Publicisztika

Milyen különös város Budapest így nyaratszaka: a hosszú, poros, néptelen utakon szinte senki, legföljebb egy-egy sportruházatra emlékeztető, furcsa maskarába öltözött korpulens, borostás, zsíros hajú fiatalember biceg (csakugyan, miért sántít errefelé majd mindenki?), lábán edzőcipőt parodizáló műanyag bocskor, kezében az egykor vegyiárut tartalmazott érdes, hatalmas, mocskos szatyor. Kilométereken át sehol egy kocsma vagy presszó (előbb-utóbb magam is bicegni kezdek). Végre életjel: az árokparton atlétatrikós, mészporos fejű férfiak söröznek; a kiskocsmák helyét átvették a csak alkoholt és cigarettát forgalmazó kis közértek, falból azért tartanak gyanús színű rémszörpöket is kétliteres plasztikpalackokban; de csak a sör van behűtve. Nőt nem látni; a nők biztos dolgoznak - vagy szappanoperát néznek bugyiban (magyar légkondicionálás), ami persze szintén nehéz testi munka lehet.

Kövér László titkosszolgálati miniszter akkor, amikor feszt a "magyar zsidósággal" foglalkozik? Már amikor nem komcsizik nagy vehemenciával és kevés szellemmel, és nem áfacsalásra és hamis számlák kibocsátására biztatja saját különbejáratú fedőcégét és csókosát, Kovácsföldi Lászlókárolyt?

Itt ez a legújabb rész a Postabank-szappanoperából, és mi csak szégyellhetjük magunkat, már megint, hogy itt élünk, ebben az országban. Pedig a hitelek ügye viszonylag egyszerű história: vannak országok - a mienk pl. ilyen -, ahol a nemzeti össztermék oroszlánrészét mindig is a kölcsönös vesztegetések láncolata adta, a lakosság (újbeszélül: a polgárok) megélhetését pedig ennek üledéke + a szabadidős jellegű háztájizás és/vagy a zsebmetszés; és ennek a trendnek a mostani botrány sem mond ellent, meg az sem, ahogy néhány hét múlva elül majd megint, kitalálnak valami újat, gyaníthatóan valami hú, de nagy lekapcsolást a mostani robbantásos merényletek után (egyszer már bejött a Pintér nevűnek), vagy a Kövér nevű zsidózik egyet megint, az le szokta nyugtatni az esetleges indulatokat, akinek meg nem nyugodtak le az indulatai, ahhoz kiszáll a dolgozó polgárok ökle, az adóhatóság, attól majd lenyugszik. Ennyi az egész.

A nappal még csak-csak eltelik valahogyan: ügyeink intézése hagyományosan hatásos ellenszere az élet egyéb funkcióira való odafigyelésnek, a belőle fakadó undor pedig órákkal, akár napokkal is visszavetheti az egyedfenntartási hajlam elburjánzását, egyszer azonban a leghosszabb nappal is véget ér.

Winston Churchill szerint a Balkán az elmúlt évszázadok alatt túl sok történelmet produkált, amit önmaga képtelen volt feldolgozni. Tegyük hozzá, ezzel szemben túlságosan kevés gazdaságot termelt, ami viszont önfenntartásához kellett volna. Mindez azt jelenti, hogy Dél-Kelet-Európa válságainak a régión túlmutató hatása van, amelynek kezeléséhez a regionális szemlélet minimális követelmény.

Oly hosszú volt ez a negyvenegy év. Pláne az első harmincegy belőle. Kis számmisztika: 301; 31. Magyarország harmincegy 0 éve. A méltóság nélkül, minden nélkül viselt gyalázat elszabott kora. A közös bűn hazugságába szorított, öröknek várt hiány bő három évtizede, mikor a hiánygazdálkodás mindenre, de mindenre, a legtávolabbról sem anyagi természetű dolgokra, holt emberekre és holtnak hitt ügyekre, érzetekre, ne cifrázzuk: életre, szabadságra, becsületre is kiterjedt. Mikor a nincsből (nincsbecsületből stb.) kellett embernek maradni, életben maradni, szülni és nemzeni.

Amint azt a nonverbális kommunikációról szóló szakkönyvek írják, a magasba tartott karok több értelmezési lehetőséget kínálnak. Háborús helyzetben például egyaránt jelenthetik a megadást és az örvendezést a győzelemnek. A történelemben ezidáig egyértelműen tudtuk dekódolni e jeleket. A szerbek azonban most ebbe is bezavartak.

"Én nem bírom fékezni magam, én hős akarok lenni."

Lapzártánkkor a képlet, a diplomáciai húzások és ellenhúzások meg az éjszakába nyúló G8- és ENSZ-egyeztetések minden hektikussága ellenére meglehetősen egyszerűnek tűnik.

Megint ráfáztunk. A lehetőség ezúttal is sasmadárként suhant el a fejünk fölött, a Reorg Rt. ajánlatára ugyanis, miszerint egy-, azaz egyezer forintért úgyszólván bárki magyar állampolgár megvásárolhatta a Lakitelek Alapítvány postabankos adósságainak egy részét, na, arra már le is lett csapva.

Személyes mormogás arról, hogy miért van az, ami van, és miért nem lesznek a dolgok egyhamar jobbá

Mint a mesében, tényleg a lupus. Kajabálták a nevit, kajabálták, ám a kezdeti ijedtség és döbbenet nem tartott sokáig. Szenes Andrea neve és személye azonban kitartónak bizonyult, felröppent időnként, mint alelnöki jogkörrel felruházott plasztikgriff, ám az ember csak vonyított egyet a vállán, annyi hülyeséget hall a nap huszonnégy órájában, hogy szinte meg se kottyan neki.

A szabadulásomat követő hónapban, 1960 szeptemberében filmszatírába kezdtem. Egy ország teljhatalmú kormányzója különvonatán külföldre utazik. Fülkéjében róla készült fotók és képek. Az állomásokon zászlókat lengető tömeg köszönti a tovarobogót, sőt mi több a sínek mentén is felsorakoznak az ünneplőruhás parasztok. De alig gördül át a határon a vonat, belép a külföldi kalauz. Jegy persze nincs, a kalauz le akarja szállítani utasát, ez felháborodottan tiltakozik, a képekre és a fotókra mutogat. A kalauzt azonban nem érdekli ez, hívja a határőröket, ezek köszönés helyett rögvest megdádázzák a kormányzót, majd letaszigálják a vonatról. A kis diktátorok korlátlan hatalma érvényét veszti a határon túl.

Valami eszi a rendőröket Békés megyében, ami természetesen roppant szomorú és visszás helyzetként értelmezhető. Emberek halnak meg, árvákat és generációkon átívelő sebeket hagyva maguk után - ráadásul, akár hiszünk a hátramaradottak vádjainak, akár nem, valami, úgy tűnik, kevéssé stimmel a Békés megyei rendőrkapitányságon.