Négy hónapja kormányfõ Gyurcsány Ferenc, van bõ egy éve a választásokig, s elõdjétõl megörökölt egy hosszú idõre kényszerpályára tett költségvetést meg egy nagy rakás beváltatlan - mert már eleve képtelen - ígéretet. Van továbbá egy, a közvélemény-kutatási adatok szerint igen erõs politikai ellenfele, amely egyszerre kéri számon kormányán a túlköltekezést és a megszorításokat. És létezik immár ciklusok óta az a gyakorlat, hogy a kormánypártok az utolsó évben semmit nem tesznek, nehogy fölöslegesen hergeljék a választókat. Mindehhez vegyük még hozzá a felfokozott várakozást, amellyel a szocialista szavazók Gyurcsány miniszterelnökösködésére tekintenek. Ez a helyzet túl nagy mozgásteret nem hagy a kormányfõnek: borítékolható volt, hogy a szónok leginkább lózungokkal meg a jövõrõl szóló képzelgéseivel szórakoztatja majd a nagyérdemût. Az Országgyûlés tavaszi ülésszakát indító kormányfõi beszéd részben meg is felelt ennek: volt ideológiai alapvetés meg a közös felelõsség hangsúlyozása, korábban már beharangozott tervek kerültek elõ újra, és így tovább.
De mindezek mellett az azonnali reagálásaiban nemegyszer fésületlenül megnyilatkozó kormányfõ összességében reálisan beszélt. A 2002-es kampányában beindított ígérgetésspirálból a maga részérõl kiszáll: ez volt a beszéd legsúlyosabb gesztusa. Felsorolta, hogy mely ígéretek teljesítése költségvetési képtelenség (például az érettségizõknek belengetett ingyenes jogosítványé vagy az ápolónõi hûségjutalomé). Mi persze, akik a kampány óta hajtogatjuk, hogy az ország a Bokros-csomag elõttinél is rosszabb helyzetbe kerülhet a két nagy párt felelõtlen látványpolitizálása miatt, több keménységet is el bírtunk volna viselni; de a hangütés megfelelt annak, amit egy a saját lehetõségeit messze túlértékelõ és túlfogyasztó, félszegény ország normális politikusától elvár a polgár. Gyurcsány nemcsak elhatárolódott a Medgyessy-féle vezetési gyakorlattól (meg az orbánitól is, de az nem nagy kunszt egy szocialistától), nemcsak végérvényesen befejezettnek nyilvánította az ún. jóléti rendszerváltást, hanem alig kódoltan azt is mindenki (és fõként a sajátjai) tudtára adta, hogy nincs több látványos béremelés a közszférában, és nincs tér a költségvetéssel való politizálásra.
De miként lesz ebbõl politika? A választásokig Gyurcsány az államháztartás (az egészségügy, a MÁV, az adórendszer) semmiféle komolyabb átalakításába nem kezdhet bele; jó, ha legalább az errõl való gondolkodást el tudja a kormány kezdeni. A nagy kérdés az lesz, sikerül-e olyan részterületeket találni, amelyek bütykölésével a gyõzelmi esély is megtartható, és a gazdaság sem omlik közben össze. Egyvalami azonban biztos: ebbõl egyféleképpen lehet csak jól kijönni. 'szinteséggel: azzal, ha a választókat a rossz helyzet megértésére is képes felelõsségteljes polgároknak tekinti a politika. A kommunikációs gügyögést abba kell hagyni, mondta Gyurcsány, és valóban, ennek már régen (kábé 1998 óta) itt volna az ideje. A kormányfõ, aki speciel maga is túl sokszor enged a bulvárpolitizálás csábításának, hétfõn arra tett ígéretet, hogy ezt beszünteti: hogy nem ígérget többet. Esélye 2006-ban csak akkor lehet, ha a hátralévõ idõben sem megy a könnyebb ellenállás felé.