbíróságon hozzáférhetők, de információtartalmuk legtöbbször szinte zérus - túlmenően üzleti magánvállalkozására vonatkozó információiból mennyit hoz nyilvánosságra, és mennyit tart meg magának. Bizonyos információkat üzleti partnereivel oszt meg, más információkat finanszírozóival közöl. Amennyiben a piacról finanszírozza magát, avagy részvényei a piacon forognak, akkor kötelezően több információt kell megosztania a nyilvánossággal. Ily módon megvan a választás szabadsága: a nagyobb fokú nyilvánosságért cserébe könnyebb finanszírozási lehetőséget kap. Ha egy cég úgy dönt, hogy nem saját erejéből, hanem a piac segítségével indul el vagy növekszik, akkor ezért cserébe illik a piacnak információkat adnia (mármint azokban a boldog országokban, ahol van működő tőzsde vállalati kötvénypiaccal).

Ha viszont nem a piacra támaszkodik, akkor nem is kell információkat közölnie magáról.

A befektetési alapok lehetnek erre példák, amelyek egyre több pénzünket kezelik. Mivel a befektetési alapnak alapesetben több ezer, több tízezer avagy több millió tulajdonosa van - mindenki, aki befektetési jegyeket vásárol tőle -, ezek az alapok időről időre részletekbe menő jelentéseket tesznek közzé magukról: befektetési politikájuktól kezdve a működési költségeikig bezárólag minden adatot nyilvánosságra hoznak. Ugyanakkor a pénzügyi piacok legnagyobb volumeneket megmozgató befektetési alapjai közé tartoznak az úgynevezett "fedezeti alapok" (hedge fundok), amelyeket az jellemez, hogy az alap tulajdonosainak száma 99-nél kevesebb (általában jóval kevesebb), és így a sajátos amerikai szabályozás szerint szinte semmilyen üzleti információt nem kell nyilvánosságra hozniuk. (Érdekesség, hogy ma már a fedezeti alapoknak - így a jól ismert Soros-alapoknak - semmi közük a névhez: nem pénzügyi fedezeti ügyleteket kívánnak kötni, hanem ezt a speciális titkosságot biztosító szabályt akarják igénybe venni.) Az egyetlen információ, amit hivatalosan is megosztanak a publikummal, az az alap piacon elért éves hozama (ami szokásosan nem alacsony). Az ő esetükben ugyanis szinte minden üzleti titok: ahogy kiderül, hogy milyen típusú ügyleteket milyen piacokon kötnek, máris másolni kezdik őket, amitől az elérhető nyereség csökken.

Az üzleti titok tehát nem az állami önkény, hanem a piaci etika által meghatározott védvonal. Nem az államot, hanem a magángazdaságot védi.

H

De mi van, ha egy normális piaci, gazdasági ügylet egyik szereplője az állam avagy az állam vállalata? Kit véd ez esetben az "üzleti titok" szentsége? Vajon a "köz érdeke" nem azt kívánná-e meg, hogy minden állami ügyletről mindenki mindent tudjon meg? Vajon átláthatóbbá válna-e attól az állam gazdálkodása, ha a postabankos portfóliót értékesítő Reorg Rt. gazdálkodásáról szóló elmarasztaló ÁSZ-jelentés tételesen felsorolná a partnereket, kiadná a "másik felet", a portfólióelemeket felvásárló magáncégeket, vagyis mindazt, amit jelenleg az üzleti titokra való hivatkozással homály fed. Ébred a gyanú: ez esetben mégiscsak az államot védik tőlünk.

H

Hadd tegyek egy kétségbeesett erőfeszítést a gyanú eloszlatására. Az üzleti titok legtöbbször minket, a magánszférát védi, és ez a védelem legalább olyan fontos, mint a személyes adatok biztonsága (amit a törvény is véd a nyilvánosságtól). És bár néha valóban csak sötét ügyek elleplezésére használják, feladni legalább akkora hiba lenne, mint a személyes adatok biztonságáról lemondani. ´szintén hiszem, nem tudnánk meg többet az államról a partnerek ismeretében: a Reorg gazdálkodása például így is, úgy is az ÁSZ által kimutatottan jellemzi a mai államrezont, azt tudniillik, hogy mindent szabad, még azt is, ami tilos.

Mindemellett elismerem, nem valamiféle lokális problémáról van szó. Mivel az állam mindenütt belekeveredik a gazdaságba, minden országban felmerül, hogy az üzleti titok kire és milyen mértékben vonatkozik. Az Egyesült Államokban például több száz oldalnyi jegyzőkönyv készült azokról a képviselőházi vitákról, szenátusi meghallgatásokról, melyek a Long Term Capital Management (LTCM) fedezeti alap konszolidációjával kapcsolatos állami szerepvállalásról szóltak. A fent emlegetett, titokba burkolózó zárt alapok egyik legismertebbike és legsikeresebbike 1998-ban 3,5 milliárd dollárt vesztett, és bár konszolidációját az őt finanszírozó magánbankok biztosították, az amerikai jegybank, a FED szervezőként beszállt a magánalap megmentésébe. A hosszas vita többek között azt boncolgatta, mennyiben védi az LTCM üzleti titkait továbbra is a már említett speciális szabályozás, és ha már bármilyen formában beszállt az állam, akkor milyen mélységig van joguk az állampolgároknak megismerni a cég működését. Furcsa fintora az ügynek, hogy hasonló vitákról az olasz parlamentből nem érkeztek hírek, pedig az olasz jegybank (!) résztulajdonosa volt az alapnak, és közel félmillió dollárt bukott az ügyleten.

Az "üzleti titok" egyre inkább egy furcsa Cerberushoz hasonlít: már nem is tudjuk, valójában merre vicsorog.

H

De feledkezzünk meg egy pillanatra e rémről! Tegyük fel, hogy hivatalosan nyilvánosságra hozzák a tavalyi augusztus 20-i ünnepségek teljes, pontos és részletes kimutatását a számviteli szabályok által előírt tagolásban és tartalommal! Tegyük fel, hogy az Országimázs Központ valamennyi szerződéséről részletes kimutatást kapunk! Tegyük fel, hogy hivatalosan közzéteszik, milyen jogcímeken és mekkora összeget fordított az állam a Postabank-csoport konszolidálására, és hogy milyen szerződések milyen vállalkozásokkal milyen mellékletekkel köttettek az autópálya-építkezésekkel kapcsolatban! Tegyük fel, hogy a kormány részletekbe menően publikálja az állami garanciás szerződések teljes listáját és a garanciák pontos nagyságát!

És tegyük most fel azt is, hogy másnap egy gazdasági hetilap bizalmas háttér-információkra hivatkozva valamennyi kimutatás korrigált változatát publikálná. Ezek után már nem is kell semmit sem feltennünk, egészen bizonyos, hogy a kormány és az illetékesek által egyhangúan cáfolt korrekciót tekintené mindenki egyedül hiteles információnak.

Az átláthatóság biztosítása nem is olyan triviális. A gazdaságra, gazdálkodásra vonatkozó adatokhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik a mérési módszer. A mérés valamilyen szakmailag elfogadható logikán alapul és széles körben elfogadott, ezáltal térben és időben összehasonlítható adatokat produkál. Mivel a számbavétel időről időre módosul, az adatok tartalma is változik. Ilyenkor szokott minden elemzés úgy kezdődni, hogy a "statisztikai számbavétel módosulása miatt", avagy a "számviteli előírások módosulása miatt" az ugyanarról a jelenségről ma közölt adat nem hasonlítható össze a tegnap közölt adattal, avagy a szomszéd adatával, aki más módszert használ: a mérésből adódó bizonytalanság miatt ugyanarról a jelenségről többféle adat is létezik. Mi sem jellemzi jobban ezt, mint az az emlékezetes esemény, mikor a békés átmenet hajnalán az ország miniszterelnöke, Németh Miklós felállt a parlamentben, bevallotta, hogy eddig hazudtunk, de most már ideje bevallanunk, hogy országunk adóssága ennyi és ennyi. Majd alig két hónap múlva ugyanez a Németh Miklós ismét felállt, hogy "bocsánat, most már a legeslegvégső adatot mondom, országunk adóssága igazából ennyi és ennyi".

A számszerű gazdasági információ a mérési módszer nélkül értelmezhetetlen. Gyakran fordul elő, hogy egy vállalat a tulajdonosa által előírt nemzetközi számviteli eljárások szerint mérve veszteséges, miközben az ezekhez egyre inkább közeledő, de velük még mindig nem megegyező magyar számviteli eljárások szerint elkészített kimutatások egyértelmű nyereséget mutatnak. A hiteles információ ebben az esetben nemcsak a két eltérő eredményt, hanem az eltérés magyarázatát is magában foglalja. Az adatok körüli számháború mögött számos esetben csak a mérési módszerek különbözősége húzódik meg. A gazdasági adatok hitelességén egyszerűen lehetne javítani pusztán azzal, ha a módszerválasztásból adódó eltéréseket az információ részének tekintenék, és közzétennék.

H

Mivel a konszenzus csak lassan alakul ki, a számháború lassan csillapodik, az adatok kezdik elveszteni értéküket, és ami még rosszabb, a hitelüket. A bizalom hiányából pedig az következik, hogy mindenki megpróbálja a saját hiteles információját előállítani az információmorzsákból. Így keletkeznek a még hamisabb információk: például amikor egyik napilapunk ambiciózus újságírója a "mennyibe került a Postabank konszolidációja" kérdés kapcsán minden lehetséges számot összeadott, ami valaha valahol a Postabankkal kapcsolatban megjelent, és így sikerült egy kellően horribilis összeget prezentálnia. A bizalomhiány következtében e horribilis összeg sokkal hihetőbb volt a közvélemény számára, mint a lényegesen kisebb, valós összeg.

A kiskorúnak tekintett állampolgárt óvják az információtól, hátha rosszul használja fel. Szig. titk., szolg. haszn. minősítésűek lesznek az adatok, álcaként és nem védelemként szolgál az "üzleti titok" burka. Néha arra gondolok, hogy egyszer mindez mégis megváltozik, az állam célja a köz korrekt informálása lesz, lassan oldódik a bizalmatlanság, a közérdekű információk visszanyerik értéküket és hitelüket.

De ez még sokára lesz.

A szerző pénzügyi közgazdász, a Budapesti Közgazdasági és Államigazgatási Egyetem oktatója.

publikálva
2001/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk