Kis János: A liberális stratégia

publikálva
1998/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Még nem jött el az idő, amikor az SZDSZ-nek el kell mozdulnia eredeti, rendszerváltó liberalizmusától. Bár a rendszerváltás befejeződött, az új magyar liberalizmus kiinduló programja még nem teljesült be.

Még nem jött el az idő, amikor az SZDSZ-nek el kell mozdulnia eredeti, rendszerváltó liberalizmusától. Bár a rendszerváltás befejeződött, az új magyar liberalizmus kiinduló programja még nem teljesült be.

Tíz éve, 1988 novemberében alakult meg a Szabad Demokraták Szövetsége. Tíz éve tért vissza a liberalizmus a magyar politikába. Programja világos volt és határozott: parlamentáris többpártrendszer és a többség uralmát korlátozó emberi jogok a politikában; magántulajdon és önszabályozó piac a gazdaságban.

1988 végén ezek az egyszerű hívószavak még egyértelműen elhatárolták a liberálisokat vetélytársaiktól. Az MSZMP reformerei a szocializmus megújításáról beszéltek. Az MDF a nyugati kapitalizmus és a keleti szocializmus közti harmadik útban gondolkodott. Egyedül az SZDSZ javasolta, hogy Magyarország a kapitalista demokrácia nyugati mintáját kövesse. Egy röpke történelmi pillanatra helyreállt a harmincas évek ideológiai tagozódása.

Noha komoly hagyományai voltak, ez a hármasság nem lehetett hosszú életű. A magyar társadalom a kommunista rendszer általános válságának időpontjában jóval fejlettebb volt, mint a két világháború közt. Gazdasága iparosodottabb, osztálystruktúrája kiegyenlítettebb, általános műveltségi színvonala magasabb. A szocializmust elvetette. A harmadikutas ötleteket kinőtte.

A külső feltételek sem kedveztek a kapitalista demokrácia versenytársainak. A szovjet világrendszer összeomlott. Harmadik vonzásközpont a háború óta nem létezett. A kapitalista világrendszer, a demokratikus államok közössége egyedül maradt az európai színtéren. Közép-Európa számára nem kínálkozott más komolyan vehető alternatíva, mint felzárkózni a nyugati világhoz. Ahogy Magyarország rákerült erre a pályára, úgy vált egyre világosabbá, hogy aki a liberális program kereteit elutasítja, kizárja magát a kormányképes erők közül.

Mire a kerekasztal-tárgyalások megkezdődtek, nyilvánvaló lett, hogy a megegyezés tárgya az alkotmányos többpártrendszer bevezetése lesz. A köztársaság első parlamenti ciklusában létrejöttek az új demokrácia politikai intézményei. Eldőlt, hogy a tulajdonlás rendjének változása nem a szocializmus előtti viszonyokat állítja vissza, és nem fog a magántulajdont korlátozó megoldásokkal kísérletezni. A második ciklusban döntő lökést kapott a privatizáció, s megkezdődött az állami elosztási és ellátási rendszerek átalakítása. Még van rá esély, hogy a harmadik ciklusban befejeződjék a nyugdíj- és egészségügyi reform, s tűrhető mértékre csökkenjenek az adók és járulékok.

A liberalizmus ellenfelei és vitapartnerei rendre rákényszerültek, hogy kormányra kerülve elfogadják, amit helyesnek és kívánatosnak csak a liberálisok tartottak. A liberalizmus győzedelmeskedett. De mindjárt szembe is került a kérdéssel, hogy diadala nem számolta-e föl a létalapját. Nem úgy van-e, hogy ami népszerű lehet belőle - az alkotmányos demokrácia és a piacgazdaság -, az ma már nemcsak a liberálisoké. Míg azok az ügyek, melyek megmaradnak a liberalizmus sajátjának - a gazdaságban a költségvetési és pénzügyi szigor melletti kiállás, a politikában az előítélet sújtotta kisebbségek védelme -, kifejezetten népszerűtlenek. A rendszerváltás óta a magyar politikát folyamatos áthangolódás jellemzi: a kormányképes pártok egyfelől mindinkább tudomásul veszik a kapitalizmust és a demokráciát, másfelől egyre nyíltabban fordulnak szembe a szabadság és az emberi jogok retorikájával. Az SZDSZ mint liberális párt kénytelen a szabadság, az emberi jogok védelmére kelni, miközben nincs más, amivel megkülönböztesse magát. Nem szorul-e emiatt óhatatlanul kis párti szerepkörbe, nem azt kockáztatja-e, hogy előbb-utóbb a parlamentből is kiesik?

Ez a nehézség nem tegnap és nem tegnapelőtt kezdett árnyékot vetni a liberális politikára. Sokáig mégis ki lehetett térni előle. Ma már nem lehet.

1990-ben az SZDSZ listájára a választók több mint 20 százaléka szavazott. 1994-ben alig kevesebb mint 20 százalék. 1998-ban 10 százalék sem. A választási kudarc megosztotta az SZDSZ-t. A párt környezetét alkotó liberális értelmiség azzal magyarázza az összecsuklást, hogy az SZDSZ rendre feladta elveit, és ezért nem volt képes megkülönböztetni magát a szocialistáktól. A párt hivatásos politikusai közt egy ezzel ellentétes magyarázat hódít: szerintük az volt a baj, hogy az SZDSZ-t túlságosan megkötötték a liberális hagyományok, s ezért nem azzal foglalkozott, "ami az embereket érdekli".

A nézeteltérés valódi és mély. Tíz évvel azután, hogy visszahozta a magyar politikába a liberalizmust, az SZDSZ az előtt a kérdés előtt áll, hogy megmaradhat-e liberális pártnak.

Mint oly sok politikai vita, ez is elhalhat konklúzió nélkül. A körülmények változása feledtetheti a krízist, mely szembeállította egymással a hivatásos SZDSZ-eseket és a meggyőződéses liberálisokat. De ez nem megoldást hozna, csupán a csöndes erózió folytatódását. Most kell üstökön ragadni az alkalmat. Az előző parlamenti ciklus - a kormánypárti szerep - nem kedvezett az elvi vitáknak. A jelenlegi ciklus második fele - amikor az új választásra való készülődés minden más szempontot háttérbe szorít - megint nem fog kedvezni nekik.

De mit is mondhatunk mi, liberálisok az SZDSZ-nek?

A liberalizmus mindenekelőtt morális és politikai elveket, világnézetet és kultúrát jelent. Akik liberálisok vagyunk, meggyőződésből vagyunk azok. Egy párt számára azonban soha nem pusztán meggyőződés kérdése, hogy milyen elvekkel azonosul. Minden párt szavazatokért verseng más pártokkal. Hiába tart ki elvei mellett, ha a választásokon elbukik. Ezért nem elég rámutatni, hogy a kormányzás éveiben, de különösen a ciklus második felében, az SZDSZ együtt sodródott a nagyobbik kormánypárttal, és szükségtelen engedményeket tett elveiből. Nem elég feltárni a sodródás okait. Nem elég a fordulat személyi és szervezeti feltételein töprengeni. Mindez fontos persze, de nyitva hagyja a döntő kérdést. Lehetséges-e egyáltalán sikeres liberális politika a rendszerváltás után? Benne lappang-e még a liberalizmusban egy választási sikerrel kecsegtető program lehetősége?

Cikkem az igenlő válasz mellett érvel. Két fő állítást teszek. Az egyik összetettebb, a másik röviden összefoglalható.

Először: az SZDSZ-nek, semmi kétség, néhány éven belül nyitnia kell. Új véleményalakító köröket kell megnyernie. Vagy a konzervatív szemléletű, de a keresztény-nemzeti tábornál nyugatosodottabb értelmiség, vagy az esélyegyenlőség és a társadalmi igazságosság mellett erősen elkötelezett, de a szocialistáknál piac- és vállalkozásbarátabb értelmiség felé kell kiterjesztenie vonzáskörét. Az egyik esetben inkább konzervatív-liberális, a másikban inkább szociálliberális pártként építheti majd föl választói táborát. A magam részéről nagyobb esélyt adok az utóbbi iránynak, és jobban is rokonszenvezem vele. Ebben a cikkben azonban másról szeretnék beszélni. Állításom ugyanis az, hogy még nem jött el az idő, amikor az SZDSZ-nek el kell mozdulnia eredeti, rendszerváltó liberalizmusától. Bár a rendszerváltás befejeződött, az új magyar liberalizmus kiinduló programja még nem teljesült be. Az már vitathatatlan, hogy itt képviseleti demokrácia van és lesz, nem egypárti diktatúra. Ahhoz sem fér kétség, hogy kapitalizmus van és lesz, nem szocializmus. Ám hogy a magyar demokrácia a következő évtizedekben liberális demokrácia lesz-e vagy etatista demokrácia, hogy a magyar kapitalizmus liberális kapitalizmus lesz-e vagy etatista kapitalizmus, az még nem dőlt el. Még nyitott kérdés, hogy hol fog elhelyezkedni a harmadik köztársaság a brit, francia, német minta és a horvát vagy szlovák határeset között. A liberalizmus eredeti megközelítése még érvényes.

Második állításom úgy szól, hogy a rendszerváltó liberális program beteljesülése nemcsak a meggyőződéses liberálisok számára fontos. Erős tábor gyűjthető köré, az 1990-essel összemérhető. Ha az SZDSZ komolyan veszi, hogy Magyarország liberális pártja marad, ismét nagy párt lehet.

De hogyan lehetséges, hogy egyfelől létrejöttek az alkotmányos demokrácia és a magántulajdonú piacgazdaság intézményei, másfelől a liberális elvek még mindig veszélyeztetettek?

A rendszerváltás a mindent maga alá gyűrő állam lebontásában állt. Ebben a folyamatban azonban - lehetett volna másként? - az állam kitüntetett szerepet játszott. Rendkívüli hatalom összpontosult azok kezében, akik az államhoz hozzáfértek. Döntő szerepük volt az új rend alakításában. Közreműködésükkel óriási vagyonok cseréltek gazdát. S mindez egy olyan időszakban, amikor a piaci és közigazgatási szabályok még kezdetleges állapotban voltak, telis-tele rendezetlenséggel és értelmezési bizonytalansággal.

Köztisztviselőkből, pártpolitikusokból, zavaros eredetű pénzeket kétes ügyletekben megforgató szerencselovagokból, ügyészekből, rendőrtisztekből összeállt egy nagy hatalmú csoport, melyet az államon való élősködés tart fenn. Ez a társaság abban érdekelt, hogy az állami újraelosztás kiterjedt maradjon, mert előnyben van az elosztható forrásokért folyó tülekedésben. Abban érdekelt, hogy az állam minél részletesebb szabályokkal avatkozzék be a piaci versenybe, mert előnyben van a kivételezett bánásmódért való lökdösődésben. Abban érdekelt, hogy az állam működését a lehető legkevésbé korlátozzák számon kérhető szabályok és nyilvános ellenőrzési eljárások, mert kivételezett helyzetét annál könnyebben használhatja ki, minél kevésbé átlátható és szabályozott az állam működése. Politikai-üzleti társaságnak nevezném ezt a kört. A "politikai-üzleti" jelző arra utal, hogy a csoport tagjai politikai előnyökből csinálnak üzleti előnyt, melynek hozamát aztán újabb politikai előnyök szerzésébe fektetik be, hogy az így megerősített politikai előnyt ismét csak az üzletbe forgassák vissza. A "társaság" kifejezést azért használom a "réteg" helyett, mert fontosnak tartom, hogy nem statisztikai embersokaságról van szó, hanem személyes kapcsolatokkal sűrűn átszőtt csoportról, s hogy a tagok legértékesebb mozgósítható tőkéje épp a megfelelő kapcsolat.

Kézenfekvő a vélekedés: a politikai-üzleti társaság nem más, mint a hatalmát átmentő régi nómenklatúra, és parlamenti képviseletét a kommunista utódpárt látja el. Sokan gondolták, s még ma is meglehetős sokan gondolják Magyarországon, hogy a túlhatalmú és a korlátozott állam közti ellentétet a politikában az utódpárt és a rendszerváltó, antikommunista pártok ellentéte képezi le. Ha így van, akkor a liberális program beteljesítése egyszerű dolog: végérvényesen padlóra kell küldeni az MSZP-t s vele az egykori nómenklatúrát. Mihelyt megpecsételődött a szocialisták sorsa, az állami túlhatalom fenntartásában érdekelt erők szétesnek, s magától konszolidálódhat a liberális kapitalizmus, a liberális demokrácia.

Csakhogy ez a várakozás téves, mert a mögötte rejlő kép pontatlan. A nómenklatúra 1989/90-ben többfelé oszlott. Egy része új pályára lépett, megvált az államtól. Azok pedig, akik túlélésüket az államon való élősködéstől remélték, megosztották lojalitásukat az MSZP és állambarát riválisai közt. Tömegével jelentek meg a régi MDF-ben, ott tolonganak az új Fidesz körül. Vajon Princz Gábor, aki KISZ-apparatcsikból lett Postabank-vezér, az MSZP klientúrájához tartozott-e? Egy biztos: nem az MSZP volt az első számú favoritja. S vajon Princz elhíresült ügyfelei mind a KISZ-ben kezdték és az MSZP tájékán végezték? Palotás János, Simicska Lajos, Lezsák Sándor közös ismérve, hogy a pénzügyi világhoz pártpolitikai kapcsolatok révén fértek hozzá, de egyikükről sem állítható, hogy valaha is az MSZP-nél próbált volna szerencsét. A politikai-üzleti társaság összetettebb, semhogy azonosítani lehetne az egykori nómenklatúrával, megosztottabb, semhogy azonosítani lehetne az MSZP mai klientúrájával.

Mindazonáltal tény, hogy az MSZP klientúrája minden pártklientúra közt a legnagyobb és a legkonszolidáltabb. Csak 1990-ben látszott úgy egy kis ideig, hogy szerteszét szaladhat. Ám a választásokon győztes MDF mozgalmi szárnyának szélsőséges retorikája, kormányzati szárnyának archaikus vonzalmai, erőszakos, de mégis erőtlen politizálása elriasztotta a helyüket kereső kliensek java részét, s a ciklus második felében lezajlott a visszarendeződés az MSZP felé. 1994 után aztán az MSZP nagy tudatossággal jutalmazta meg korábbi ügyfeleit, és szerzett melléjük újakat. Sem a jó ízlés, sem a törvény, sem a közvélemény nem zavarta az osztogatásban.

Az MSZP nem jutott az MDF sorsára. Erős pártként került ki az 1998. évi választásokból. De mégiscsak vesztett. Vereségét a hozzá kötődő, gyanús ügyletek szakadatlan sorjázása okozta, a Haller-ügy, a Hujber-ügy, a Dunai-ügy, az olajügy, a zsurki ügy, a Szokai-Tocsik-ügy meg a többi. A Fideszt az MSZP klientúrájával szembeni széles körű ellenszenv juttatta hatalomra - vezetői joggal gondolják, hogy a választóktól mandátumot kaptak az MSZP-klientúra megtörésére.

Csakhogy nem arra, amit csinálnak.

A Fidesz-kormány két út közt választhatott. Az egyik lehetőség az lett volna, hogy kiszorítja a pártklientúrákat a politikából, a pártokat a gazdaságból. Magánkézbe adja a még mindig erős állami részvételű kereskedelmi bankokat, és megszigorítja üzleti tevékenységük szabályait. Végigviszi a privatizációt; felszámolja az Állami Vagyonügynökséget, a tartósan állami kézben maradó vagyon kezelését több, egymással versengő holdingra bízza. Végrehajtja a társadalombiztosítás reformját, tovább csökkenti az állami újraelosztás részesedését a nemzeti jövedelemből. Új pártfinanszírozási törvényt fogadtat el a parlamenttel, a lehető legalacsonyabb szintre korlátozva az összeget, melyet a pártok egy-egy magánszemélytől, cégtől vagy alapítványtól elfogadhatnak. Véghezviszi a rendőrség civilesítését, felszámolja a rendőri szervek és a különféle őrző-védő kft.-k, nyomozó irodák és technikai berendezéseket forgalmazó cégek szimbiózisát. Csökkenti a titkos eszközökkel vizsgálódó szervek számát, működésüket az alkotmányos adatvédelmi szabályok korlátai közé szorítja. Eléri, hogy az ügyészség az Igazságügyi Minisztérium alá kerüljön - de ezzel párhuzamosan létrehoz egy független vizsgálóbírói hivatalt, mely széles körű felhatalmazással rendelkezik a kormányzati visszaélések feltárására és büntetőeljárás kezdeményezésére. Ilyen lépések sorozatában állna az egyik megoldás, melyet én - okkal - liberális megoldásnak nevezek. Ez úgy szüntetné meg az MSZP-klientúra nyomasztó túlsúlyát, hogy alacsony szinten nivellálná a pártklientúrákat.

A Fidesz-kormány nem a liberális megoldást választotta. Nem a politikai-üzleti társaság felbomlasztását, hanem belső arányainak erőszakos módosítását. Nem számolja föl, hanem birtokba veszi az MSZP-klientúra pozícióit. Vagyonokat csoportosít át, telefonvonalakat cserél ki. Fidesz-klienseket hoz helyzetbe, MSZP-klienseket tanít meg arra, hogy jobban teszik, ha pártfogót váltanak.

Amíg zajlik a megszálló hadművelet, a parlamenti politikában hidegháborús viszonyok uralkodnak. A kormány nem tárgyal, nem egyezkedik, nem enged; támad, fenyegetőzik, az ellenfél megbénítására törekszik.

Orbán Viktor az ősszel nyíltan megmondta, hogy most az einstandnak ideje van. Azt is kilátásba helyezte, hogy a foglalás megáll, mihelyt az erőviszonyok - a kormány megítélése szerint - kiegyensúlyozottá, "méltányossá" váltak. A nem is távoli februárt jelölte meg a hadművelet végpontjául.

Bár a határidőt nem venném készpénznek, biztos vagyok benne, hogy az offenzíva előbb-utóbb kifullad. Akkor alighanem csillapodni fog a csatazaj, s a fölvert por is elül. De a látkép, mely elénk tárul majd, lényegesen különbözni fog a választások előttitől. Az einstand politikájának maradandó következményei lesznek.

Minden klientúraépítő pártnak szembe kell néznie a ténnyel, hogy az államon való élősködés népszerűtlen és illegitim. Ha felül akar maradni, kezelnie kell ezt a nehézséget.

Az MSZP a közvélemény semlegesítésének receptjét a kádári időkből hozta magával, a pártállami politikából adaptálta a demokratikus politikára. A megoldás lényege az, hogy a kormány minden érdekcsoportnak mintegy ajánlatot tesz: ti elnézitek, hogy megszálljuk a vezető posztokat az államban és a gazdaságban, s hogy ott összeharácsoljuk, amit lehet - mi pedig cserében benneteket is részesítünk a kiosztható javakból. "Érdekegyeztető"-nek nevezném ezt a formulát, mert szüntelen alkudozáson alapul, s mert az alkuba a lehető legszélesebb kört igyekszik bevonni. Ha megszilárdul, a korporatív állam intézményeivel egészítené ki a képviseleti kormányzás berendezkedését.

Csakhogy az érdekegyeztető képlet nem tudott megszilárdulni. Részint azért, mert a szocialisták kisebbrendűségi érzéseket tápláltak a demokratikus közvéleménnyel szemben. Nem merték (szerencsére) befogni sem a parlamenti ellenzék, sem a sajtó száját, nehogy a mesebeli szabógyerek elkiáltsa magát, hogy a királyon pufajka van. Így aztán hatalmuk teljében is botrányról botrányra bukdácsoltak, és ez aláásta a velük kötött alkukat.

Ami még nem zárná ki persze, hogy egy másik, több önbizalommal megáldott párt folytassa az érdekegyeztetésnek nevezett gyakorlatot, s elvigye a kifejlett korporativizmusig. Ám ez a szocialisták sajátos helyzetétől függetlenül is tarthatatlan. Hosszabb távon csak akkor működhetnék, ha az állam évről évre kellően nagy kiosztogatható tartalékokat tudna mozgósítani. Ez a lehetőség azonban már a kádári rezsim fénykorának végén semmivé vált, és a belátható jövőben nem térhet vissza. Leszögezhetjük, hogy az MSZP választási vereségével a korporatív kísérlet elbukott.

A Fidesz-kormány mindenesetre azonnal szakított vele. Félresöpörte az elődje által kötött alkukat. Felszámolta a társadalombiztosítási önkormányzatokat, megtette az első lépést az Érdekegyeztető Tanács félreállítása felé, felmondta a nyugdíjasokkal szemben törvényben vállalt kötelezettségeket, leállította a Nemzeti Színház építését. Az 1999. évi költségvetés tervezete világossá teszi, hogy ez a kormány a jövőben sem kíván minden alkuképes csoportot kielégíteni. A vesztesek belenyugvását olyan eszközökkel próbálja biztosítani, melyekhez az MSZP soha nem mert volna nyúlni: a parlamenti ellenzék megbénításával, a többi hatalmi ág önállóságának megtörésével, a sajtó megfélemlítésével és azzal, hogy általában növeli az állammal szembeni kiszolgáltatottságot.

Szakított a szokással, mely az előző parlamenti ciklusokban jelentős kiváltságokat biztosított az ellenzéknek. Nem tűri a kormánypárti politikusok visszaéléseinek parlamenti vizsgálatát. Arra készül, hogy jelentősen megritkítsa a plenáris ülések gyakoriságát. Előzetes vita és tájékoztatás nélkül sutba vágta a táblabíróságok felállításának tervét, megalázva és megzavarva a bírói kart. A botrányos ügyeket megszellőztető sajtószerkesztőségeket APEH-vizsgálattal fenyegeti meg. A maffia elleni harc örve alatt szabad betekintést kíván biztosítani a rendőri szerveknek bármelyikünk egészségügyi kartotékjaiba, bankszámláiba, társadalombiztosítási és adóügyi papírjaiba. Külön adórendőrséggel fenyeget bennünket. Az ellenzéki önkormányzatot választó fővárost a metróépítés leállításával, költségvetési támogatások megvonásával bünteti renitens magatartásáért.

"Tekintélyuralmi"-nak nevezem ezt a képletet, mert lényege az, hogy a végrehajtó hatalom felborítja a hatalmi ágak egyensúlyát, benyomul a magánélet alkotmányos jogokkal védett területeire, megtorolja a neki nem tetsző állampolgári magatartást, ezen a módon hatástalanítva ténykedésének külső kontrollját: a nyilvános kritikát, a civil tiltakozást és az intézményes fékeket. Ha megszilárdul, az autoriter állam intézményeivel kapcsolja össze a képviseleti demokrácia berendezkedését.

De megszilárdulhat-e?

A Fidesz-kormány nem rendelkezik elég kényelmes parlamenti többséggel ahhoz, hogy egyszerre tartsa sakkban az ellenzéket és kisgazda szövetségesét. Minél kevésbé hajlandó engedni az egyik oldalon, annál inkább zsarolhatóvá válik a másikon. Ám hosszabb távon nem a kisgazdásodás veszélyezteti, hanem a fideszesedés. Valószínűtlen, hogy az állandó erőfitogtatásra, a számba jövő vetélytársak és támogatóik megfélemlítésére építő politika választási sikert hozzon 2002-ben.

A Fidesz 1998-ban összeállt választói tábora nagyon heterogén. Az 1998-as Fidesz-szavazók nem csekély része protesztszavazó volt; olyanok, akik 1994-ben az MSZP-re szavaztak, 1990-ben pedig vagy az SZDSZ-re, vagy az MDF-re. Egyelőre nem világos, miért ne vándorolnának vissza az MSZP-hez 2002-ben. Egy másik rész az SZDSZ tudatos támogatói közül került ki, olyanokból, akik valaha a programjukért szerették a szabad- demokratákat. Õket épp a Fidesz-kormány tekintélyelvűsége taszíthatja el.

A Fidesz mandátuma a pártklientúrák leépítésére, a jogállam megszilárdítására és tisztességes politikai gyakorlat teremtésére szólt, nem arra, hogy osztozkodásra kényszerítse az MSZP-t. A választók meg fogják érteni, és aligha fogják jutalmazni, hogy a Fidesz-kormánynak egyetlen igazi célja van: megváltoztatni az erőviszonyokat az államon élősködő pártklientúrák között. A törvény uralma fölé emelni azokat, akik mögé állnak, s ezáltal elnyerik a tisztességes polgár minősítését, és a törvény pallosával fenyegetni azokat, akik nem kívánnak beállni a sorba.

Ezért úgy gondolom, a Fidesz-kormány nem élheti túl a tekintélyuralmi kísérletet. Csakhogy a tekintélyuralmi kísérlet túlélheti a Fidesz-kormányt.

Igaz, e kormány autoritarizmusa sajátosan jobboldali színezetű, a nemzeti-keresztény szellemiségből táplálkozik. Onnan meríti az állam mint társadalom-összetartó és -alakító tényező kultuszát, az állam és az egyház elválasztásával szembeni ellenszenvet s a "történelmi" egyházak iránti előszeretetet, a szociálpolitika felcserélését családpolitikára, a hajlamot a kihívó retorikai túlzásokra a határon túli magyarok ügyének kezelésében, a nehezen leplezett idegenkedést a külföldi tőkétől és a világra nyitott hazai magaskultúrától, és még sok minden mást. Fontosnak tartom, hogy Magyarország liberális pártja mindeme kérdésekben nyíltan és önérzetesen bírálja a Fideszt, s védelmezze vele szemben a világi és korlátozott állam, a szabadság és egyenlőség, a nyitott piacgazdaság és a nyílt társadalom ideálját. De hiba volna, ha a Fidesz-kormány alatt körvonalazódó tekintélyuralmi képletet összetévesztenénk annak jobboldali változatával. E képlet legaggasztóbb vonása éppen abban áll, hogy elválasztható a jobboldaliságtól, s ily módon hosszabb távon is életképes lehet.

A Fidesz-kormány erőpolitikájának első következménye az volt, hogy megállította az MSZP belső erjedését. Az MSZP heterogén párt. Mint politikai szervezet többféle áramlatnak ad otthont, köztük olyanoknak, melyek a liberálisok szövetségesei voltak a múltban és lehetnek a jövőben. De azonkívül fedőcége is a politikával összefonódott magánvállalkozások sokaságának. Ezt a zűrzavaros konglomerátumot a kormányzás éveiben Horn Gyula egyszemélyes teljesítménye fogta össze. Horn úgy tartotta kézben a pártját, hogy szinte minden befolyásos tényezőt lekenyerezett; vagy azzal, hogy juttatott neki valamit, vagy csak azzal, hogy értésére adta: tud a viselt dolgairól, de nem nyúl hozzá. A maradékot elszigetelte, félreszorította. Horn gyors távozása nyitottá tette a párton belüli helyzetet; esélyt adott rá, hogy felszínre kerüljenek a botrányos ügyek, és a szocialisták megpróbáljanak szabadulni a pártjukkal összefonódott, kétes magánvállalkozások tehertételétől. A kormány által indított hidegháborús offenzíva elejét vette a tisztulási folyamatnak. Az MSZP összezárta sorait. Horn Gyula után is Horn Gyula pártja maradt.

Ha ebben az állapotban jut el a következő választásokig, akkor nagyjából előre látható, mit fog hozni az újabb kormányváltás. A megvert, megalázott MSZP-klientúra revánsot vesz jobboldali vetélytársán. Jönnek az új kirugdalások, felszámolások, gründolások és vagyonátcsoportosítások. S a birtokon belülre kerülőknek eszük ágában sem lesz lemondani a túlhatalomról, melyet elődeik kapartak a kormány alá. Jól fog jönni nekik az APEH-rendőrség. Kedvükre lesz a polgárok személyes adatai fölötti rendőrállami kontroll. Előnyösnek fogják tartani a parlamenti ellenzék bénultságát. Nem fogják bánni a bírói hatalom gyöngeségét. S már a pufajka emlegetése sem fogja zavarni őket.

Kormányok jönnek-mennek - az autoriter állam maradhat. A demokrácia működése zaklatott lenne, a politika a végsőkig eldurvulna, nyers pozícióharcok dúlnák föl szakadatlanul - de a küzdelem nem érintené az állam túlhatalmát, csupán azt, hogy éppen ki rendelkezik vele.

Sőt még az sem szükségszerű, hogy a képviseleti demokráciát és az autoriter államot összekapcsoló rendszer ilyen hektikusan működjék.

A parlamenti váltógazdálkodás folyamatosságát minden körülmények közt a hatalomban egymást váltogató pártok íratlan megegyezése biztosítja. Ha nincs megegyezés, a viszonyok kiszámíthatatlanok. A két oldalnak össze kell szoknia, egyetértésre kell jutnia abban, hogy mi az, amit a hatalomra kerülők nem tesznek meg a hatalomból kikerülőkkel. Egy demokratikus rendszert nemcsak az jellemez, hogy milyen formális szabályok szerint működik a parlament, hanem az is, hogy van-e a szemben álló pártok közt íratlan megállapodás - s ha van, mit tartalmaz.

A felek megegyezhetnek abban, hogy senki nem vizsgálja felül az előző kormány által kötött nemzetközi szerződéseket, nyomós indok nélkül nem állít le már megkezdett beruházásokat, nem kezd széles körű tisztogatásba a közszolgálat köreiben. Megegyezhetnek abban, hogy bizonyos alkotmányos alapelveket senki nem támad az olcsó siker reményében. És mintegy az egyezség garanciájaként megegyezhetnek abban, hogy az ellenzék számarányától függetlenül bizonyos parlamenti kiváltságokat kap, s azokat a kormánytöbbség soha nem vonja kétségbe.

Az a többség, mely nem nyúl az ellenzéki kiváltságokhoz, ezzel mintegy hallgatólagos ajánlatot tesz a másik félnek: te kivizsgálhatod a mialattunk elkövetett disznóságokat, és számítok rá, hogy cserében én is kivizsgálhatom azokat a disznóságokat, melyeket tialattatok követnek majd el. Te most a Szokai-Tocsik-ügyet, én majd a Simicska-ügyet meg a Pintér-ügyet. Ez az alku nemcsak a parlamenti játszma résztvevőinek előnyös, hanem a választóknak is, hiszen a vizsgálódás lehetősége az egyik legfőbb biztosíték arra, hogy a tények nyilvánosságra kerülnek.

A Fidesz az előző kormánytöbbség által ajánlott alkut kihasználta (helyesen), majd kormányra kerülvén felrúgta (helytelenül). Az íratlan egyezségek - nem lévén szankciójuk - semmi máson nem alapulnak, mint a másik fél jövőbeni magatartásába vetett bizalmon. Ezt a bizalmat nehéz fölépíteni, és könnyű lerombolni. Most romokban van.

Azonban vegyük észre: a Fidesz nemcsak felrúgott egy alkut - még van rá ideje és módja, hogy egy másik ajánlatot tegyen az elvetett régi helyett. Egyelőre nem egyezkedik, hanem nyomul. De amikor majd megáll, megteheti a maga ellenajánlatát. Valahogy így: Nem engedem meg neked, hogy parlamenti vizsgálatokkal járasd le Simicska Lajost. Viszont nem uszítom rá az APEH-rendőrséget Máté László cégeire, és arra számítok, hogy cserében te sem utasítod majd az ügyészséget, hogy Tóth Béla vállalkozásait vizsgálja. Nem bántom a megmaradt klientúrádat, de te is hagyd békén az enyémet. Erre az alkura is stabil parlamenti váltógazdálkodás épülhet, csak éppen másfajta, mint az előbbire. Ennek az alkunak a jegyében tartós kiegyezés jöhet létre a politikai-üzleti társaságot alkotó, rivális pártklientúrák közt. Kiszámíthatóvá válhat az autoriter állam működése.

A tekintélyuralmi alku a résztvevők számára rendkívül előnyös volna. A választók közössége számára azonban egyértelműen rossz. Nem abban tenné érdekeltté a feleket, hogy elfogadják az állam hatalmának liberális korlátait, amikor kormányon vannak, cserében azért, hogy ők is korlátozhatják a kormányon lévőket, amikor ellenzékben lesznek - hanem abban, hogy minél korlátozatlanabb hatalom összpontosuljon a kezükben, amíg övék a kormány, miközben számíthatnak rá, hogy visszaéléseiket nem kérik számon rajtuk akkor, amikor a választók leváltják őket.

Ezekkel a kilátásokkal szemközt kell az SZDSZ-nek meghatároznia a maga politikai helyét és feladatát. Az a hely még a régi. Az a feladat még a rendszerváltó liberalizmus megvédésében és beteljesítésében áll. Magyarországon még mindig az a fő politikai kérdés, hogy korlátozott állam lesz-e itt, vagy mindent maga alá gyűrő állam, hogy megvalósul-e a hatalmi ágak egyensúlya, vagy a végrehajtó hatalom maga alá gyűri a többit, hogy a kormány parlamenti ellenőrzés alatt fog-e állni, vagy a parlament a kormány pecsétnyomó gépe lesz, hogy az állam tiszteletben tartja-e az egyének jogait, vagy gátlás nélkül behatol magánéletük alkotmányosan védett tartományaiba, hogy a törvény lesz-e az úr, vagy a hatalmi önkény és a korrupció. Ma még küzdeni kell azért, hogy Magyarországon liberális demokrácia és liberális kapitalizmus legyen. Ezt a harcot vagy az SZDSZ fogja megvívni - vagy nem vívja meg senki.

A cél tehát adott. De még le kell fordítani a politikai stratégia nyelvére. Meg kell határozni a legyőzendő ellenfelet, és ki kell jelölni a választói tábort, mely a liberális politika mögött felsorakozhat.

A liberális politika első számú ellenfele ma az autoriter állam kiépítésén dolgozó Fidesz. A cél nem lehet kevesebb, mint a Fidesz legyőzése. Arra kell törekedni, hogy a választók 2002-ben küldjék el a jelenlegi kormányt, s hogy olyan kormány alakuljon, mely megszakítja a tekintélyelvű gyakorlatot.

Ehhez erős liberális pártra van szükség, legalább olyan erősre, mint amilyen 1990-ben volt az SZDSZ. Erős liberális párt pedig csak akkor lehetséges, ha felépíthető egy harmadik választási tömörülés a Fideszé és a szocialistáké mellett, melynek gerincét nem egy harmadik klientúra alkotja. Felépíthető-e?

A válasz azon múlik, hogy létezik-e számottevő középréteg Magyarországon, melynek tagjai nem az államtól várják boldogulásukat. Vannak-e vállalkozók, szakemberek, értelmiségiek, akik kívül állnak az államra fonódott érdekszövevényen, és nem is a bekerüléstől remélnek esélyt, hanem az egész szövedék felbontásától.

Ez a réteg létezik. Valószínűleg erősebb, mint bárhol másutt a térségben, mert kialakulása már a kommunista rendszer utolsó évtizedeiben megkezdődött. Már az átalakulás idején politikai tényező volt. Tagjai adták az SZDSZ első szavazótáborának gerincét. Nagyon sokan közülük a Fideszre szavaztak 1998-ban. De nem ott van a természetes helyük. Ezt most fogják megtanulni, a következő években.

Ezek az emberek nem okvetlenül azonosulnak a liberalizmussal. De megnyerhetők a liberális program számára. Átlátják, hogy nem jó olyan országban élni, ahol bárkit fenyegethet az adórendőrség önkénye. Nem kívánják maguknak azt a világot, ahol a rendőri szervek bárki legszemélyesebb adataihoz hozzáférhetnek. Nem szeretnék azt a rendet, ahol bármely alkalmi drogfogyasztó - minden ötödik középiskolás - potenciális börtöntöltelék. Nem óhajtanak olyan helyzetet, melyben kormánypárti polgármestert kell választaniuk ahhoz, hogy településük költségvetési támogatásban részesüljön. S végképp nem képzelik azt, hogy jobb, ha az államot yuppie-k fosztogatják, mint ha komcsik teszik ugyanezt. Õk lehetnek a liberális politika táborának vezető ereje. De hogyan lehet megszólítani őket?

Az SZDSZ ma kis párt. Májusban a választók 7-8 százaléka szavazott rá; támogatottsága a nyáron 3-4 százalékra esett vissza, s még mindig 6 százalék körül van. Ebben a kicsiny táborban magas a meggyőződéses liberálisok aránya. Õket természetesen megerősíti az SZDSZ melletti kitartásukban, ha a szabaddemokraták eltökélten szembeszállnak a tekintélyelvű politikával, akár a bírói hatalom csorbításáról, akár a drogfogyasztás büntetőjogi üldözéséről van szó. De megnyerhetik-e azt a kétszer ekkora kört, mely 1996 és 1998 közt elhagyta az SZDSZ-t, és még ma is a Fideszt választaná?

1990-ben nagyon sokan szavaztak az SZDSZ-re azért, mert helyeselték a liberális Magyarország jövőképét. De az egészen rendkívüli pillanat volt. Annak a választásnak a tétje nem részletkérdések körül forgott, hanem civilizációs alapkérdések körül. Rendes körülmények közt, amikor a pártprogramok különbségei részlegesek és fokozatiak, sokkal kevesebben hajlamosak elvekre szavazni személyes előnyök helyett, gondolnánk. S ha így van, akkor a liberális politika csapdába zárhatja az SZDSZ-t. Megtarthatja számára a 7-8 százalékot. Csakhogy elvághatja attól a mintegy kétszer ekkora szavazórétegtől, mely nagy párttá tehetné.

Ha ez igaz, akkor az SZDSZ-nek döntenie kell. Vagy kicsiny liberális párt marad, vagy egész másként kell politizálnia, mint ahogyan ez a cikk javasolja. Rendszeres közvélemény-kutatásokkal kell tudakolni, hogy a megcélzott választók éppen mit kívánnak a politikától. Arról kell beszélni, azt kell megígérni. Némelyik hivatásos SZDSZ-politikus valahogy így gondolja. De ha így gondolják, tévednek.

Először is, az ígérgetéssel megnyerhető szavazók észre sem vesznek egy kis pártot, mely még ki sem heverte választási vereségét. Követelhet az SZDSZ a tervezettnél magasabb nyugdíjakat, követelheti az egészségügyi dolgozók és a pedagógusok bérének emelését - a célba vett csoportok nem remélnek tőle semmit, ezért szavait eleresztik a fülük mellett. Az SZDSZ még jó darabig csak azoknak a polgároknak a figyelmére számíthat, akik 1998 májusában is rá szavaztak. Õket kell meggyőznie arról, hogy érdemes kitartani mellette. Ezt a tábort kell önbizalmában megerősíteni, ezt a kört kell abba az állapotba hozni, hogy magabiztosan érveljen az SZDSZ mellett másfél-két év múlva, amikor majd a Fideszhez pártolt SZDSZ-szavazók tömegével bizonytalanodnak el.

Másodszor, súlyos tévedés azt gondolni, hogy az átlagos szavazó átlagos körülmények közt kizárólag azon az alapon szavaz, hogy melyik párttól reméli a legtöbb előnyt magának és családjának. A polgárok nemcsak saját maguknak választanak kormányt, hanem az egész országnak; nemcsak arra gondolnak a szavazófülkében, hogy nekik, hanem arra is, hogy az országnak mi a jó. Nemcsak azzal törődnek, hogy a hivatalban lévő kormány alatt többet kerestek-e, mint négy évvel korábban, hanem azzal is, hogy olyan országot teremtett-e a kormány, melyben jól érezhetik magukat, amelynek állapotaival azonosulni tudnak. Azt állítom, hogy az a középréteg, melyet az SZDSZ-nek elsőként kellene megnyernie, nem fog jó érzéssel azonosulni a Fidesz Magyarországával. Az SZDSZ-t viszont csak akkor fogja választani, ha a szabaddemokraták képesek lesznek megjeleníteni egy másik Magyarország ígéretét.

Az a párt, amely a közvélemény mindenkori alakulásához igazodva próbál szavazatokat nyerni, soha nem kerülhet a meghatározó politikai tényezők közé. A vezető pártok nem követik, hanem alakítják a közvéleményt. A szabaddemokrata politikát nem ahhoz kell szabni, hogy a párt számára fontos középrétegek ebben a pillanatban mit várnak a kormánytól, hanem ahhoz, hogy miről lehet majd meggyőzni őket másfél-két év múlva, amikor a tekintélyelvű politika vetése beérik. Az SZDSZ potenciális választói megnyerhetők lesznek a liberális alternatíva számára, de csak akkor, ha az az alternatíva előbb már folyamatosan jelen lesz a magyar politikában.

Ki kell kalapálni a liberális alternatíva vezérmotívumait, és minden lényeges ügyben rendületlenül hangoztatni őket, tekintet nélkül arra, hogy az adott pillanatban kit vonzanak ezek a párt saját hívein kívül. Minden mást alá kell rendelni ennek a feladatnak. Ha az SZDSZ ezt az utat választja, akkor a választási vereségből némi előnyt is húzhat. Jelenlegi tábora nemcsak hogy elfogadja a liberalizmus képviseletét: azt várja tőle. Ez időt és mozgásteret biztosít számára ahhoz, hogy mire a tágabb közvéleményben bekövetkezik az elmozdulás, ő már ismét a liberális Magyarország eltökélt, ütőképes pártja legyen.

Ezt a stratégiát ajánlhatják az SZDSZ-nek a magyar liberálisok. Való igaz: ha a párt vezetői magukévá teszik a liberális stratégiát, politikai kockázatot vállalnak. De az SZDSZ mindig akkor volt sikeres, amikor mert kockáztatni, és akkor fenyegette eljelentéktelenedés, amikor visszariadt a kockázattól.

publikálva
1998/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk