Publicisztika

Árakról, helyekről, csalásokról szólnak a mítoszok, de saját tapasztalatomból tudom, hogy egy egészen kevés józan ésszel plusz némi előrelátással minden csalódás elkerülhető, mert a Balatonon is érvényes a szabály, miszerint csak azt csapják be, akit lehet.

Tavaly márciusban besokalltam, egyre inkább úgy tűnt, a meteorológusaink összevissza prognosztizálnak. Másnap viszont az ember sose emlékszik pontosan, melyik mit is mondott, ezért marad a homályos, sanda balsejtelem. Én azonban papírt és tollat ragadtam, és két hétig jegyzeteltem, majd összehasonlítottam az előrejelzést a ténylegesen bekövetkezett időjárással. Exkluzív tesztemet most először tárom a nyilvánosság elé.

A szerző alkotmányjogász, az Emberi Jogi Információs és Dokumentációs Központ vezetője, a Fundamentum című folyóirat főszerkesztője.

Kedves Olvasóink, feltáró jellegű vallomást adunk közre.

Azt túlzás volna állítani, hogy a világ lélegzet-visszafojtva figyel: egy közel-keleti béketárgyalásnak az a dolga, hogy akadozzék, elvégre, legalábbis a felszínen, olyan kibékíthetetlen ellentétekről folyik, amelyek gyökere a Bibliában keresendő. Mit oldjon meg ezeken a kérdéseken három olyan politikai entitás, amelyek közül még a legrégebbi, az Egyesült Államok sincs sokkal több kétszáz évesnél, Izrael alig múlt ötven (a legszebb férfikor, ahogy mondani szokás), Palesztina pedig még meg sem született (a még szebb férfikor).

Mégpedig eskü alatt Csillag Jánosnak, de most mégis kénytelen vagyok erről értekezni önökkel, mivel a hőségnek számtalan társadalmi, gazdasági és pszichológiai vonzata van, melyeket megosztani édes kényszer und lehetőség ezeken a hasábokon.

A szerző teológus.

Köztudomású, hogy Orbán Viktort nem különösebben érdekli a környezetvédelem. Nem túl gyakran tűnődik el a globális felmelegedés problematikáján vagy az ózonlyuk tágulásának kérdéskörén, a klímaváltozások tendenciája pedig kifejezetten hidegen hagyja. A környezetvédelmi tárca problémái miatt sem főtt túlságosan a feje, tőle Pepó Pál akár a helyén is maradhatott volna, ha a honi környezetvédelem állapota nem számítana az EU-csatlakozás egyik kerékkötőjének. De annak számít, méghozzá nagyon, az uniós csatlakozáshoz ugyanis állítólag 3-4 ezer milliárd forintnyi beruházásra lenne szükség. Így hát Orbán Viktor kénytelen volt bokros teendői között néhány percet ennek a kellemetlen feladatnak szentelni, és néhány keresetlen jó tanácsot adni az új környezetvédelmi miniszternek. Nem bonyolódott bele szakmai tézisekbe, nem szemezgetett a Gia-hipotézis gondolatvilágából; annyit mondott Ligetvári Ferencnek, hogy ápolja csak a kapcsolatot a civil szervezetekkel, ügyesen, szívélyesen, akkor nem lesz semmi gond.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az uniós csatlakozás újabb holtbiztos dátuma 2005, vagyis tíz év múltán megint csak sikerült ötévnyire megközelíteni az EU-tagságot. Ha valaki emlékezik még rá, 1990-ben 1995-ről beszéltek, 1997-ben pedig 2002 "tájékáról"; igaz, van ennek előnye is, a kiszámíthatóság. A magunk részéről például biztosak vagyunk abban, hogy a 2005-ös dátum 2002 magasságában 2007-re változik, sőt akár az ezen időpont mellett felsorakoztatott uniós érveket is felsorolhatnánk, megelőzve korunkat, mintegy, de hát mi értelme lenne.

"Van még hozzászólás? Esetleg az elnökkel van még valami baj?" - ezekkel a szavakkal zárta Pallag László az olajbizottság hétfői ülését. A csaknem négyórás összejövetel nagy részében ugyanis a testület kisgazdapárti elnökét szuttyongatták feltűnő hévvel képviselőtársai; mindenekelőtt az MDF-es Balogh László, de Tóth Károly (MSZP) és Fazekas Sándor (Fidesz) is kitettek magukért. A purparlé egy pontján Pallag László meg is jegyezte: emlékezete szerint a bizottságot nem miatta hozták létre, hanem az olajügyek kivizsgálása végett.

A szerző író, a Szombat című zsidó folyóirat főszerkesztője. Esszéje teljes szövege a Szombatban jelenik meg.

Orbán Viktor hétvégi rádiós kinyilatkoztatásában elsősorban a neofideszista béközéphez szólt, és a műsor riporterei eme egyszerre antikommunista és antikapitalista, az ország állapotáról elsősorban a Magyar Fórumból tájékozódó szavazóréteg fájdalmát és csalódottságát zúdították a kormányfő nyakába. A miniszterelnöknek az orrára húzták mindazt, amit a Fidesz az elmúlt három évben e választói rétegnek hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan, összekacsintva megígért, és amit - szerfölött helyesen egyébként - baszott betartani. A privatizáció felülvizsgálatát és a külföldi tőke megszuttyongatását jelesül.

Nagy dolgok estek múlt héten a fővárosi közgyűlésben. Bár az is kérdéses, hogy mi számít mifelénk nagy dolognak. Szó, ami szó, Schuszter Lóri elzsidózta magát. Hangosan, vastagon és penetránsan. A manóba is, rothozott, weissezett, grünözött. Utána nem azt mondta, hogy hapci vagy kuc-kuc, hanem valami még hozzá képest is hihetetlenül ostoba és szánalmas magyarázkodásba fogott. Mármost a nyilvános zsidózást (cigányozást, buzizást stb.) még közismert elmebetegektől sem lehet eltűrni, igenis a torkukra kell forrasztani a mocskot. Ám ezzel együtt sem nagyon izgatott volna föl bennünket a dolog, ha a piszkoskodását követő felháborodási hullámból nem csengne ki egy tiszta hang. A Magyar Nemzet bőrébe bújt Napi Maóé, miszerint Lóri maradjon a kaptafájánál. Ha jól értjük, serénykedjék inkább ismét rockszínpadokon, az legalább jól állt neki, ha egyszer túl tahó a politika Magyarországon olyannyira kifinomult művészetéhez. És ez azért elgondolkodtató. S ha eme gondolatkísérlet során felidézzük nevezett személy "zenészi" pályafutását, valóban lesz okunk az aggodalomra.