Abban a szocialisták nem tévednek, hogy miután összeomlott a húsz évvel ezelőtt kialakult pártrendszer, a baloldali váltópárt szerepéért is újra meg kell küzdeni.
De engem most inkább az érdekel, milyen következményei lehetnek annak, hogy az SZDSZ helyét részben ez az új alakulat foglalta el. Mi következik ebből a múlt század végi magyar liberalizmus hagyatékának további sorsára nézve? Bár ez utóbbi sorsa most talán keveseket izgat, a köztársaság e pillanatban még mindig liberális alapokon nyugszik. A liberális eszmekör politikai vonzereje, megújulási képessége így a köztársaság sorsára is hatással lesz.
Budapesten (és a nagyobb városokban is) elég egyértelmű, hogy az SZDSZ helyét az LMP foglalta el. Ha az LMP eredményét Budapesten az egyes választókerületekben összevetjük az SZDSZ 2006-os eredményeivel, akkor kísérteties a hasonlóság. Vidéken az LMP olyan szavazókat is mozgósítani tudott, akik már korábban sem szavaztak a liberális pártra. Az LMP vidéki listás eredményei egyértelműen jobbak, mint a szabad demokraták négy évvel ezelőtti teljesítménye. Noha 2006-ban az SZDSZ 176 egyéni jelöltet tudott indítani, az LMP mindössze 92 jelölttel is jobb országos listás eredményt tudott most elérni. Csak Szabolcsban nem érték el az 5 százalékot. Nyilvánvalóan sok SZDSZ-től elpártolt szavazó választotta őket. Emellett az is igen valószínű, hogy az LMP fiatalabb generációhoz sorolható szavazói ugyanabból a szociokulturális közegből jönnek, ahonnan az SZDSZ egykori törzsbázisa.
Valahonnan mégis lett 380 ezer, jelentős arányban fiatal szavazó, aki - csodák csodája - nem neonáci, fontos neki a jogegyenlőség, nem vevő turulmadaras-trianonozós zugnacionalista történeti mitológiákra, a cigány- és szegényellenes demagógiára és az antiszemitizmusra. Politikai vágyait a racionalitás és felvilágosodás nyelvén fogalmazza meg. Az LMP kísérletet tett a korrupciótól eliszaposodott párthálózatok uralta status quo megbontására, de a Jobbikkal ellentétben nem a köztársaság felkoncolására tett artikulálatlan ígéreteivel ért el sikert, hanem a demokratikus rend és a társadalmi kohézió megerősítésének programjával. Ez némi derűlátásra adhat okot akkor, amikor úgy tetszett, már minden történész- és politológuspalánta jobbikos.
Sok liberális elemzőt talán az taszít, hogy az LMP látványosan távol tartja magát a magyar politikai közeget húsz éve lekötő ideológiai és történeti vitáktól. A Fidesz is ezzel próbálkozott húsz évvel ezelőtt, és lám, hová jutott. Én ezt nem tartom tragikusnak. Legyünk jóindulatúak: az a társaság, amely politikai mozgalomként egyedül tűzte napirendre a teljes iratnyilvánosságot, nem azért fogalmaz így, mert erkölcsi és értékválasztásában semleges kíván maradni olyan ügyekben, amelyekben nem lehet semlegesnek maradni. Az LMP gesztusa az én értelmezésem szerint azt jelenti, hogy sem belső, sem külső használatra nem folyamodnak identitásképző eszközként valamelyik 20. századi autokratikus vagy diktatórikus hagyományhoz, vagy annak emlékezetéhez. Ha így van, akkor ezt helyesen teszik.
De mindez még kevés ahhoz, hogy a liberális meggyőződésű szavazókat tartósan az LMP-hez kösse. Vajon mennyi az esély arra, hogy a liaison tartóssá válik, mi lehet ennek a föltétele, illetve mi lehet az akadálya?
Hizlal
A 2000-es évek második felében, főképp Kóka János színrelépése után kapott lábra az a nézet, hogy a modern magyar liberalizmusnak választania kell: vagy a társadalmi szolidaritást középpontba helyező, valójában a szociáldemokrácia felé vezető baloldali utat választja, vagy nyíltan kiáll az "éjjeliőrállam", a szabad piac és a kapitalizmus mellett, ahogy egy virtigli liberális párthoz illik. Sokan tudni vélték, hogy az SZDSZ-t kezdettől egy alapvető és mély ellentét osztotta meg, amelyben hosszabb távon kódolva volt a bukás, a szavazói bázis elvesztése. Mindez a demokratikus ellenzék ellentmondásos hagyományából következett, amely egyszerre tűzte ki célul a liberális kapitalizmus megvalósítását, de majdnem ugyanilyen erős volt az ezzel szemben álló, emberi jogi alapú, a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítését szorgalmazó baloldali hagyomány.
Véleményem szerint ez a szembeállítás történetileg hamis. Az SZDSZ 1988 novemberében, akkor egyedüli pártként, a liberális demokráciát és a magántulajdon dominanciáján alapuló kapitalizmust tűzte ki célul. Ez a program a következő megfontolásokon alapult: a szocialista tervgazdaság rossz hatékonyságú, pazarló és igazságtalan, hiszen nem a teljesítmény, hanem a politikai-elosztási hierarchiában elfoglalt hely szerint osztja el a jövedelmeket. Fönntartása csak a politikai szabadságjogok korlátozásával és az emberi jogok megsértésével lehetséges. Az ország fölemelkedéséhez a jogok alkotmányos garanciájának kialakításával meg kell nyitni a politikai versenyt, a privatizációval, az (akkor még) állami monopóliumok fölszámolásával, a piac liberalizációjával és az államhatalom és a gazdaság közötti áttekinthetetlen összefonódások fölszámolásával pedig meg kell nyitni a piaci versenyt. A kettő együtt vezet az igazságosság és a közjó kiteljesedéséhez, és nem mellesleg a jónép anyagi gyarapodásához.
De a liberális rendszerváltók - a súlyos gazdasági válság árnyékában legalábbis ez volt a mainstream álláspont - azt is gondolták, hogy az esélyegyenlőség valamilyen szintjének fönntartását célzó politikák nem tetszetős, ámde rendszeridegen díszítmények a kapitalizmus zordon homlokzatán, hanem elengedhetetlenek a demokratikus rend fönntartásához funkcionális értelemben is. Nélkülük nincs sem liberális demokrácia, sem szabad piac: a társadalom kettészakadásával nő a kiszolgáltatottak tömege, a hatalomgyakorlás autokratikus-oligarchikus vonásai a gyengülő társadalmi ellenállás közepette erősödnek, tág tere nyílik a hatalommal való visszaélésnek, a korrupciónak, megállíthatatlan lesz a társadalmi szegregáció és a diszkrimináció térhódítása. Mindezek a folyamatok torzítják a szabad versenyt a politikában és a gazdaságban is, aláássák a köztársaság erkölcsi és politikai alapjait, miközben romlik a gazdaság teljesítőképessége. Az a párt, amelyik eredetileg ezt a programot hirdette, mára elenyészett. De ha húsz év múltán körbenézek, ma sem látok jobb diagnózist és gyógymódot a Trianon, 1945, 1956 és a Kádár-korszak utáni Magyarország számára.
'srégi vita folyik arról, hogy az államnak milyen mértékben és milyen intézmények révén kell részt vállalnia a piaci tranzakciók és a piaci defektusok által együttesen kreált egyenlőtlenségek enyhítésében. A radikális piacpártiak szerint semennyire, mert az állam által kierőszakolt jövedelemátcsoportosítás az egyén szabadságának illegitim, igazolhatatlan korlátozása, és mert nincsenek olyan redisztributív eljárások, amelyek ne perverz módon hatnának. Az újraelosztás mindig pazarló, és nem a rászorulók javára csoportosítja át a jövedelmeket. Ehelyett a bürokrácia önmagát hizlalja, miközben éppenséggel a jobb helyzetben lévő csoportoknak juttat további adományokat - hangzik az ismert érv.
Ámde a fönti libertárius álláspont szerintem inkoherens. Minden jóléti politika küszködik bürokratikus kudarcokként számon tartott problémákkal. De nem mindegy, hogy mit gondolunk ezeknek a mértékéről és megoldhatóságukról. Ha a következetes libertárius úgy tartja, hogy a redisztribúció önmagában is elfogadhatatlan, akkor számára valójában mindegy, hogy egyébként eléri-e a célját. Ha viszont a redisztribúcióval nem az a baj, hogy eleve illegitim, akkor azt kell állítania, hogy nem létezhet a céljait racionálisan szolgálni képes újraelosztás. De ezt semmivel sem tudja bizonyítani. Nem igaz, hogy minden elosztási technika szükségképpen oly mértékben perverz vagy inadekvát, hogy alkalmazása tökéletesen értelmetlen lenne. Így nem juthatunk másra, mint hogy az egyenlőtlenségek korrekciójára való törekvés nem lehet ellentétes a liberális felfogással.
Nem kicsi
Senki nem vitatja, hogy a környezettudatosságnak nagyobb szerephez kell jutnia a 21. század társadalmaiban. A hagyományos szabad piaci gondolkodás valószínűleg veszít vonzerejéből, szellemi és politikai izgalmak a piac és a demokrácia, a közösségi felelősség/egyéni felelősség/társadalmi szolidaritás intézményes és kulturális viszonyainak újraértelmezési kísérleteitől várhatók. Ennek az a közeg kedvez, amelyben széles körű konszenzus van arról, hogy minden ember élete egyenlő súllyal esik latba, és hogy valamiképpen mindenki felelős is önmaga sorsáért. (Mellesleg a posztkommunista KK-Európa társadalmaiban, a mai Magyarországon különösen, mintha éppen ez hiányozna.)
De mi köze mindennek az LMP és a liberálisok viszonyához? Ha igaz az, hogy az LMP 2010-es szavazói között nagy számban találunk liberálisokat, ellenben a konzervatív piacpárti liberalizmust hirdető Bokros-féle MDF és a hozzá csatlakozó SZDSZ pártszövetsége nem jutott be a parlamentbe, akkor adódhat a következtetés, hogy fönt vázolt, a rendszerváltáskori SZDSZ-t meghatározó egalitárius liberális felfogás ma is vonzóbb a magyar liberális szavazók körében, mint a radikális piacpárti, libertárius alternatíva. Azt is vélelmezhetjük, hogy ez az a kapcsolódási pont, amely a liberálisokat tartósan az LMP-hez kötheti. Az LMP programjának társadalmi szolidaritást, kohéziót sürgető szólamai sokuk számára ismerősen csengtek.
De nem tudhatjuk biztosan, hogy így van. Könnyen lehet, hogy véletlen együttállásról beszélhetünk. Nem az MDF-SZDSZ gazdaságfilozófiája volt a liberális többség számára riasztó, hanem a párt előélete és belső viszonyai, és ezen Bokros személye sem tudott változtatni. Az is lehet, hogy a liberális szavazókat ezen a választáson kevéssé érdekelték a gazdasági liberalizmus szempontjai. Inkább a mellé a párt mellé álltak, amelyikről jobban elhitték, hogy a demokratikus rend, az alkotmány és az emberi jogok védelmét fogja képviselni a várhatóan elsöprő kormánytöbbség ellenében, és törekvéseit nem kompromittálják sem az elmúlt húsz év bűnei és botlásai, sem a közelmúltban mutatott teljesítménye. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a szavazók ne lennének a piacgazdaság elkötelezettjei, még ha egyenlőségpárti liberálisoknak is tartják magukat.
Schiffer András listavezető viszont minduntalan azt hangoztatja, hogy az LMP azzal hajtott végre történelmi tettet, hogy ökopolitikai pártként került az Országgyűlésbe. Megértem, hogy a liberalizmus ma nem igazán vonzó hívószó, és el akarják kerülni, hogy idő előtt beszoruljanak abba a bal-jobb felosztásba, amelyet egyelőre még mindig a Fidesz és az MSZP szembenállása ural. De a helyzet akkor is bizonytalan. Az LMP-nek igen nagy számban vannak ma olyan támogatói, akik nem biztos, hogy azért szavaztak rá, mint amit színrelépése és identitása leglényegének tart. Nem valószínű, hogy ezek a támogatók osztják mindazt, amit az LMP védegyletes kemény magja a piacról, a kapitalizmusról és a globalizációról egyébként gondol. Az is kérdéses, vajon az LMP önazonosságát kockára téve hajlandó-e a liberális szavazói kedvéért letérni erről a csapásról. Most egyelőre egymásra vannak utalva. Az LMP tisztán ökopolitikai programmal, a liberális szavazatok nélkül nem került volna be a parlamentbe. A liberális választóközönségnek pedig a mai megmaradt választékból egyelőre nemigen áll rendelkezésre más formáció, amelyet támogathat. Az LMP még valószínűleg sokáig képes lesz fogva tartani a liberális szavazók képzelőerejét, ami csökkenti annak az esélyét, hogy egy liberális párt a siker esélyével lépjen négy év múlva a porondra. De mi történik akkor, ha ez a diszkrepancia a párt és támogatói nem jelentéktelen szegmense között tapinthatóvá válik? Mi történik az LMP-vel, és merre mozdulnak a liberalizmus hívei? Azt hiszem, ezt ma senki nem tudja megjósolni.
A szerző történész, a Beszélő szerkesztője.
