Hol van? - kérdezik mostanában nemcsak megszállott hívei, hanem azok is, akiknek a legkevésbé sem hiányzik robusztus alakja. A tévé képernyőjén utoljára október elején láthattuk. Búcsúzott. Egyben hálátlansággal vádolta meg a választópolgárokat, majd rágyújtott egy dalra, és bevonult a folklórba. Bárcsak tényleg így lenne! Akkor nem kellene tartanunk attól, hogy egy napon visszatér. Néhányan nemrég Besztercebányán vélték látni: alkonyat, sűrű félhomály, magányos férfi, amint befordul egy utcasarkon. Lehet, hogy mégsem ő volt? A hallucináció már régóta része a szlovákiai polgár hétköznapjainak. (Lásd még: Mario és a varázsló.)
Vladimír Meciar eltűnt. Ez nem lenne nagy baj; idővel szájhagyomány útján értesülünk majd titokzatos életének apróbb-nagyobb eseményeiről. A legoptimistább verzió szerint Barguzinba ment, de ez nem valószínű. Vladimír Meciar dolgozik, állítják barátai, továbbra is ő elnökli mozgalma grémiumát hétfőnként. Azt tehát tudjuk, hogy mit csinál hétfőn (feltéve, hogy barátai igazat mondanak). De mit csinál a hét többi napján? Haragszik? Lehet, hogy mire ez az írás megjelenik, többet fogunk tudni róla. Addigra talán kiharagussza magát, visszatér Besztercebányáról vagy Barguzinból, és újra dörgedelmes beszédeket mond a pozsonyi sportcsarnokban. Vladimír Meciar kiszámíthatatlan ember. Nem Milosevic, nem Lukasenko, nem Iliescu. Õ ő. (Lásd: Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd.) Csak hajszálon múlott, hogy nem sikerült neki a maga képére formálnia országát.
Nekünk, szlovákiai magyaroknak van a legkevesebb okunk könnyeket hullatni távozása miatt. Akkor sem, ha tudjuk, nem ő volt a legádázabb magyarfaló. A magyaroktól sem kívánt mást, mint az ország többi polgárától. Lojalitást kívánt, nem annyira az ország, mint inkább személye és mozgalma iránt, amelyet - minő könnyelműség! - azonosított az állammal. Mozgalma heves vérű és epeömléses ideológusai szerint, aki erre a lojalitásra nem kapható, az nemzetáruló: irredenta vagy csehszlovakista, Nyugat-bérenc vagy Soros-ügynök. S éber titkosrendőrsége, fölelevenítve nem is oly régi, nem is oly szép hagyományokat és bevált módszereket, leveleket bontogatott, telefonokat hallgatott le, külföldi kapcsolatok után szimatolt, megfélemlített, követett, névtelen fenyegető leveleket fabrikált. (Lásd még: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról.)
Odáig azért (zsarnokság!) nem jutottunk. Ez is Vladimír Meciarnak köszönhető. Annak, hogy négyéves kormányzása alatt boldog-boldogtalant az ellenségévé tett. Először a köztársasági elnököt, aztán az értelmiséget, a diákságot, a kis- és középvállalkozókat, a munkásság egy részét, az EU-t, a NATO-t, sőt saját egykori párthívei közül is sokakat. Ám azok sincsenek kevesen, akik a végsőkig kitartottak mellette: saját klientúrája, fanatikus nacionalisták, főként pedig Közép- és Észak-Szlovákia alacsonyabb műveltségű és vezérorientált tömegei. Meg nosztalgiázó nyugdíjasok szép számban. De az most kevés volt az üdvösséghez. Meciarnak a saját hívei között is támadt konkurenciája, a Szlovák Nemzeti Párt, amely 1994-hez képest csaknem megduplázta szavazatait, elszipkázta a Meciar-tábor magyar-, cseh- és Nyugat-gyűlölő fanatikusainak nem kis hányadát. A Szlovák Nemzeti Párt berkeiben jogos az elégedettség. Lehet, hogy ők lesznek a jövő pártja, ha Meciar valóban visszavonul, s mozgalma maradéka átalakul standard balközép politikai párttá, amint erre mutat is néhány jel.
Ha most azt kezdjük firtatni, hogy mit hagyott ránk saját köddé vált karizmáján kívül a Mester, olyan sötét lesz az égbolt Szlovákia felett, mint napfogyatkozáskor. (Bár a Napon, hiába vakított ő is, nem a Mestert értjük.) Üres államkasszát hagyott. Aki eddig azt hitte, hogy ilyesmi csak a harmadik világban lehetséges, örvendhet, hogy a harmadik világ egynémely jellegzetességéről otthon szerezhet tapasztalatokat, nem kell repülőjegyre költenie. (Ámbár a harmadik világ számos országában nincs tél, így a távfűtéssel és a fűtés dotálásával sincsenek gondok.) Az oktatásügyben, az egészségügyben, a kultúrában tatárjárás utáni állapotok uralkodnak. A VSZ (a kassai vasmű) egyenletes tempóban halad a tönk felé. A szlovákiai gazdaság állapotain alighanem csak egy Bokros-csomag segíthet. Van tehát minek örülnünk. Valószínűnek látszik, hogy az új kormány első közérzetjavító intézkedései közé az energiaárak emelése tartozik majd. Ezt talán még nem a Jézuska hozza, de ha a Jézuska elmegy...
Szegény új kormány! Ha Meciar nem, hát az ág is húzza. S micsoda kormány! Demokratikus országokban ilyen kormány legföljebb háborús állapotok idején vagy elemi csapások után állítható fel. Keresztény-konzervatívok, konzervatív-liberálisok, szociálliberálisok, szocialisták, zöldek és a magyarok egy kormányban! Tiszta Noé bárkája! S alant az - ideig-óráig? - megfáradt Poszeidón. Brüsszel-Ararát pedig oly messze, oly messze...
Ennek ellenére Mikulás Dzurinda kormánya meglepően energikusan látott hozzá az állam meciartalanításához. Frontális támadás minden irányban. Tanultak Meciartól: nem lacafacáznak. Szlovákiában ez, úgy látszik, csak így lehetséges. A külügyminiszter, a belügyminiszter, a pénzügyminiszter, a kulturális miniszter nem töketlenkedik - demokratáktól ritka erény az ily erély. S a miniszterelnök sem vesztegeti idejét (Brüsszel, Bécs, Varsó). Nagykövetek szeptemberben jobbról be, októberben balra ki. (Szegény Zdenka Kramplová Kanadában, pedig milyen csinos asszony! És szegény Eva Garajová, pedig hogy utálja a magyarokat!) Az újsütetű ellenzék bosszúhadjáratot és revánsot emleget. Hát hogyne: a nácik számára a nürnbergi per nyilván reváns volt, és Vasil Bil´ak számára is a bársonyos forradalom. Meciarék arroganciája nem ismert határokat. Annyiszor szegték meg a törvényességet és olykor az alaptörvényt is, ahányszor csak érdekükben állt. Az új kormány fényt akar deríteni a törvénytelenségekre, a titkosszolgálat (SIS) üzelmeire, a privatizáció körüli csalásokra, tetemes állami pénzek elherdálására.
Tisztogatások, mint 1968 után, hörgi az új ellenzék. Holott csak azok repülnek, akik szakmailag és morálisan alkalmatlanok fontosabb állami és közszolgálati intézmények vezetésére, a mindenkor és mindenütt az árral úszó talpnyalók. Az elsők között a közszolgálati televízió igazgatója repült. Röpke két év alatt sikerült az állami tévét olyan mélyre züllesztenie, amilyen a bil´aki időkben volt. Meciar udvaroncai közül ezért legföljebb a titkosszolgálat volt főnökét sújtotta nagyobb közmegvetés, mint Kubis urat, a tévé menesztett igazgatóját.
Persze a meciartalanítás édeskevés az üdvösséghez, bár annak elengedhetetlen feltétele. A meciartalanítás örömeiben egyébként jobboldaliak és szocialisták, hívők és ateisták, szlovákok és magyarok testvériesen osztoznak. Végül is Augiász istállóját egyszer tényleg ki kell takarítani. S arra is fényt kell deríteni, milyen nagy az összefonódás a volt kormányzat, a titkosrendőrség és a maffiák között. Ladislav Pittner, aki a kommunisták börtöneit is végigülte, s egyszer már vezette a tárcát, erőskezű belügyminiszternek ígérkezik.
Mégis! Képes lesz-e a kormánykoalíció egyben maradni akkor is, ha Meciar árnyéka végleg elvonul a feje fölül? Ez a koalíció legalább olyan tarkabarka, mint a romániai, s nem nehéz megjósolni, hogy egységét nemcsak az ellenzék áskálódásai, hanem azok a kihívások is gyakran próbára teszik majd, amelyekkel már a legközelebbi jövőben szembe kell néznie: a növekvő munkanélküliség, az alighanem elkerülhetetlen pénzromlás, a nemzetiségi súrlódások, a romakérdés stb. Vajon a szlovák baloldal képes lesz-e vállalni egy Bokros-csomagot? Hiszen sokan emlékeznek még a Demokratikus Baloldal Pártjának múltbeli lavírozásaira, harmadikutas illúzióira vagy a Magyar Koalíció Pártjával szembeni bizalmatlanságára.
A jövőt illetően óvatos derűlátással tölthet el bennünket, hogy néhány stratégiai kérdésben, úgy látszik, teljes az egység. Az új kormánynak eltökélt szándéka, hogy beverekszi magát az EU-bővítés első körébe, s mindent megtesz azért is, hogy utolérje a lekésett NATO-vonatot. A visegrádi szellem feltámasztása nagy segítség lehetne ebben Szlovákia számára. Szlovákiának nagy szüksége van külpolitikai sikerélményekre. Ha ezek elmaradnak, félő, hogy jön a romániai forgatókönyv. Márpedig jelentősebb külföldi tőke beáramlása nélkül nehezen kecmergünk ki a kátyúból.
A meciarizmus ugyanis nem véletlen baleset műve volt, s a szlovák társadalom egy részében mély gyökereket eresztett. Az előző kormányzat ügyesen manipulált a lakosság kevésbé művelt rétegeinek xenofóbiájával. Jól kamatoztatta a kollektív tudatalattijukban gőzölgő-bugyborékoló félelmeket, a történelmi traumák mérges gázait. Elhitette ezekkel az emberekkel, hogy nyugati rossz hírét Szlovákia elsősorban a magyarok és a csehek intrikálásának köszönheti, s nem azoknak a dilettáns politikusoknak és diplomatáknak, akik szellemi horizontja legföljebb a saját bankbetétjükig terjed.
Azt talán mondanom sem kell, hogy a Magyar Koalíció Pártja is kényes helyzetbe került azáltal, hogy részt vesz a kormányzásban. Mégis ez az egyetlen járható út. Már most megjósolható, hogy amint Romániában, úgy nálunk is rájuk fog zúdulni a legnagyobb össztűz az ellenzéki padsorokból. Amikor 1990 és ´92 között hasonló vakmerőségre vetemedett a Független Magyar Kezdeményezés, a radikálisabb magyarok anyáztak és árulóztak üptre, a radikálisabb szlovákok rémálmaiban pedig megjelent a fehér lovon kocogó Horthy Miklós kísértete. Azóta az anyázók elcsendesedtek, a demokratikus szlovák közvélemény pedig rokonszenvvel fogadta a magyar párt belépését a kormányba. Közben, ez is igaz, megváltozott egy kicsit Közép-Európa politikai geográfiája. Amióta Vladimír Meciar és kormánya nemzetközi elszigeteltségbe manőverezte Szlovákiát, az "irredenta magyar" rémképe is sokat halványult. Kiderült, a szlovákok többsége jobban fél a diktatúrától, mint mindenféle mondvacsinált magyar veszélytől.
Nekünk Mohács kell, mondá hajdanában Ady Endre. Nekünk Meciar kellett, mondjuk mi, nem kevesen Szlovákiában 1998-ban. Áldassék nyomasztó emléke!
