Eörsi István: Séta egy incidens körül

  • Eörsi István
  • 2000.06.29 00:00

Publicisztika

2000. június 7-éről 8-ára virradóra Keszthelyen, ahol ezekben a napokban a Magyar Írók Világtalálkozóját tartották, egy Papp Endre nevezetű, harminc év körüli fiatalember, aki állítólag a Hitel című folyóirat versrovatának szerkesztője, kivonszolta az egyik vendéglátó-ipari egységből Sipos Gyulát, az 1956-os forradalom után Párizsba emigrált kritikust és kultúrpolihisztort, aki a hetvenes-nyolcvanas években Albert Pál néven szórakoztatta sokágú ismereteivel és csillámló stílusával a Szabad Európa Rádió magyar adásának hallgatóit. Az utcára érve Papp leütötte, majd megrugdalta és lebüdöszsidózta Sipost. A konfliktus kibontakozásának három költő tanúja volt: Ágh István, Tóth Erzsébet és Karafiáth Orsolya. Ez utóbbi, akinek vonzereje állítólag szerepet játszott az eseményekben, feltámogatta a vérző Sipost a szobájába. Sipos megmosakodott, kiment a pályaudvarra, és az első reggeli vonattal visszautazott Budapestre.

A Keszthelyen összesereglett írótársadalom másnap némi meghökkenéssel bár, de napirendre tért a dolog felett. Az uralkodó hangulatot ilyesfajta vélekedés jellemezte: "Volt ott minden, cherche la femme, zsidózás, fasisztázás." Az Írószövetség jelen lévő elnöke értesülésem szerint elítélte az incidenst, de a zsidózásról külön nem szólt. Papp Endre ellen nem indult fegyelmi eljárás sem azért, mert részeg állapotban tettleg bántalmazott egy nála 30-35 évvel idősebb embert, sem azért, mert nyilvánosan zsidózott (egyébiránt - és ezt valóban csak mellesleg jegyzem meg - tévesen, mert Sipos Gyula nem zsidó származású).

A bántalmazottal az Írók Boltjában találkoztam véletlenül, ott regélte el ezt a történetet. Kenedi Jánosnak és Radnóti Sándornak elmesélte már, de jobban szeretné, ha tőle hallanám, közvetlenül. Megkérdeztem, hogy feljelentette-e Pappot. Nem jelentette fel, és nem is jelenti fel, higiéniai okokból. Nem akarja, hogy neve egy ilyen alakhoz kapcsolódva összemocskolódjon. Jóakarói is azt tanácsolták neki, hogy ne lépjen ebben az ügyben, ugyanezért. Ezt a tisztaság-stratégiát a legmagasabb szinten Karinthy Frigyes fogalmazta meg: "Inkább egyenek meg a férgek, / Mint hogy a férget megegyem." A zsidó származású magyarok közül sokan nem egyszerűen csak törvénytiszteletből vagy totális kiszolgáltatottságuk tudatában engedelmeskedtek a zsidótörvények szellemének és betűinek, hanem azért is, mert erkölcsi undoruk megbénította őket. Sipos, mint említettem, nem zsidó, de a példa ragadós: a kultúremberek Magyarországon a csőcselékkel szembesülve hajlanak rá, hogy a hagyományos zsidó magatartási mintát kövessék. Cserében a csőcselék számos tettre kész egyede zsidóknak tekinti őket, kiváltképpen, ha szívesen olvasnak jó könyveket, több nyelven beszélnek, és kényszer nélkül, örömszerzés vágyától űzve foglalkoznak a művészetekkel.

false

Hallottam olyan véleményt, amely szerint Sipos helyett nekünk, a barátainak és tisztelőinek kellene nyilvánosságra hoznunk ezt az ügyet. Például nyílt levélben bocsánatot kérhetnénk tőle, amiért ilyen inzultus érte hazánkban. Én azonban nem csatlakoznék egy ilyen akcióhoz, mert sem mint magyar, sem mint emlősállat egy fikarcnyi közösséget sem érzek Papp-pal, tehát bocsánatot sem kérhetek helyette. Azok nevében sem vagyok hajlandó restellkedni, akik másnap a helyszínen napirendre tértek a történtek fölött. Évek óta elképeszt, hogy a közélet számos résztvevője azonosan ítéli meg a "zsidózást" meg a "fasisztázást". Pedig könnyű belátni, hogy akit zsidónak mondanak, arról egy származásra vonatkozó életrajzi tényt állapítanak meg (helytállóan vagy tévesen). Egy ilyen ténynek demokratikus körülmények között nincs se felemelő, se lealacsonyító akcentusa. Akiről viszont azt mondják, hogy fasiszta, annak világnézeti beállítottságát jellemzik (helytállóan vagy tévesen). Aki például sértés szándékával bélyegzi zsidónak vagy cigánynak az ellenfelét, az - akár hozzáteszi a félreértések elkerülése végett a jelzett szóhoz a büdös jelzőt, akár nem - rasszista beállítottságú, és legalább ebben a fontos vonatkozásban kapcsolatba hozható azzal a gondolkodásmóddal, amelyet henye szóhasználatunk a húszas évek óta fasisztának nevez. A rasszizmus demokratikus közmegegyezés szerint erkölcsi mocsokság. A zsidó vagy a cigány megjelölés viszont értékmentes, ugyancsak demokratikus közmegegyezés szerint. Aki nem tesz különbséget a zsidózás és a fasisztázás között, annak nincs érzéke a demokratikus értékrend iránt.

A Sipos Gyulát ért sérelmen túl ez a másik gyalázat, amely nem tehető jóvá engesztelő levelekkel. A Magyar Írók Világtalálkozójának résztvevői a zsidózás és fasisztázás egybemosásával és máig megőrzött hallgatásukkal napirendre tértek az incidens fölött. Így hát a világtalálkozó nem antiszemita résztvevői is szolidaritást vállaltak a Hitel munkatársával.

Papp tette egyébként nem hatott rám az újdonság erejével. A hatvanas évek közepétől vagy másfél évtizeden át, írók társaságában kocsmázva, gyakran kerültem konfliktusba azzal az irodalmi csoportosulással, mely a második pohár bor után elátkozott magyar zseninek, sőt mi több, Ady Endrének érzi magát, és zsidózni kezd. "Ady is mondta Hatvanynak: ti esztek, mi iszunk" - támadt rám ennek a körnek az egyik illusztris tagja. "Veled nem vitatkozom, mert te már az anyád hasában is könyveket olvastál" - így a másik. Ez az antiszemitizmus - amely akkortájt még nem mert átmenni tettlegességbe - intellektuális alacsonyabbrendűségi érzésből táplálkozott, olyasmiből tehát, amire kora legokosabb és legzseniálisabb emberének, Ady Endrének nem volt oka. A magyarországi antiszemitizmusban a keletiség egyik legundorítóbb ismérvét látta, a korabeli zsidó származású intellektuelekben pedig a Magyarországot egyedül megmenteni képes nyugati orientáció fontos letéteményeseit. A kocsmázó írók említett köre viszont kapatos állapotban lerángatta Adyt a maga színvonalára, hogy az ő tekintélyébe burkolódzva megtehesse, amit józanul nem merészelhetett. Emlékszem, már a rendszerváltozás közelében egy lányismerősömmel az Egyetem presszó előtt ültem, utcai asztalnál, amikor odalépett hozzánk egy jóvágású költő, akivel régebben barátságos viszonyban voltam, és a lány fülébe súgott valamit. Ez elvörösödött, és üvölteni kezdett: "Azonnal takarodj innen!" A költő meghajolt, és odébbállt. Kérdésemre a lány elárulta, hogy mit mondott a lírikus: "Nem szégyelled magad, hogy itt ülsz az utcán egy zsidóval?" Papp Endre akciója tehát nem döbbentett meg, mégis elgondolkoztatott irodalomtörténeti összefüggései miatt.

A Hitel engedélyezéséért a hetvenes évek közepe óta harcoltak a népi írók legkiválóbbjai. Csak Illyés Gyula nevét említem. Vagy Nagy Lászlóét és az akkori Csoóri Sándorét. Illyésék nem utolsósorban azért kerülték a konfliktust Kádár és Aczél politikai irányvonalával, hogy önálló irodalmi műhelyt alapíthassanak. Ezt a mézesmadzagot etették velük másfél évtizeden át. Aztán, a rendszerváltozás idején, megkapták a Hitelt. Velük örültem, írtam is a lapba. Amióta azonban Csoóri itt mutatta be színfalak mögött érlelt antiszemitizmusának gyümölcseit, és itt adott hangot bárgyú örömének, amiért nem cigány, hanem besenyő vér csordogál az ereiben, csak véletlenül és kivételes alkalmakkor vettem kezembe ezt a nyomdaterméket. Eléggé el nem ítélhető módon azt sem tudom, kik szerkesztik, és kik írnak bele. Most viszont értesültem arról, hogy a versrovatot egy Papp Endre nevű ember irányítja. Az Illyés Gyulával kezdődő névsornak ő az utolsó tagja. Egy valamikor fényes szellemeket felvonultató, történelmi jelentőségű mozgalom jelenlegi állapotát és perspektíváját szemlélteti ez a homo erectus, miközben zsidózva rugdal egy olyasvalakit, aki jóval az ő születése előtt emigrált, hogy ne kelljen diktatúrában élnie.

Feltehetném persze a kérdést: miért éppen Papp Endre ne zsidózzon? A magyarországi nácizmus hájfeje még a magyar olajmaffiával, sőt autója ellopásával összefüggésben is egy New York-i bankot zsidóz le. A választók jóvoltából akár a parlamentben is csacsoghat arról, hogy Magyarország három zsidó főváros: New York, Párizs és Tel-Aviv ostorcsapásaira táncol. Újranyomtatják a hazai nácizmus tündöklésének korában született szennyiratokat, és a legnagyobb példányszámú, baloldali értékeket képviselő napilap demokratikus érzületű főszerkesztője olyan gyalázatos iromány közlését védelmezi még egy év távlatából is, amelyet itt, Németországban, ahol ezt a cikket írom, a konzervatív sajtó sem publikálna, egyetlen bekezdés erejéig sem. A rádióban hétről hétre dúl a közszolgálati zsidózás, a hírhedten rasszista műsorkészítők a miniszterelnök elébe görnyedve élvezik, ahogy felülről kenegeti kegyének balzsamával őket. Aztán megkérik a miniszterelnököt, hogy méltóztassék a megbeszélt forgatókönyvnek megfelelően egy ürömcsöppet is hullatni rájuk, mire a miniszterelnök szeretetteljes elvtársi bírálatban részesíti őket, ejnye-bejnye, ő mint miniszterelnök nem szólhat bele a rádió belső ügyeibe (hahahaha, milyen jó humorú legényke ez a mi miniszterelnökünk), de mint egyszerű hallgatónak (hahahaha, óriási!) legyen szabad talán mégis megjegyeznie, hogy "az 1919-, 20-, 21-, 22-es időszaknak erősen fajvédő kitételeit nem lehet kellő elővigyázatosság nélkül és vita nélkül megidézni egy közszolgálati műsorban". A miniszterelnök nem antiszemita, de el akarja hódítani a hájfejűtől az antiszemiták szavazatait, másrészt az európai integráció szempontjaira is tekintettel kell lennie, ezért elővigyázatosabb zsidózást óhajt, ellenvéleményekkel spékelt zsidózgatást belpolitikaice, direktbe viszont külpolitikaice semmiképp sem zsidózna. Mit ért meg ebből egy egyszerű lelkületű fiatalember három vagy öt pohár bor után? Hogy a mi magyar lányainkra szemet vetnek a héberek, ezért le kell ütni, meg kell rugdalni és le kell zsidózni őket. A mi fiatalemberünknek nincsenek se kül- se belpolitikai megfontolásai, viszont van ökle, lába és szája, és van helyzetérzékelő képessége. Ez utóbbi azt sugallja neki, hogy működésbe hozhatja tagjait. Az írótársadalom jelen lévő képviselői pedig, beállítottságuktól függetlenül, igazolják, hogy sugallata nem téves.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.