Röviddel azelőtt, hogy az első demokratikusan választott parlament ciklusának végén, 1994-ben elfogadott átvilágítási (született: "ügynök"-) törvény hatályát vesztette volna, Csúcs László kisgazdapárti és Mátrai Márta fideszes honatya, illetve -anya indítványa nyomán a T. Ház elfogadta azt a módosítást, amely további négy évre prolongálja az átvilágításokat. Ezúttal már nem csupán néhány száz vezető köztisztviselőnek, hanem több ezer bírónak, ügyésznek és újságírónak lesz félnivalója múltjának fehér foltjait illetően. Nehéz elhessegetni a gyanút, hogy a törvényhozók, pontosabban a szükséges egyszerű többséget szállító kormánypárti képviselők egyik hátsó szándéka talán éppen a végrehajtó hatalomnak kellemetlenkedni tudó más "hatalmi ágak" megfélemlítése volt. Ez még önmagában csak politikai szempontból lenne kifogásolható - ám a törvény felvet jó néhány alkotmányossági aggályt is.
Ezek közül talán a legfontosabb az átvilágítandók körének kiterjesztése az állami szférán kívüli körre. (Az államszervezeten belüli bővítéssel kapcsolatos esetleges indítványokat - akár azt, hogy a bírák, ügyészek miért kerültek be, akár azt, hogy az ügyvédek, közjegyzők miért nem - egy 1999 júniusában született alkotmánybírósági döntés leszerelte azzal a meglehetősen vitatható érvvel, miszerint ez a törvényhozó diszkréciója körébe tartozó politikai döntés.) Természetesen a magánszférára történő kiterjeszkedéssel kapcsolatos aggályokat - ellentétben az egyik előterjesztő érvelésével - nem oszlatja el az a körülmény, hogy a törvény címét kiegészítették a "közbizalmi és közvélemény-formáló" tisztségekre való utalással, hiszen a törvény tartalmának nemcsak a címmel, hanem elsősorban az alkotmánnyal kell szinkronban lennie.
Az előterjesztők a módosítás fő céljaként a közélet szereplőinek átláthatóvá tételét jelölték meg. Ez a cél valóban indokolta a törvény címének megváltoztatását is, hiszen eredeti szövegének preambuluma "a demokratikus államélet tisztaságának előmozdításában" határozta meg a törvényhozói szándékot. Sajnálatos módon azonban a törvény eredetileg kitűzött fő céljának kiterjesztése nemcsak a mostani módosítás előterjesztőit, hanem már az 1994-es törvényszöveg elfogadóit is vezérelte, hiszen miközben a bevezető szöveg az államélet tisztaságáról beszél, az elfogadott törvény előírta a magántulajdonban lévő, tehát az államélettől független, harmincezres példányszámot meghaladó napi- és hetilapok vezető munkatársainak átvilágítását.
Az Alkotmánybíróság az 1994 végén hozott határozatban alkotmányellenesnek minősítette ezt a rendelkezést, jóllehet nem azért, mert az átvilágítás a közhatalminál szélesebb közéleti szférára is kiterjeszkedett, hanem azért, mert a törvényhozó az írott sajtó munkatársainak kiválasztásával és ugyanakkor az ugyanilyen hatású elektronikus kereskedelmi média újságíróinak kihagyásával alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmazott. Az alkotmánybírák a diszkrimináció kiküszöbölésének módját a törvényhozó belátására bízták: vagy mind az írott, mind az elektronikus magántulajdonú sajtó átvilágítását előírja, vagy egyikét sem. (A parlament 1996-ban az utóbbi megoldást választotta, ezért nem szerepeltek a mostani módosításig "maszek" médiumok újságírói az átvilágítottak körében.)
Az Alkotmánybíróság tehát nem ítélte alkotmánysértőnek az átvilágítandók körének kiterjesztését az állami szférán túlra. A határozat rendelkező részének első mondata alapján világos, hogy az alkotmányőrök is túlteszik magukat a törvény preambulumának - mint láttuk, a törvényhozók által is következetlenül alkalmazott - szűkítésén: "Az Alkotmánybíróság megállapítja: a jogállamban közhatalmat gyakorló vagy a politikai közéletben részt vevő személyek - köztük azok, akik a politikai közvéleményt feladatszerűen befolyásolják - arra vonatkozó adatai, hogy korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, vagy olyan szerv tagjai voltak, amely korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytatott, az alkotmány 61. § szerinti közérdekű adatok." (Érdemes megjegyezni: azzal, hogy az Alkotmánybíróság nyilvánvalóan személyes adatokat minősített közérdekűnek, anélkül, hogy ezt alkotmányosan felülvizsgálta volna, nyíltan elutasította a hatályos adatvédelmi törvény fogalomrendszerét, amelynek értelmében egy személyes adat sohasem lehet közérdekű is egyszersmind.)
Egyébként ennek a politikai közvélemény-formálási követelménynek megfelelően az Alkotmánybíróság mind a közszolgálati, mind pedig a magántulajdonban lévő sajtó munkatársai tekintetében alkotmányos követelményként írta elő, hogy csak a politikával foglalkozó és a politikai közvéleményt közvetlenül formáló szerkesztők adatai minősülhetnek közérdekűnek, így például a zenei szerkesztők nem sorolhatók az átvilágítandók közé.
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság az egyenlő bánásmód kötelezettségét nemcsak az írott és az elektronikus sajtó munkatársai, hanem a közvéleményt hivatásbeli feladatként alakítók vonatkozásában is alkotmányos követelményként írta elő, ugyancsak a törvényhozóra bízva a diszkrimináció kiküszöbölésének módozatát. Vagyis ha a törvényhozó úgy dönt, hogy átvilágíttatja a sajtómunkásokat mint a közvélemény alakítóit, akkor nem hagyhatja ki a politikai pártok, az egyházi testületek, az országos köztestületek és a szakszervezetek vezetőit sem, akik legalább annyira szerepet játszanak a politikai közvélemény formálásában. (Az 1996-os törvénymódosítás során a törvényhozó ebben az esetben is azt a megoldást választotta, hogy a közszolgálati médiumok felső vezetőinek kivételével inkább nem vette fel az átvilágítandók körébe az újságírókat, és így elkerülte a párt-, egyházi és szakszervezeti vezetők múltjának vizsgálatát is.)
Ezzel szemben a mostani módosítás kiterjesztette az átvilágítást a kereskedelmi rádiók és televíziók, valamint az országos, regionális, megyei és helyi terjesztésű közéleti lapok, továbbá az országosan elérhető, magyar honosságú internetes hírszolgáltatók azon szerkesztőire, akik a politikai közvélemény alakítására közvetve vagy közvetlenül befolyást gyakorolnak. Ezenkívül az Alkotmánybíróság által az egyenlőségi követelmény érvényesülése érdekében említett politikai közvélemény-formálók közül még felkerültek az átvilágítandók listájára az állami költségvetési támogatásra jogosult pártok megyei és országos elnökségének tagjai vagy ennek megfelelő vezető testületi tisztségviselők. Ez utóbbi csoporttal összefüggésben külön is érdemes megjegyezni, hogy az Alkotmánybíróság egy 1990-es döntése éppen azért minősítette alkotmányellenesnek pártfunkcionáriusok vagyonnyilatkozatra kötelezését, mert közhatalommal nem rendelkező vezetők esetében a személyes adatokhoz fűződő alkotmányos jog korlátozását - mint amit megvalósít a vagyonnyilatkozat éppúgy, mint az átvilágítás - szükségtelennek és aránytalannak tartotta.
Azzal pedig, hogy a mostani módosítás a politikai közvélemény alakítói köréből nem minden alcsoporthoz tartozókat szerepelteti az átvilágítandók listáján, továbbra sem elégíti ki az Alkotmánybíróság által az 1994-es határozatban megkívánt egyenlőségi követelményt. Ennek a döntésnek az alapján alkotmányos lehetőség volt a magántulajdonban lévő sajtó vezető munkatársainak átvilágítására, ugyanakkor annak érdekében, hogy a törvénymódosítás ne vezessen alkotmányellenes megkülönböztetésre az ellenőrzés alá eső, illetve attól mentes csoportok között, az átvilágítást ki kellett volna terjeszteni a szakszervezetek vezetőire, az egyházak véleményformáló testületeinek tagjaira. De a lista az alkotmánybírósági döntés szellemében tetszés szerint folytatható azokkal, akiket az Alkotmánybíróság nem nevesített ugyan, de akik a sajtómunkásokhoz hasonlóan fontos szerepet játszanak a közvélemény alakításában, mint például a közvélemény-kutató intézetek munkatársai, más társadalomkutatók, jeles írók, színészek, humoristák, sportolók és további közszereplők.
A módosítással kapcsolatos további alkotmányossági kifogás az, hogy teljesen bizonytalan jogfogalmakat vezet be, és ezzel sérti az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatában a jogállamiság részének tekintett jogbiztonság követelményét. Mint láttuk, a módosítás az elektronikus médiumok esetében azoknak az újságíróknak az átvilágítását rendeli el, akik "a politikai közvélemény alakítására közvetve vagy közvetlenül politikai befolyást gyakorolnak". Az írott sajtótermékeknél eleve csak a közéleti lapok ilyen hatású szerkesztői jönnek számításba. A módosítás két értelmező rendelkezést tartalmaz a fogalmak tisztázására. Az egyik szerint közéleti lapnak azok a napi-, heti- és havi lapok minősülnek, amelyek "gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális kérdésekben alkalmasak a közvélemény formálására". Befolyás pedig "minden olyan tájékoztatás, amely közvetve vagy közvetlenül alkalmas a politikai közvélemény formálására". Ezeket a fogalmakat a törvényt alkalmazók csak önkényesen tudják alkalmazni, hiszen hogyan lehet egyértelműen eldönteni, vajon a művészeti vagy sportlapok, amelyek nyilvánvalóan kulturális kérdésekkel foglalkoznak, alkalmasak-e a politikai közvélemény formálására, amidőn például politikusoknak a művészetek vagy a sport területén játszott szerepével foglalkoznak? A jogalkalmazók bizonytalanságát lenne hivatott eloszlatni a befolyásgyakorlás definíciója, amely azonban teljes mértékben tautologikus (befolyás az, ami közvetve vagy közvetlenül alkalmas a közvélemény formálására).
Nem kevésbé aggályosak a módosításnak az önkéntes átvilágításra vonatkozó szabályai. Azoknak a személyeknek a köre, akik ilyen önátvilágítást kérhetnek, teljesen önkényes, így sérti az alkotmányban megfogalmazott hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Az itt meghatározott foglalkozások gyakorlóinak (ügyvédek, közjegyzők, egyházi személyek, át nem világítandó újságírók) biztosított jog az információs önrendelkezési jog egyik elemének tekinthető, hiszen ők abban a kiváltságos helyzetben lesznek, hogy megtudhatják, milyen adatokat őriz az állam múltjukkal kapcsolatban. Egy ilyen alkotmányos jog érvényesítése során csak komoly alkotmányos indokkal lehetne különbséget tenni az állampolgárok között, akik kérhetnek ilyen "tisztasági" igazolást. Semmilyen alkotmányos érv nem támasztja alá, hogy egy ügyvéd inkább élhessen ezzel az önkéntes jogosultsággal, mint például egy pedagógus vagy egy zöldséges. Tehát egy önkéntesen gyakorolható jog esetében más a helyzet, mint az átvilágítottak körének megállapításánál. Ott arról van szó, hogy az államélet és a közélet tisztasága érdekében korlátozzák "egyes fontos tisztségek" betöltőinek személyes adatokhoz való jogát. Ahhoz nem fűződik közérdek, hogy a pedagógust vagy a zöldségest átvilágítsák, ezért a személyes adataik korlátozása során a törvényalkotó kiválaszthatja azt a személyi kört, amely esetében alkalmazza a korlátozást. Még ennek a válogatásnak a során is érvényesítenie kell az egyenlőség követelményét, ahogy ezt a már többször említett 1994-es alkotmánybírósági határozat előírta. Az információs önrendelkezés érvényesülése során azonban ilyen mérlegelésre nincs lehetőség. Nem véletlen, hogy amikor az Alkotmánybíróság hivatkozott döntésében azt hiányolta a törvényből, hogy az nem adja meg a megfigyelteknek a jogot a betekintésre, nem engedte meg a válogatást, hanem mindenki számára írta elő a jog érvényesítését, és a Történeti Hivatal ezen az alapon is jött létre. Vagyis csak egy mindenkire kiterjedő önkéntes átvilágítási lehetőség előírása lett volna alkotmányos, sőt az is felvethető, hogy ennek hiánya vajon nem valósít-e meg alkotmányellenes mulasztást.
Összefoglalva: úgy tűnik, hogy az "ügynöktörvénynek" az új évezred első négy évére történő átmentése során mind az átvilágítandók újabb körét, mind pedig az önkéntes átvilágítás privilégiumában részesítetteket önkényesen határozták meg. Tehát a parlamenti többséget - akárcsak a törvény 1994-es megalkotáskor és 1996-os módosítása során - ezúttal is elsősorban a politikai és nem az alkotmányossági szempontok vezérelték.
