Majsai Tamás: Kormányzati egyházellenesség

publikálva
2000/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző teológus.

A szerző teológus.

A társadalom jobboldali választóira támaszkodó Orbán-kormány deklarált támogatójává vált az ún. történelmi egyházaknak (egyszerűség végett nevezzük őket Történelmi Szent Teheneknek = TSZT-nek). Választási és hatalompolitikai pragmatizmusból újabb és újabb rohamokat indít az e körön kívül álló egyházi alakulatok ellen. A rendszer egyik meghatározó egyházpolitikai ideológusa, Balog Zoltán, a miniszterelnök egyházügyi főtanácsadója nem is titkolja ezt, s gyakran beszél a vezető egyházakkal kialakított, hatalomváltást célzó stratégiai szövetségi koncepcióról, a felekezetek közötti diszkrimináció ezt szolgáló funkciójáról.

Miután kezdeti elképzeléseik heves ellenvetésekbe ütköztek úgy a hazai, mint a nemzetközi fórumokon, az elvtársak kissé megszeppentek, és elálltak attól, hogy a Horthy-fasizmus 1942:VIII. törvénycikkelye (a zsidó vallás egyenjogúságának visszavonása) által kijelölt hagyományokhoz igazodó egyházpolitikai koncepciójukat a T. Ház elé vigyék. Elgondolásaik egyes elemeit átmenetileg ki is felejtették a csomagtervből. A színeváltozás elsődleges oka az Európa Tanácsnál keresendő. Tavaly nyáron kiderült, Brüsszel kifejezetten ellenzi a szektatörvényeket.

Napjainkban ismét belendülni látszik az egyházügyis gépezet. A nyilvánosság előtt elhangzó kijelentések, a színfalak mögötti háttér-diplomácia ismerhető mozzanatai és a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990:IV-es törvény módosításáról márciusban elkészített előterjesztés azt jelzik, hogy a merénylők kezdenek ismét magukra találni.

A módosítási elképzelés meghatározó eleme az az elgondolás, hogy a vallásszabadsághoz kapcsolódó kérdésekben nem, de az egyházak jogai és kötelességei tekintetében különbség tehető az egyes vallási közösségek között tényleges társadalmi szerepük alapján. (Az áfatörvény minap meghozott változtatása értelmében csak hat egyház részesülhet adókedvezményben. Recens nyilatkozatok szerint az egyházak jogállásával kapcsolatos őszi törvénymódosítás hasonló irányban korlátozná a bejegyzett felekezeteknek nyújtott egyéb költségvetési kedvezményeket is.)

A kormányzati elképzelésekben keverednek egymással a máskülönben szalonképesnek tartott, de politikailag hasznavehetetlen kisegyházakat figyelmen kívül hagyó szekunder mozzanatok és a szektákként aposztrofált, új keletű egyházak iránti primer indulati elemek. (A kormányzati történelemóra mutatóinak zavarára utal, hogy a TSZT-körből kihagyják például a tőrőlmetszett történelmi unitárius egyházat, ám újabban bekerült e társaságba a száz év és egy- usque kétnapos magyarországi múlttal rendelkező baptista felekezet.)

Józan ésszel akár nevetségesnek is tarthatnánk egy olyan ügy kitartó ambicionálását, amely önszabályozó mechanizmusokkal, azaz az egyházak valós társadalmi reprezentációja révén magától is megoldódnék. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű.

Elöljáróban meg kell említenem, hogy a következőkben elsősorban a kérdés keresztény egyházi összefüggéseivel kívánok foglalkozni. A TSZT-csapat tiszteletbeli tagjává tett zsidó felekezettel kapcsolatos speciális szempontokat így mellőzni kényszerülök. Sajnálattal állapítom azonban meg, hogy a zsidó hitközségi vezetés, noha kisegyházi és szekta-ügyben verbálisan nem politizál, hallgatag-sodródó magatartásával kritika nélkül fogadja el a helyzet applikábilis előnyeit, és - nem éppen dicsőséget hozó módon - lemond arról az elvi alapú álláspontról, amelyre tradíciói és speciális történelmi tapasztalatai alapján kiváltképpen hivatott lehetne.

Egy. A rendszerváltással minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált, hogy a TSZT-struktúrák betegesen ódzkodnak minden olyan helyzettől, amelyben kialakult működési mechanizmusaik korrekciójával vagy éppen feladásával kellene válaszokat adniuk az élet aktuális fejleményeire.

Különösen szektaügyi horizonton aggasztja őket és kormányzatba katapultált exponenseiket (élükön a Szent György-lovaggá ütött Semjén Zsoltot) a kisegyházi közösségek karizmatikus dinamizmusa és az, hogy a Horthy-, valamint Rákosi-Kádár-korszakban megszokott állami korlátozások nem nyújtanak tovább védelmet a kényelmetlen konkurensekkel szemben. A tényleges társadalmi szerep olyan találmány, amely szezámszlogenként van hivatva éltetni a TSZT-körökben az elveszett paradicsom legalább részleges visszaszerzésének reményét. Nem leírja az egyes egyházi alakzatok közötti természetes szociológiai különbözőségeket, hanem mesterségesen termeli azokat. Módszeres hangoztatásával mederben lehet tartani a szabad verseny lehetőségeivel élő kisegyházak kínálatainak veszélyeit, elő lehet segíteni azt, hogy a politikailag hasznot hajtónak tekintett TSZT-sek bizonyos privilegizáltan megszállni óhajtott szférákat (pl. a kórházak, iskolák, katonaság, börtönök területén adódó missziológiai munkaágak), egyszersmind a történelmiség majdani újabb hivatkozási lehetőségeit, államhatalmi jogosítványok birtokában alanyi jogon kaparinthassák meg.

A kisegyházak elleni diszkriminációs hadjárat egyik leggyümölcsözőbb eredménye lenne, ha sikerülne korlátozni az egyház név használatát is. (Az egyik, konfesszionalitásban nagytermészetű fajankó, az esztergomi prímási igazgató például arról ábrándozik, hogy az egyház nevet ki kell érdemelni. Útja ennek pedig az lenne, gondolja ő, hogy egy-egy új közösség járja végig a katolikus egyház útját, s zarándoklata végén nyerje el Esztergom legitimáló pecsétjét.)

Miután az egyházalapítás jogosultságához eredetileg elképzelt kritérium, a sok ezer fő és legalább százéves múlt elfogadtatása - legalábbis egyelőre - kudarcot vallott, a mostani előterjesztés spiritus rectora, Semjén Zsolt újabb sületlenségekkel próbál előállni. (A tisztánlátás érdekében hadd említsem meg, hogy keresztény identitásukkal hivalkodó egyházügyéreink figyelmét rendszeresen elkerüli Máté evangéliumának 18. része, amely alapján jogosítványuk legfeljebb arra lehetne, hogy az egyházalapítás feltételeinek legtöbb három főre történő leszállítását szorgalmazzák az ugyancsak keresztény kötődéseivel hivalkodó kormányzat előtt.)

Az új koncepció értelmében nem kaphatnának egyházi jogi személyiséget az olyan szervezetek, amelyeknél nem a vallási tevékenység az elsődleges (hanem a kulturális, oktatási etc.), és amelyek nem rendelkeznek természetfeletti tanokkal, illetve amelyek működésében elsődleges a mágia, a természetfeletti manipulálására irányuló tevékenység. Semjén Zsolt, akinek theológiáról és vallástudományról utoljára vélhetőleg két kisdobosóra között harangoztak, nem tud megszabadulni a primitív materializmus dogmáitól, és sejtelme sincs róla, hogy a vallás definíciójához ez az avítt természettudományi és tényleg a mágikus világlátás premisszáin alapuló megközelítés egyszerűen használhatatlan. (Vajon elgondolkozott-e csak egyszer is azon, hogy milyen összefüggései vannak például az Orbán-kormány győzelméért folytatott imahadjáratoknak és a mágiának?) Ezeknél is elképesztőbb azonban az előterjesztőnek a vallási tevékenység quantifikálhatóságáról ápolt meggyőződése. Előfeltevése szerint ugyanis a hitaktust olyan termelési tevékenységgé, törvényileg is jutalmazható ágazattá lehet fejleszteni, amelynek fonákja az, hogy kis mennyiségű ritualizmussal és intenzív kegyességgel nem lehet/szabad jelentős mértékű jót végezni e világban. A vallásos tevékenység igazi mércéje ugyanis, véli ő, a kultuszkombinátok száma és nagysága, valamint a nyilvános klozetavatásokon való szakrális jelenlét gyakorisága. (A Názáreti Jézus szegény, aki a maga kegyességét csendben és diszkréten élte, ám közben minden jót cselekedett, aligha jegyeztethetné be mozgalmát az Orbán-kormány idején.)

Kettő. A kormányzati és nagyegyházi érdekek szolgálatába állított ekklesiodarwinista retorika egyik kedvelt eleme, hogy egyes új keletű egyházak valójában csak kriptogén fedőszervei ilyen-olyan gazdasági machinációknak.

Tény, hogy napjainkig nem ismerünk olyan bírósági határozatot, amely e hipotézist akár csak egyedileg is alátámasztaná. Kísérletképpen mindazonáltal fogadjuk el e gyanút valós állításként. De ne csak ezt, hanem azt is, hogy a feltételezés mögött álló kormányzati aggódás őszinteségben fogant. És rögtön kérdezzük is meg például azt, hogy a társadalom mentálhygiénéjének és GDP-állományának szektás fenyegetettsége felett búsongó templomos kormányférfiaink és honatyáink - együtt a főkeresztény tanácsadóikkal - miért nem válnak Nátán prófétává a lelkeket mind összes boszorkánynál jobban mételyező, keresztény mázzal bekent MIÉP-paganidák hallatán; a theológiai qualitással is bíró holokauszt vonatkozásait soha nem ismert gyakorisággal meggyalázni igyekvő (olykor kormányzat közeli) merényleteket látva; az ökostruktúrák alatt ilyen meg olyan Ibrahimok által (aktuálisan és a múltban) folytatott síbolásokkal szembesülve? (Egy Ibrahim/ragadomány nagysága összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint az összes legitim és illegitim kisegyház emberöltőnyi pénzforgalmának totálösszege.)

Három. Az ekklesiodarwinizmus széles körűen táplált másik eleme az ún. destruktivitás vádja. Az a feltevés és szuggerátum, hogy a kisegyházak és a szekták melegágyai a legkülönfélébb ahumánus értékrendek romboló megkapaszkodásának. (A szekta kifejezést magam a nem történelmiek értelmében értékmentes, leíró kategóriaként használom.)

Mint pontosan tudható, általában véve alig van a világon még egy olyan történelmi képződmény, amely a lelki terrornak és aberrációknak oly széles skáláját tudná felmutatni, mint a vallások és az egyházak közege. És ez alól nem jelentenek kivételt a keresztény egyházak sem. Legkevésbé a TSZT-alakulathoz tartozók. Sőt a devianciák nagyságrendje a történelmi múlttal egyenesen arányos. (Az anomáliák humanizálását illető korrektív aspektusok kérdésének elemzése sem kínál biztatóbb képet.) Autodafék, inkvizíciók, boszorkányperek, az ösztönéletet átlényegített minőségben legitimáló hierarchikus brutalitások, lelkiismeretükben kiskorúságra ítélt, megnyomorított, bűntudatba, szolgaságba és ennek fonákjaként, uralommániába kergetett egyházi tisztviselők, az általuk tovább-betegített egyének és családok széles köre jelzik a történelmi keresztények eleven destruktivitását kultúránkban. A levéltári dokumentumok és a lelkigondozói tapasztalatok bőséges tárházát nyújtják a nemiségükkel hadilábon álló klerikusok erkölcsi botlásainak, köztük kiskorúak, nem ritkán saját gyermekeik ellen elkövetett, azokat egy életre traumatizáló szeméremsértéseinek. Továbbmegyek. Emberek millióit kondicionálta háborús brutalitásra, vagy mint nem régen, a zsidók öldöklésére és a feléjük megnyilvánítandó humánum megtagadására a történelmiek theológiailag dúsított indoktrinációja. (Ez utóbbit illetően egészen biztosan egyenesen arányos viszony állapítható meg a történelmi múlt, a biostatisztikai jellemzők, valamint a bűn mértéke között.) És aligha van ez másként az áfacsalással és egyéb deliktumokkal (a bitang-kassza nem a jéghegy alja). A TSZT-csapat közeli és távolabbi múltja egyaránt azt tükrözi, hogy óriási pénzek tűnnek el adminisztrációjukban, mirabile dictu, olykor a nyilvánvaló állami pénzmosás vagy éppen a politikai közegből kiinduló megjutalmazás céljából. A társadalmi és politikai szférák legmélyebb eresztékeiig behatoló, ellenőrizhetetlen érdekhálózatokat képező történelmi hátterű parastruktúrák minden kisegyházi destrukciót meghaladó volumene szintén nem kíván bővebb részletezést. Ötven év sem kell hozzá, és két pápa is kevés lesz a szánni-bánni való bűnök folyamatos zsolozsmázására.

A kisközösségeknek gyakran felhánytorgatott antidemokratikus-karizmatikus vezetési stílus, a pneumatikus-intenzivisztikus kegyesség extrém formái ezekhez képest legrosszabb esetben sem jelentenek többet ízlésproblémánál. Közülük egyes elemek vagy azok antitetikus párja, mint például tekintélyelvűség, spirituális és theológiai dögunalom, intellektuális nihil, változó mértékben bár, de a történelmi struktúrák működésének is általános jellemzői.

Amennyiben a szektaügyet az eddigi politikai indíttatású felvetésekre tekintettel kívánná bárki is komolyan venni, úgy a fentiek értelmében aligha kérdéses, hogy annak egyetlen igazán fontos összefüggése lehet csak. Jelesül annak megvizsgálása, nem kellene-e korlátozni azon TSZT-sek állampolgári adóból származó támogatását, amelyek tagjai sorában X százaléknál, lelkészeiknél Y százaléknál nagyobb arányban fordul elő házasságtörés, alkoholizálás, szóban elítélt onánia és maszturbálás, hamis tanúzás, gyermekbántalmazás, indulatos és káromló beszédmód, gőg, önteltség, házsártosság, pénzimádat, hivatali hatalommal való visszaélés, diakóniai szolgálat mellőzése, türelmetlenség, szemforgatás, imádság- és bibliaolvasás elhanyagolása etc. Napnál világosabb ugyanis, hogy e romlások, éppen a történelmiek statisztikai paramétereivel összhangban, ezernyi dunaföldvári és egyéb szektánál súlyosabb mértékben, szélesebb hatásfokkal demoralizálják nap mint nap a jobb sorsra érdemes magyar polgárokat.

Négy. Aktuálpolitikai és erkölcsi relevanciájára tekintettel kell külön részletességgel is kitérnem az ún. átvilágítás kérdésére.

A miniszterelnök úr, méltó folytatójaként a megelőző kormányok cinikus egyházpolitikájának, mintegy egy évvel ezelőtt odanyilatkozott, hogy nem helyénvaló az egyházak átvilágítására irányuló politikai igyekezet. Annál időszerűbb viszont különbséget tenni a történelmi és a nem történelmi egyházak között. Álláspontja azóta sem módosult. Legutoljára azt fejtette ki, hogy a belső megtisztulást az egyházak autonómiájára kell bízni.

Érdemes egy pillanatra elvonatkoztatnunk az adott ügytől, és annak egy látszólag távoli összefüggését, az udvari egyházhistoriográfiát nagyító alá vennünk.

Kormány és kormányzat közeli körökben újabban magasra lett állítva az egyházak, mindenekelőtt a TSZT-klub bolsevizmus alatti szenvedéstörténetét hirdető szövétnek lángja. Nyomaiban sem bukkanhatunk rá ugyanakkor azoknak a szerteágazó kérdéseknek a felvetésére, amelyek a homíliás összefüggéseken kívüli térben is értelmezhetővé tennék a múlt keserveit. Mennyiben voltak részesei e struktúrák maguk is sorsuk alakulásának? Miként értelmezhetők a háború előtti magatartásuk és a rájuk későbbi években váró vasvessző ténye közötti összefüggések? Az ellenzékiség valós hatékonyságát és méreteit tekintve - intézményes szinten - miért a történelmi egyházak voltak a kommunista rezsim legostobább és legalkalmazkodóbb szubrégiói? Miért voltak hangosak és látványosak az oppozícióval akkor, a legcsekélyebb elvi-theológiai látást is sutba vágva, amikor az ellenállásnak a legkevésbé sem volt aktualitása és hitvallásos-prófétai tartalma, és miért voltak a képzelőerő felső határáig meghunyászkodók akkor, amikor ellenállásuk miatt hajuk szála sem sérült volna, sőt a hatalom deferálását válthatták volna ki?

Az olyan "ellenállók", mint Mindszenty József, Ordass Lajos és Ravasz László példáinak rendszeres felidézésekor a legritkábban sem nyer említést, hogy magatartásuk jelentékeny mértékben vált okozójává annak, hogy az ellenzékiség történelmileg kreatívabb időszakára egyházaik minden belső tartása felőrlődött; hogy erre az időszakra felső hierarchiájuk legalább fele már masszív hálózati személy (ügynök) volt, totális befolyás alatt tartva a struktúra stratégiai pontjait, s hogy a történelmiek-nek így de facto a kommunista rendszer legeslegutolsó csatlósaiként hullott ölükbe 1989-ben - az érdemtelen kegyelem legfényesebb történettheológiai megnyilvánulásaként - a valójában nem is kívánt szabadság.

Az egyházak ellenállás-történeti sajátosságait elemezve nyilvánvaló, hogy mindenkori viselkedésük egyik meghatározó eleme ugyanaz a gloire és reflektorfény utáni vágy, valamint a történelmieket mindig is sajátosan fenyegető theológiai kontúrvesztés, mint amelynek jegyében ma formálnak igényt a lehető mértékű kártalanításra és viselt dolgaiknak akár gátlástalan politikai alkuk árán való eltussolására is.

Aligha véletlen, hogy a jelenlegi kormányzat elvtelen egyházreparáló praxisa ugyanerre a logikára és ugyanerre a mentalitásra hajaz. Balog Zoltán retorikai szóvirágát parafrazeálva: A papok multiplikátorok, s mennél inkább a TSZT-társaság stallumait töltik be, annál multiplikátorabbak. Az egyházügyi tanácsos úrnak kivételesen nagyon is igaz megállapítását kiegészítenünk csak annyiban kell, hogy megfogalmazása értelemszerűen foglalja magában a kaméleonicitásra és imposztori viselkedésre való mindenkori zsigeri készséget is. Azt a készséget, amelynek köszönhetően akkor, amikor miniszterelnöki főguruként a helyzetbehozatal paktumain parolázgat, akkor igen jelentős részben volt és talán még ma is fungáló ügynökökkel, azaz valóbani és hamisítatlan multiplikátorokkal, ezek korábbi helyzetben létéből fakadóan jelenleg is helyzetben lévő leszármazottaival ölelkezik. A skála szinte átfoghatatlan. Ízelítőül néhány jellegzetes kategória: a Kádár Jánosné-féle Tájékoztatási Hivatalban megkülönböztetett előzékenységgel kezelt volt rendszeranimátorok; egykor élen járó kommunisták által háttérből támogatott mai antibolsevista krizosztomuszok; szenvedélyből ügynökösködő prominenciák; turista- és zarándokcsoportok több nyelven beszélő kísérői; lelkészkollégáikkal és gyülekezeti tagjaikkal való testvéri kapcsolataikat a belső elhárítás tartó tisztje által jónak ítélt időben és céllal ápoló szolgatársak; theológiai tanárok, esperesek és püspökök; nemzetközileg is megbecsült és feddhetetlennek tekintett egyházi közszereplők; az ökumenikus és világegyházi struktúrákba a legmélyebb rétegekig beépített informátorok. (Hivataltörténeti adalékként is érdemes megfigyelni, hogy a pártállami évtizedekben, eltérően a korábbi idők példáitól, a szó szoros értelmében kiveszett az irodalmi-tudományos munkásságot is folytató egyházvezetői attitűd. A jelenséget csak kisebb részben magyarázza a rendszer antiklerikalizmusa. Az ok a szocialista hierokrata multiplikátori típusában keresendő, aki maga is írt, ám több lexikont kitevő literátori munkásságát titkosan és fedőnéven készítette ügynöki jelentések formájában a BM III/III-as hivatalnokai - nem az Állami Egyházügyi Hivatal! - számára. De említhetném a bizalmas pápai audienciák bizarr világát is, ahol előfordult - nyilván nem csak egyszer -, hogy a résztvevők mindegyike első osztályú ügynök volt.)

Ma már pontosan tudható, hogy amikor az Antall-kormány kínos felhangok közepette elállt a hivatalban lévő egyházvezetők lusztrációjától, akkor ezt annak az ismeretében tette, hogy eljárásával a hierarchia döntő részének megsemmisítő diszkvalifikációját, illetve az egyes egyházakkal és vezérkaraikkal szembeni általános bizalmatlanságot kockáztatná. Ez pedig, kormányzati logikával nézve, egyenértékű lett volna a választók egy részének - hitt vagy valós - időleges befolyásolhatatlanságával. (Nem szólva arról, hogy a hálás hierokraták még lelkesebben tettek meg továbbra is mindent a rezsimhű viselkedés érdekében.) A Horn-időszak kormánya, amely az ügynöktörvény kiszélesítését eleve nem merte vállalni, s a szocialisták rossz lelkiismerete miatt külön is ügyelt a pax ecclesiasticára, óhatatlanul foglyává vált egy hasonlóképpen amorális egyházpolitikai pragmatizmusnak. (Gyengeségével pedig, és azzal, hogy ugyanakkor mégsem tudott elég elvtelen fuvolásává lenni a nagyegyházi érdekeknek, ráadásul még kockáztatta is a klérus politikai pökhendiségét.)

A nagyegyházak romlottságát politikai tőkévé átlényegítő erkölcstelenséget azonban a jelen koalíció juttatja tökélyre. Naponta üzeni meg az érintetteknek: a korábbi ciklusoknál sokkal inkább lenne ereje az átvilágításra, ám azt mégsem fogja megtenni. A szekták kényelmes közös ellenségként való kijelölésével pedig külön is megerősíti: minden tekintetben érdekelt a pártállami időszakban felhalmozott egyházi korrumpálódás titkosításában, Trón és történelmi Oltár szavazócédulákat nemző konkubinátusában. A Hit Gyülekezetének vélt és valós anomáliáit kísérő ricsajos parlamenti csinnadratta, a kisegyházak legkisebb botlásait is fenyegető társadalmi veszéllyé nagyító verbalizmus nyilvánvaló jelei e betyárközösségnek.

Öt. A kisegyházak természetesen maguk is osztoznak a múltnak történelmieket terhelő fejleményeiben. Sajátos strukturális adottságaik ugyanakkor jelentős mértékben meg is kímélték őket a szégyenteljes szeplőktől. A kis lélekszám és az egymástól független irányzati tagoltság például nem kevésbé jelentett számukra viszonylagos védelmet a politikai repressziókkal szemben, mint a katholikus egyház esetében a világegyházi beágyazottság. A kétértelmű történelmi aspirációkkal kevésbé terhelt, elsősorban az evangélium hirdetését és megélését előtérbe állító önértelmezésük pedig arányaiban többeknek adott erőt soraikból a korrupttá váló struktúráiktól való függetlenedés vállalására és ama hívó, bátorító hang követésére. Politikai vonatkozásban ahhoz, hogy meghatározó részét képviseljék a kommunista diktatúrával szembeni egyházi és theológiai civil kurázsinak, s ezáltal történelmi érdemeket is szerezzenek mind maguknak, mind a most pellengérre állított kisegyházi konstrukcióknak.

Küzdelmeikben egyébként több ponton is kezet fogtak a történelmiek velük azonos ideálokat követő belső ellenzékieivel. Helyzetük külön tehertétele volt ellenben, hogy a soraikban is jelen lévő állampárti kollaboránsokon kívül a TSZT-csapat hierarchiája is fellépett ellenük, az Állami Egyházügyi Hivatal és a Belügyminisztérium elvárásainak megfelelően.

Hat. A Bartus-féle barna könyv csemegéire a minap mohó étvággyal rázúduló TSZT-érdeklődésben természetesen szerepet játszott a saját bűnök röpke felejthetősége és az a latens irigység is, hogy az elementáris vallásossággal összefüggő, nem köznapias szent-megnyilatkozások elemi módon hiányoznak a történelmi közegekben. Ezeknél is fontosabb volt azonban az, hogy a pótszerek theológiájára építő történelmi vallásosság zsigeri félelmet és undort érez az iránt, ami a szó primer értelmében szent, ami kérdőjelessé teheti az ipari módon működő történelmi struktúrák legitimitását.

Tekintve, hogy a kormányzat egyházpolitikai elképzeléseit jelentékeny mértékben theológusok és keresztény vallási elkötelezettségüket nyíltan hirdető tényezők formálják, fokozottan is érdemes itt legalább röviden exponálnunk az ügy néhány theológiai összefüggését.

A religiozitásban az exisztenciális feltétlenség olyan elem, amelyet e világi logikával - ama test szerint való külső emberünk szemüvegén át - méltán minősíthetünk zavarónak, viszont félelemmel és rettegéssel kell tudnunk arról - olvashatjuk János evangéliumában -, hogy a szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született. A vallások fenomenológiája meggyőzően tanúsítja, hogy a Szentséges olykor kitép minket az egyházpolitikusok és az évgyűrűk ezreivel meg százaival kérkedő ekklesiogén bálványimádók köréből, az ontológiai bizonytalanságaiktól hajtva magukat dogmatikailag kitapétázott kultuszüzemek mögé sáncolók (nemegyszer fülledt nyárspolgári) értékvilágából. Ahol pedig a régiek elmúlnak, és a Lélek újat lát jónak teremteni, ott legalábbis azoknak, akik adnak keresztény identitásukra, nem illetéktelen dolog-e saruik levétele helyett poroszlói csizmát ölteniük? De hasonló következtetések adódnak a vallásszociológia felől is. A szekták és a történelmi egyházi struktúrák egymáshoz való viszonyát szabatosan egyedül az azonos legitimitású, korrektív értékképviselet elméletével lehet megközelíteni. A kisegyházi neostruktúrák, mint quasi antistruktúrák az ún. történelmi alakzatok szerkezeti vagy szubjektív hiányosságainak a természetes produktumai.

S hogy továbbra is a biblikus frazeológiánál maradjak, vajon nyitogathatnák-e a test (és nem a lélek!) megölésére alkalmas idegen konzervjeiket történelmijeink és kormányzati strómanjaik, ha a gamálieli establishment egykoron az ő ismerhető szándékaikhoz hasonlóan hozott volna törvényt az édes bortól megittasodottnak látszó, történelmi múlt nélküli, históriát tagadó, destruktív-deviáns (keresztény) szekta felett? Gamálielnek persze volt esze és lelke, s a gyanús alakulattal szemben fellépő törvénykezni óhajtók számára az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerint így jelölte ki a keresztény ember ma is érvényes - módszertani-hermeneutikai - normáit: Álljatok el ez emberektől és hagyjatok békét nekik. Mert ha emberektől van e dolog, semmivé lesz. Ha pedig az Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok.

Semjén Zsolt egyházügyér megnyilatkozásainak unos-untalan visszatérő eleme az a gyermekkori frusztrációkból táplálkozó (talán éppen a történelmi klerikogén destruktivizmus kiváltotta) üres állítás, hogy mily borzasztó is lenne, ha a Boszorkány Egyház főboszorkánya és az esztergomi hercegprímás egy társaságban lennének kénytelenek letelepedni, például akkor, amikor állami egyházügyi fejtágítóik mákonyának inhalálására terelik őket össze. Mivel Semjén úr az egyházak működését kizárólag swifti kategóriákban, illetve a bolsevista népboldogítás olyan kultuszfarmjaként képes elgondolni, amelyben a tojást csak az egyik végén lehet feltörni, érthetően nem is tud mit kezdeni a két lábon járó monstranciák gyülekezetében feltáruló páratlan missziológiai lehetőséggel. (Nyilván más megítélés alá esnének boszorkányék, ha György Sárkány Egyházaként jegyeztették volna be magukat, s vezetőjüket pedig Fősárkánynak hívnák.) Ám mi történt Balog úrral és a többi kormány közeli theológussal? ´k sem tudják, ők sem merik talán hinni, hogy a Történelmiek Főtörténelmieiben minden bizonnyal privilegizált töltéssel ott sátorozó Lélek éppen ilyen szituációkban tudná a Főboszorkányt - ha már oly gonosz az istenadta - a legefficiensebben megpurgálni s a keresztény magyar polgárság üdvösségére meghátrálásra vagy megtérésre kényszeríteni?

Hét. Elgondolkoztató, hogy a múlttól való elhatárolódásra és a történelmi érdemekre vaskos retorikai hangsúlyt helyező kormányzat miért nincs tekintettel a valós történelmi tényekre. Miért nem részelteti a kisegyházakat - ha már a pozitív diszkrimináció teljesen indokoltnak mondható elvét nem is tudja vállalni irányukban - legalább a TSZT-csapattal azonos bánásmódban? Miért nem akarja komolyan venni, hogy az ország mentális, bel- és külpolitikai szempontjai, de legfőképpen is a magyarországi egyházak igazi érdekei (függetlenül attól, hogy történelmiek vagy nem történelmiek) azt diktálják, hogy a multiplikátorokkal és közösségeikkel való együttműködés megszabaduljon e velünk élő múlt félelmetes terhétől?

publikálva
2000/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk