n Egyre inkább úgy tűnik, hogy az uniós csatlakozás újabb holtbiztos dátuma 2005, vagyis tíz év múltán megint csak sikerült ötévnyire megközelíteni az EU-tagságot. Ha valaki emlékezik még rá, 1990-ben 1995-ről beszéltek, 1997-ben pedig 2002 "tájékáról"; igaz, van ennek előnye is, a kiszámíthatóság. A magunk részéről például biztosak vagyunk abban, hogy a 2005-ös dátum 2002 magasságában 2007-re változik, sőt akár az ezen időpont mellett felsorakoztatott uniós érveket is felsorolhatnánk, megelőzve korunkat, mintegy, de hát mi értelme lenne.
Az Európai Unió bővítési főbiztosa, Günter Verheugen a napokban odanyilatkozott, hogy a dátum állandó kitologatásával, a csatlakozási folyamat elhúzásával a jelöltek felét is elveszítheti az unió. És mondta azt is nemrég, hogy nem tesz jót egyes tagjelölt országoknak az, ha vezető politikusaik - Orbán Viktort és Vacláv Klaust nevén is nevezte - Európa-ellenes lózungokkal akarnak belpolitikai babérokat aratni, mert ennek akár következményei is lehetnek.
Na, akkor most mi van? Abcúg Európa, vagy abcúg Viktor?
Chirac, a soros EU-elnök Franciaország elnöke például előjött a maga "kétsebességes Európájával", ami annak az eredetileg német ötletnek a felmelegítése, amely szerint az uniós tagok között differenciálni kellene. Igaz, ezt hamar lenyomta a brüsszeli adminisztráció, Chirac mosolyogva visszakozott is, de azért ez az egész differenciálósdi - hogy van a francia-német-beneluxos keménymag meg a futottak még, és csak utánuk a kelet-európaiak - valamit csak jelez.
Vajon komolyan gondolják-e a legfejlettebb uniós államok Kelet-Európa felzárkóztatását? Ne kételkedjünk, nagyon komolyan gondolják. Csakhogy: az utóbbi időben oly sokszor megdicsért magyar gazdaság hány évnyire van akár Ausztriától is? Na, ez az. Vagyis: érthető-e a legfejlettebb tagállamok ódzkodása a csatlakozástól csodákat váró kelet-európai jelöltektől? Hát persze hogy érthető.
A magyar külpolitika ezzel a rém egyszerű képlettel tökéletesen tisztában van. És vagy úgy reagál rá, mint az előző kormányzat (a belépésig jó képet vágni a szopatáshoz, mondván, mi akarunk az EU-hoz csatlakozni, és nem az unió Észak-Balkánhoz), vagy egy olyan sajátos munkamegosztással, mint Orbánék (a külügyminiszter lényegében a korábbi alkalmazkodó vonalat viszi tovább, míg a kormányfő egyrészt rendre az EU orra alá dörgöli vélt vagy valós sérelmeinket, másrészt látványosan a regionális együttműködés felé fordul). E kétféle stratégia hatékonyságán lehet vitatkozni; azon viszont fölösleges, hogy 1990 óta a magyar politika elsődleges célja a nyugati integráció.
Ha tehát valaki Verheugen Orbán-kritikája után azon kesereg (vagy éppen kárörvend), hogy lám-lám, a Fidesz kivezeti a Magyar Hazát Európából, az éppen ugyanakkora barom, mint amikor Hornról vagy Kovács Lászlóról hajtogatták elmebetegek azt, hogy a tagságért cserébe kiárusítják az országot idegeneknek.
Az más kérdés, hogy Orbánék EU-politikája sikeres lehet-e; de kötve hisszük, hogy rá akarnák csapni az ajtót Brüsszelre. Kánikula van ugyan, de azért ennyire ne legyünk hülyék.
