Magasból
Akarja
Látni
Erdélyt?
Repülõgéprõl Teheti!
Reklám a Népszavából, 1941
Ungváry Krisztián keményen bí-rálta e lap hasábjain Koltay Gábor Trianon címû filmjét (A kisajátított Trianon, Magyar Narancs, január 17.). Kritikájának élét a világért sem kívánom csorbítani, két apró megjegyzése azonban - melyek közül a második Ungváry fõ mondandója szempontjából valószínûleg lényegtelen, amolyan oldalvágás lehetett csupán - gondolkodóba ejtett. Ungváry Krisztián - ha jól olvastam írását - úgy tartja, hogy 1. a nemzet mentális higiéniájához elenged-hetetlen egy korrekt Trianon-film; 2. a "baloldalnak" nincs szövege Trianonról.
H
Elõrebocsátom: nem rendelkezem világos fogalmakkal a magyar baloldalról, és el is tekintenék attól, hogy szétszálazzam ebbõl a számomra zavaros mintázatú szövetbõl a liberálisokat és a konzervatívokat (merthogy ilyen is van a baloldalon, jóléti rasszista dumával), a kommunistákat és a szociáldemokrata érzelmûeket, noha sejteni vélem, kik is kerültek itt egy kalap alá. S ha jól sejtem, amit sejtek, akkor Ungvárynak nincs is igaza, hiszen kapásból fel tudnék sorolni több tucat exkommmunistát, aki ékesen trianonozott az elmúlt évtizedben, meg kommunista-sosem-volt szocdemet is, aki dettó. Vizsgálódásom körét ennélfogva a baloldali demokratákra (vö. Bibó) szûkíteném.
Megvallom, hogy én - a 20. századi határmódosítások szerény kutatója - speciel a hátam közepére sem kívántam volna egy ilyen címet viselõ filmet, és egyáltalán nem hiszem, hogy a magyar nép áhítana egy ilyet. Egyébként pedig roppantul örvendek, hogy ennyi "jobboldali" nyöszörgés, nyafogás és olykor a politikai pornográfia határait súroló abúzus ellenére sincsen a baloldali demokratáknak egyetlen szava sem "Trianon"-ról, és õszintén szorítok nekik, hogy a következõ 15 évben se legyen. Mert mi újat is mondhatna egy baloldali, ha a "Trianon" szóba sûrített kulturális jelenséggel találkozik? Hogy a jelenlegi országhatárokat legi-timnek tekinti, és nem tart igényt területi revízióra? Hogy a maga részérõl a határok légiesedésén, az együtt élõ népek boldogulásán munkálkodik?
H
Netán a "baloldali" történészeket szólította meg Ungváry Krisztián, hogy gondoljanak má' valamit Trianonról is? Azt magam is roppant fontosnak tartanám, ha lenne nem birodalmi és nem nacionalista történelemírás és -oktatás (és persze történelmifilm-gyártás is) Közép-Európában, s nem minden kis utódállam (Magyarországot is beleértve) a maga nacionalista pennájával írná és xenofób szemüvegén keresztül olvasná saját históriáját. Az elsõ lépést, ti. a szomszédos országok nemzeti történelmeinek - vagy inkább: a nacionalista kánon helyi változatainak - megismerését, bár bizarr tükröt tartana elénk, akár át is ugorhatnánk, és áttérhetnénk a történeti tájak, régiók, legitimációs formák, hosszú távú társadalomtörténeti folyamatok és mikrohistóriák, a histoire croisée oktatására. Az eddigi nemzeti történetírást pedig, egye fene, külön tantárgyként átemelhetnénk a tanrendbe, mondjuk történelempolitika címen.
H
Azt sem hiszem, hogy épp Trianon tisztázatlansága veszélyeztetné a magyar nép lelki egészségét. Azt természetesen nem vitatom, hogy a kortársak számára komoly megrázkódtatás volt az ország feldarabolása és azonos anyanyelven beszélõ polgártársaik elcsatolása. Feltételezem: ideig-óráig szégyent keltett bennük, hogy állampolgárként nem tudták garantálni egyes polgártársaik jogait, és azok, akiket saját képviseletükkel megbíztak, ebben szintén kudarcot vallottak. Belátom, hogy az elcsatolások ideig-óráig fájó sebet ütöttek magán a magyar eliten is. Azon az eliten, mely addig (és utána is) kisajátította a nép politikai képviseletét, és rendre olyan alkukat kötött uralkodóival, valamint a nemzeti kisebbségeinek vezetõivel, melyek az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásához vezettek. Nem kétséges, hogy a birodalmi lét megszûnése és a rá következõ kisállami nyomorúság mélyen frusztrálta a nagynemzeti mivolthoz szokott magyar népességet. Az országhatárok megváltozása azoknak a magyaroknak is fájt, akik az országhatár túloldalán találták magukat - meg az õ rokonaiknak, barátaiknak és üzletfeleiknek is, akik az "anyaországban" maradtak.
Vitathatatlan az is, hogy az államhatárok újrarajzolása legsúlyosabban az elcsatolt területek magyar népességét érintette. 'k ugyanis a magyarországi politikában is csalódtak. Kisebbségi iden-titásuk kiformálódása paradox módon éppen egy, az anyaországgal szembeni negatív tapasztalattal vette kezdetét 1918-ban. Azt élték meg ugyanis, hogy addigi hazá-juk nem volt képes õket megtarta-ni, "lemondott róluk", "elhagyta", "otthagyta" õket. A magyar és magyar közötti különbségtétel, a magyar-magyar aszimmetrikus másság az országhatárokon kívül és belül maradtak között a kisebbségi magyarság elsõ megrendítõ élményei közé tartozott, mely - mert a politikai elitek azóta is rendre újratermelik - közösségi azonosságát máig eltorzítja, etnikai kiteljesedését pedig csapdában tartja. Ha van Trianonnak "bûne", akkor ez az.
H
Aki ma Trianont mond, az nem tekinthet el attól a kultúrától, amelyet e fogalom megtestesít. E kultúra a Horthy-korszakban jött létre, hogy annak politikai masinériáját mozgassa. A Trianon szó a nacionalista, késõbb rasszista politikai kultúra metaforájává vált. (Nem véletlen, hogy nem lett része a nagyvilág politikai és historiográfiai diskurzusainak sem.) Aki ma Trianont mond, az az esetek 99%-ában nem az elsõ háborút lezáró békeszerzõdésekre, azaz egy történelmi adatra gondol, hanem arra az érzésre, amit a Magyar Birodalom megszûnése váltott ki a fent nevezettekben. Ez a köztéri szobrokban, iskolai tan-anyagokban, propagandában stb. is megtestesülõ érzés vált a két világháború között élõ nemzedékek politikai kultúrájává - s mi már azt is tudjuk, hogy ez az érzés hová vezetett. Ráadásul aki Trianont mond, az nemigen tehet különbséget jobb- és baloldal között, hiszen Trianon csapdája éppen az volt, hogy a jobb- és baloldalt (a két világháború közötti magyar szociáldemokráciát is) a revizionizmusban egyesítette.
H
Mikor néhány éve a státustörvény médiavitáját elemeztük egy szemináriumon, huszonéves hallgatóim is zsigerbõl válaszolták: a törvény a Trianon ütötte sebeket fogja jól-rosszul begyógyítani. 'k azonban már két és fél óra múltán - csupán egymással vitatkozva - meg tudták fogalmazni az aláb-biakat.
Trianon a 80 év alatti populációnak egész egyszerûen nem fáj, nem is fájhat.
Ha fáj is valami, akkor az nem lehet más, mint az a nacionalista politika, amely Trianon után kezdõdött az utódállamokban (Magyarországon is, sõt, ott valamivel elõbb), s amely kisebb-nagyobb megszakításokkal máig is tart régiónkban.
Az "elcsatoltakon" a sebet nem maga a területvesztés, hanem a többségi lét kisebbségire váltása ejtette.
Az anyaországiak sebe részben a szégyenbõl ered, hogy ezeket a területeket nem tudták megõrizni, s nemhogy a többségi létet, de kielégítõ kisebbségi jogokat sem tudtak az "elcsatoltak" számára garantálni, részben pedig a kisállami létbõl származó frusztrációkból, melyeket láthatólag máig nem tudtak kiheverni.
Már ezek a megállapítások is messze vannak attól, amit a jobboldali ideológia általában állít. Pedig ezek még ugyanabból az esszencialista logikából következnek, amelyet amúgy nacionalista érvelés is követ(hetne). Ez a logika ugyanis nem számol azzal a ténynyel, hogy az elcsatolt részek nem "színtiszta" magyar területek voltak (és egyáltalán: "színtiszta magyar" Magyarország soha nem is létezett) - így aztán ugyanazon határmódosítás gyökeresen más érzelmeket válthatott ki a társnépek fiaiban-lányaiban. 'k elvégre épp államot alapítottak. E logika azzal sem vet számot, hogy fájdalom és öröm egyidejûleg érte egyazon területen az egymásra így vagy úgy, de korábban és azóta is állandóan rászoruló társnépeket, akiknek minduntalan kezelniük kellett e ténylegesen szembefeszülõ érzéseket. S ahogy ezt számos helyi és regionális társadalomtörténeti, antropológiai és szociológiai vizsgálat bizonyítja, többnyire kezelték is - példásan, dacolva a szüntelen nacionalista uszítással, amely a központokból érte és éri õket. Ebben az együttélésben Trianon nemkívánatos kifejezéssé vált, mert nem a kölcsönösséget, hanem az elválasztást és a harcot vonja maga után. Aki tehát trianonozik, az semmibe veszi számtalan együtt élõ közösség 85 éven át a közös boldogulásért kifejtett erõfeszítését.
H
A baloldali demokraták már csak ezért sem veszik ezt a szót a szájukra; illetve nem ezt a szót használják, ha a Magyar Birodalom felbomlásáról beszélnek. Hisz csacsiság volna azt állítani, hogy nincs vagy nem volt "baloldali" diskurzus errõl meg az elsõ háborúval kapcsolatos kérdésekrõl Magyar-országon. A kortárs Jászi és Bibó, a hetvenes-nyolcvanas évek Közép-Európa-vitájának résztvevõi és a polgári radikálisokkal foglalkozó történészei, a kilencvenes évek alapszerzõdéseirõl, majd a státustörvényrõl és a kettõs állampolgárságról kialakult eszmecserékben megszólaló magyar demokraták is mind Trianonról beszéltek, csak - nagyon helyesen - úgy, hogy nem sorakoztak a zászlaja alá.
És épeszû demokrata ma is csak egyet tehet ebben a kérdésben: tudomásul veszi, hogy Magyarország lassan egy évszázada épp akkora, amekkora. Nem hecceli a Trianon szócskával kisebbségi rokonait és barátait, nem bõszíti fel a szomszédos országokból származó ismerõseit és ismeretlenjeit. Területi revízió és etnikai szupremácia helyett a demokratikus játékszabályok betartását követeli, maga pedig saját demokratikus kis köreiben azoniparkodik, hogy párbeszédbe kerüljön és párbeszédben maradjon azokkal, akikkel a trianonozók soha: román, szlovák, cseh, szerb, szlovák, horvát stb. felebarátaival. Már ha tényleg a szívén viseli a kisebbségben élõ magyarok sorsát.
