Egy fiatal irodalomtörténész a normalitás nemzedékének nevezte Közép-Kelet-Európa ma harmincas-negyvenes zsidó íróit, esszéistáit, akik megkísérlik a zsidó témát, sorsot, gondolkodásmódot - a zsidó narratívát - tudatosítani munkáikban, miközben képesek kritikusan, ironikusan szemlélni önmagukat, apáik, nagyapáik sokat szenvedett nemzedékét csakúgy, mint szélesebb társadalmi környezetüket.
E gondolkodásmód természetesnek tekinti, hogy van zsidó értékrend, gondolkodásmód (mely a társadalmi-vallási beolvadást követően szekularizált formában is megnyilvánul), és van zsidó érdek - Kovács András szociológus etnikai politikát körülíró definícióját alapul véve - : biztonsági érdek (a diszkrimináció megszüntetése), jobb pozíciók kivívása a társadalmi javak újraelosztásakor (mint például az elszabotált jóvátétel), s mint legnagyobb jelentőségű feladat: a csoport mint fontos társadalmi identitásforrás fenntartása. E két állítás nyílt kihívás az asszimiláció hívei számára, még ha e két csoport bizonyos kérdésekben olykor egy platformra kerül is.
A szabadság elmúlt tíz esztendeje alatt bebizonyosodott: e látszólag magától értetődő célok korántsem közelíthetők meg buktatók nélkül.
*
A szűkebb, szervezett közösség, különösen annak idősebb nemzedéke, a zsidó újjászületés hurráoptimista szószólói, intézményi irányítói szemében, távolabbról közelítve: a félelemben és a hagyományhoz tapadó évszázados magatartásmintában gyökerező mentalitás számára a zsidó közéletet sem kímélő korrupció, hatalommal való visszaélés, tekintélyelvűség feltárása és bírálata árulás. A szkepticizmus, a kétkedő hang szintúgy ellenszenvet kelt, noha ők is világosan látják: a tételes tudás, valamint az élet- és gondolkodásmód szerves továbbörökítésén alapuló zsidó kultúra a folytonosság megszakadásával ma csak törmelékeiben adható tovább, s a helyi hagyomány rovására, döntő részben külföldi minták alapján kolportálható. Ma a szerves kulturális azonosulás helyett a holokauszt kényszerű élményközössége és Izrael végső biztonságérzetet jelentő ténye a modern zsidó identitás két talpköve.
Míg a szervezett zsidóság szemében a nyilvános bírálat, addig a magyar szellemi életben is jelentős szerepet betöltő, zsidó származásúak, de magukat zsidóként nem identifikálók körében a markáns zsidó értékrend, az asszimilációkritika, a meghatározó magyar szellemi-politikai irányzatoktól független, így a bi- vagy tripoláris politikai mező törésvonalait átívelő gondolkodásmód és az autonóm érdekképviselet igénye a vörös posztó.
A huszadik század első felében, a beolvadás folyamatában a zsidóságtól elrugaszkodók mellszélességgel vetették magukat a magyar szellemi életbe, és műveltek a felvilágosodás örököseiként radikális társadalomkritikát, mely nagyobbrészt a magyar közönséget, kisebb részben a zsidóságot célozta meg. Arra azonban csak az utóbbi években került sor, hogy egy olyan nemzedék képviselői hallatták hangjukat - döntően a Szombat hasábjain -, melynek képviselői az asszimilációt értékvesztési folyamatnak látják. Helyette a zsidó tradíció, kultúra és öntudat megőrzését és az integrációt: egy új magyar-zsidó társadalmi szerződés megkötését tartják kívánatosnak.
Az asszimilálódni vágyó zsidó többség és különösen a magyar gazdasági-szellemi-politikai életben kivívott pozícióját féltő elitje körében a szélesebb társadalmi kontextusban tagadhatatlanul bizonyos disszimilációt kívánatosnak tartó üzenet megütközést, esetenként ellenérzést kelt: mintha az azonosságvállalás törvényszerűen lemondást kellene jelentsen a megszerzett társadalmi státusról. A beolvadáspárti, felvilágosodáshívő, européer-univerzalista értelmiség a zsidóságot (önnön zsidóságát is) áttételesen: a lezárult múlt részeként, üldözöttként, valamennyi üldözöttel szolidáris kisebbségvédőként, a világkultúra forrásaként éli meg (ugyanakkor paradox módon gyakorta magát tartja a zsidóság szószólójának is). Számukra az öntudatos, sajátos közép-kelet-európai kultúrájáért és hagyományáért felelősséget érző, szűk zsidó elit színre lépése, a zsidóság visszahelyezése a tradicionális, tételes narratívába (nép és vallás) zavaró, emlékeztető, kínosan kijózanító jelenség. Egyszerre világít rá a szabadon választott identitás nem csupán a kirekesztők által kétségbevonható fikciójára, a tételes zsidó értékvilág és az autonóm zsidó érdekképviselet szükségességére, mely demokráciában nem kötődhet és nem is kötődik kizárólagosan bizonyos szellemi-politikai áramlatokhoz.
*
A Szombat lapjain megfogalmazódó zsidó narratíva alapvetően körvonalazza az önképet, amit a zsidóságról s benne a magyarországi zsidóságról ez az irányzat kialakított. A lokális kettős kötődés és az Izraellel való szolidaritás mellett új európai és tudatos diaszpóra-öntudat kialakításának lépései ezek, melyek némi megkésettséggel zajlanak Közép-Kelet-Európában, ám korántsem olyan hátránnyal, amilyen mentalitásbeli hátrány tapasztalható a hivatalos magyar-zsidó képviselet körében a nyugati közösségek önreprezentációjához képest. Idehaza (jelentős részben a vészkorszak traumáinak következtében) a nyilvánosság előtt még mindig gyakorta a monarchiabeli vagy a Horthy-korszakra jellemző, konciliáns, némileg képmutató udvari zsidó hang határozza meg a hatalomhoz vagy a befogadó társadalomhoz való viszonyt. Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban viszont nyilvánvaló a zsidóság speciális helyzete a társadalomban; épp e helyzet tudatosítása eredményezi, hogy kiegyensúlyozottabb viszonyt képes kialakítani önmagával és környezetével, noha nyilvánvaló, hogy belső viták, identitás-dilemmák ott is árnyalják e képet.
A tudatosan őrzött kultúra és hagyomány társadalmi méretekben elveszíthető, az asszimiláció mégis befejezhetetlen, mert a tradícióját gyakorló, mégoly szűk közösség szellemi jelenléte, másrészt a kirekesztő gondolkodás fátumszerű jelensége nem enyészik el. A zsidóság korrelálhat az origó felé, de nem érheti el. Az új zsidó generációk identitáskeresése tételes vallási-kulturális kapaszkodók híján etnikus azonosságtudatot eredményez. A közép-kelet-európai zsidóság holtában is tápláló forrása marad az utódok öntudatának, ha utóbbiaknak szavuk (nyelvük, fogalomkészletük, műveltségük) nincs is, amivel e kultúrát megszólíthatnák.
A posztkommunista országokban a zsidóság mint olyan csupán az antiszemitizmus tárgyaként lehet frekventált témája a közbeszédnek, kulturális jelenségként nem. A beolvadni vágyók mimikrije, a médiavilág tévesen értelmezett politikai korrektsége kiegészíti a zsidósággal szemben előítéleteket táplálók gondolkodásmódját; így tapad szinte kizárólag negatív tudattartam a zsidóság fogalmához, ami így csak további görcsök, tabuk forrása lesz. A kettő között pedig a nem látok, nem hallok, nem beszélek téves terápiája. Pedig az asszimiláció nem érhet nyugvópontra, hiszen a beolvadni vágyók származékos értékrendje és világképe nem olvad fel, hanem maga is hatást gyakorol környezetére, míg a kirekesztő nemzettudat hívei újra és újra rámutatnak a magukat ugyan nem zsidóként, legfeljebb zsidó származásúként definiálók, ám a zsidó tapasztalatból desztillálódó gondolkodásmódot hordozók idegenszerűségére.
*
Vajon a zsidó magatartás- és gondolkodásmód lehet-e oka, kiváltója, illetve befolyásolója az ellenszenvnek? Van-e, és ha igen, miben áll a zsidó felelősség az együttélésért (idesorolva a magát legfejlebb zsidó származásúként aposztrofáló értelmiség felelősségét); előidézhet-e pozitív fordulatot e társadalmi viszonyban a ressentiment oldódása, a zsidó viselkedés változása vagy a gyűlölet és az ellenszenv fátum, amit tudomásul kell venni, mert része a zsidó léthelyzetnek, sorsnak, végső fokon eszköze a fennmaradásnak, másrészt teológiai szempontból a zsidóság küldetésének: a világ önmagára eszméltetésének, mert a holokauszt, ha ötven év után is, de katartikus változásokat készít elő a keresztény gondolkodásban s az európai civilizáció tudatos viszonyában értékeihez és kudarcaihoz?
Hogyan viselkedjenek a zsidók a diaszpórában? Lehet-e pozitív minta a történelmükből fakadó teljesítménykényszer, az állandó bizonyítási vágy, vagy új paradigma volna kívánatos? Viselkedjenek úgy, akár a vendégek, akik nem élhetnek vissza a vendégjoggal, de nem is tesznek úgy, mintha otthon éreznék magukat, vagy igenis tekintsék sajátjuknak a hont, ahol élniük adatik? Egyenlő terheket hordozva, jogaikban se hagyják magukat csorbítani, s tegyék részévé a modern, demokratikus nemzettudatnak a maguk kettős vagy többes kötődését, a szélesebb mezőbe ágyazott önképet, mert megint csak ők az idők kovászai?
Van, aki megdöbben, és azt mondja: hiszen ezek a kérdések a zsidó emancipációval és recepcióival eldőltek. Ugyan, miféle öngettósítás ez? Kell ilyesmivel foglalkozni egy szabad országban, melynek alkotmányos alapjoga a szabad identitásválasztás?
*
Az a zsidó gondolkodás, amely kilép a zsidóságot a felvilágosodással, kisebbségvédelemmel, baloldalisággal, antifasizmussal azonosító eszmekörből, és teret nyit a doktrinér aufklérista gondolkodásmód kritikájának, illetve a tradicionális judaizmus eszmevilágának (melyben a hagyománytisztelet, a szociális érzékenység, a szabadelvűség elemei egyaránt megtalálhatók), s mely számos ponton ütközik a liberális gondolkodók által politikailag korrektnek nevezett, uralkodó beszéddel (egyetlen példa: zsidóság mint szabad identitásválasztás kontra vallásjogi meghatározás), politikai kereszttűzbe kerül. A baloldali, liberális közszereplők, publicisták, akik nemegyszer túlérzékenységből vagy számításból használták az antiszemitizmus vádját politikai ellenfeleik diszkreditálására, s mindeddig természetes szövetségesként tekintettek a zsidóságra, nem értették és nem tudták kezelni a jelenséget. Hasonlóképpen reagáltak a jobboldal politikai szószólói, akik tárt karokkal fogadták volna az önkritikus fehér hollót, ám az nem óhajtott az ő kalitkájukban sem megtelepedni - s ennek hangot is adott -, különös tekintettel arra a lehangoló tényre, hogy Magyarországon nem sikerült megteremteni a modern politikai konzervativizmust, mely ideológiájában és frazeológiájában mentes volna a keresztény gondolkodásban gyökerező zsidóellenességtől, politikájában pedig világosan elhatárolódna a nyíltan antiszemita szélsőjobboldaltól.
A rendszerváltás óta nem akadt a Magyar Köztársaságnak olyan kormánya, mely törekedett volna méltányosan jóvá tenni a holokauszt és a kommunista diktatúra kettős repressziója okozta károkat a közösséggel szemben. Ez az évtizedes tapasztalat is hozzájárul a tisztánlátás sürgető igényéhez.
A zsidó értékvilág képviselete a zsidó szervezetek, intézmények feladata. A zsidó érdekek megjelenítése is rájuk hárul, már ha valóban betölteni kívánják küldetésüket, s nem a központi hatalomtól függő, Judenrat-szerepre kárhoztatva kívánnak létezni. Tudomásul kell venniük, hogy a demokrácia érdekcsaták és érdekegyeztetések folyamata, és ők nem alamizsnáért könyörögnek, hanem a közösség méltányos jussáért: intézményrendszere és szellemi értékei valódi újjászületésének anyagi alapjáért.
Tudomásul kell venniük, hogy politikailag ők is a senkiföldjén állnak, ha fájdalmas is e felismerés, s ha ott középen kissé huzatos is a tér.
*
A zsidó közösség ma elit nélküli közösség. A holokauszt és a kommunista önkény időszaka elpusztította, szülőföldje elhagyására kényszerítette a tradicionális zsidóság szellemi vezetőit. Ami, aki maradt: a maradék maradéka.
Az asszimiláns zsidó értelmiség, mely mindig a magyar modernizációhoz asszimilálódott, távol került a közegtől és a kultúrától, melyből vétetett, s noha zsigereiben, politikai reflexeiben, félelmeiben sok tekintetben zsidó válaszreakciókat ad a társadalmi kihívásokra, a szervezett zsidóság szellemi életében nincs jelen.
Nincs igazi lehetőség magyar-zsidó vagy keresztény-zsidó párbeszédre, mert a mai közép-kelet-európai (s benne a magyarországi) zsidóságnak nincsenek vagy alig vannak dialógusképes reprezentánsai, akik nyíltan és autentikusan jelenítenék meg értékeit és érdekeit.
A XX. század végén, amikor a kereszténység mértékadó körei újragondolják viszonyukat a zsidósághoz és felelősségüket az évezredes zsidóüldözésért, a nyugati világban pedig nyilvánvalóvá lesz, hogy a zsidósághoz való viszony a demokráciák fokmérője, nem elegendő a látszatpárbeszéd. Európa keleti felén pedig látszatpárbeszéd folyik, mely zsidó részről elsődlegesen a biztonságpolitika része (hisz a diaszpóra zsidósága a holokauszt után újfent ennek görcsös késztetésében él), a magyar katolikus egyházi vezetés részéről pedig tapasztalhatóan kényszerű folyamat, melyet nem hat át a II. Vatikáni Zsinat, a Nostra Aetate és II. János Pál pápaságának a keresztény-zsidó viszonyt valóban új alapokra helyezni kívánó szellemisége.
Világossá kell tenni: a keresztény-zsidó párbeszéd célja a kereszténység identitáskrízisét terápiás céllal gyógyítani, a zsidósággal szemben elkövetett bűnök kiengesztelését lehetővé tenni, a bűntudatkomplexust - mely legalábbis a kollektív tudatalattiban újra és újra előidézheti az önigazoló gyűlöletet - feloldani. A kereszténység súlyos kihívása egy új teológia alapjainak lerakása, mely nem számol a zsidóság felszámolódásával, nem célképzete a zsidók megtérítése, míg a zsidók feladata elsődlegesen mentálhigiénés: az évezredes üldöztetést kell feldolgozniuk, a szüntelen gyanakvást és szorongást, a túlérzékenységet, mely mindenben zsidógyűlöletet orront. Erre minden bizonnyal a holokauszt után született nemzedék lesz csak képes, ha a zsidó intézményrendszer ki tudja termelni az új zsidó értelmiséget.
Ugyanakkor a magyar kereszténység, a magyar szellem neurózisának feloldásához is szükséges, hogy legyen dialógusképes, saját értékeinek tudatában lévő zsidóság, mely vonzást tud gyakorolni a ma még rejtőzködő, beolvadni igyekvő zsidó származásúakra, akik a saját, zsidó neurózisuk túszai, s akik pozitív azonosságtudat híján, ám az antiszemitizmus potenciális céltáblájaként csupán mivoltuk kínjaival küszködnek.
Megoldás csak hosszú távon lehetséges: a modern, demokratikus nemzettudat kihordása magyar oldalon, mely a kétszintű identitást, a több közösséghez való lojalitást is tolerálja, mi több, bátorítja; másrészt az öntudatos, hagyományát, kultúráját ismerő, valamint történelmi múltjából eredő gondolkodása, reflexei gyökereit és ebből eredő ideológiai orientációját tudatosító zsidóság kialakulása.
A szabadon választható identitás korában vonzóvá kell tenni a zsidó intézményrendszert, annak nyilvánosság előtti arculatát, forgalomképessé a szekularizáció és az asszimiláció után a judaizmus örök jelen idejű üzenetét. Mert az igazi kérdés persze az: vajon száz esztendő múlva lesz-e érdemi zsidó jelenlét a Kárpát-medencében; lesz-e, aki ezen a tájon héberül imádkozik és zsidóként gondolkodik, vagy az üresen kongó zsinagógák addigra végképp emlékművekké és múzeumokká lényegülnek át. Zsidó kérdéseket már nem tesz fel senki, legfeljebb a szélsőjobb sajtója lesz zsidókérdéstől hangos.
