A jelenlegi balkáni válság feldolgozása a Nyugatot és Közép-Európát egyaránt komoly próbatétel elé állítja, amihez új típusú, hosszú távú szemléletre és új megoldásokra lenne szükség. A balkáni béke megteremtése ugyan rövid távú problémának tűnhet, de a béke fenntartása már megköveteli a szerbiai politikai rendszer demokratizálását, a Milosevic nevéhez fűződő hatalmi berendezkedés felszámolását és a piacgazdaságon alapuló, önfenntartó gazdasági növekedés feltételeinek megteremtését. Mindez nem egyszerű feladat, és jelenleg nem lehet arra válaszolni, hogy képes lesz-e a Nyugat és a szerbiai társadalom a bombázásokat kiváltó politikai-társadalmi okokra tartós és működő megoldásokat találni.
Magyarországnak az újjáépítésben való részvételekor két alapvető szempontot kell figyelembe vennie: az egyik a jugoszláviai politikai-gazdasági rendszer önfejlődésének jellegzetessége, a másik a Nyugatnak a Balkánhoz fűződő érdekeltsége. Lássuk, hogy ezek mit jelentenek.
Kelet-Közép-Európában a kilencvenes években zajló gazdasági fordulat legnagyobb vesztese Jugoszlávia, és azon belül Szerbia. A rendszerváltást megelőző időszakban talán Jugoszláviának voltak a legkomolyabb esélyei a piaci reformok végigvitelére, a nyugati típusú gazdálkodás bevezetésére. Ezeket a feltételezéseket azok a gazdaságtörténeti tapasztalatok éltették, amelyek a titoizmus eredményeiből táplálkoztak. Az ötvenes évek elejétől ugyanis a jugoszláv gazdaság két jelentős modernizációs kísérleten ment keresztül, amelyek a régióban sok szempontból élen jártak. Az ötvenes évek elején leállították a szovjet típusú erőltetett nehéziparosítást, és a környező országokhoz képest az iparfejlesztésben lényegesen nagyobb teret adtak a fogyasztási ágazatoknak. Másodszor megszüntették a falu erőszakos kollektivizálását, és elfogadták a mezőgazdasági magántulajdon létezését. Harmadszor a föderatív gazdaság igényeinek megfelelően korlátozták a központi tervutasításos rendszer mindenhatóságát, és növelték a vállalati önállóságot. Ezeket a reformlépéseket azonban ekkor még nem az egypártrendszeren alapuló gazdaság tudatos piacosításának igénye szülte, hanem inkább a Szovjetunió nagyhatalmi szándékaival való szembeszegülés, és az ennek következtében bekövetkező nyugati nyitás. A második alapvető modernizációs lépésre a hatvanas évek közepétől került sor, amikor a jugoszláv gazdaság megelőzte a környező országokat a piaci reformok radikalizmusát illetően. A piaci szocializmusnak nevezhető modell bevezetése lehetővé tette a lakosság számára, hogy mindennapi fogyasztásában jobban kövesse a nyugati mintákat, világútlevelével Nyugaton vállaljon munkát, a termelővállalatok külföldi termelési kapcsolatokra tegyenek szert, a köztársaságok önállósuljanak a belgrádi központtól stb. Miközben ma azt látjuk, hogy a jugoszláv gazdaság infrastruktúrája le van rombolva, a lakosság alapvető életfeltételeinek kielégítésére is alig képes, addig számunkra a hetvenes években Jugoszlávia a kvázi-Nyugatot jelentette. A gazdaság a magyarnál nyitottabb és fejlettebb nyugati kapcsolatokkal rendelkezett, nemzetközi megítélése kifejezetten jó volt.
Mi változott tehát az elmúlt tíz évben?
Mindenekelőtt kedvezőtlen politikai fordulat ment végbe Belgrádban, amelynek során egy szélsőségesen nacionalista, állampárti hatalmi struktúra alakult ki. A másik fontos változás a Jugoszlávia által képviselt önigazgatásos-decentralizált-harmadikutas-el nem kötelezett modell nemzetközi megítélésének leértékelődése volt. A titoizmus a két nagy világrendszer határaira igyekezett tolni Jugoszláviát, és megpróbálta a köztes állapot minden előnyét kihasználni. Titóhoz képest a milosevici modell konzervatív fordulatot hozott, kísérletet tett arra, hogy ellenálljon a nagyhatalmi elvárásoknak, vagyis nem kívánta követni a Közép-Európában zajló demokratikus rendszerváltást, megpróbált kimaradni annak kötelező érvényessége alól. Az önigazgató vállalatokat nem privatizálták, hanem államosították, a vállalatvezetőket nem a piaci kritériumok alapján, hanem az uralkodó párthoz való lojalitásuk szerint bírálták el, a külföldi tőkétől elzárkóztak, az európai uniós kapcsolatokat visszafejlesztették. A Nyugat megítélésében Közép-Európához képest a Balkán leértékelődött, a szerbiai fordulat pedig fokozta Délkelet-Európa instabilitását. Milosevic Titót ugyan követte a se nem piac, se nem terv típusú gazdasági modell alkalmazásában, de elfordult tőle akkor, amikor a nyitottság helyett a zártságot, a nyugati orientáció helyett Nagy-Szerbia megvalósításának eszméjét választotta.
A Nyugatnak azonban sokáig szüksége volt a béke megteremtéséhez a háború kirobbantójára. Ez történt 1995-ben, a daytoni megállapodás alkalmával, amikor a boszniai szerb szélsőségesekkel szemben azok egykori támogatójára alapozták a béketárgyalásokat. A Nyugat Balkán-politikájának ellentmondásai azonban nem csak ekkor kerültek a felszínre. Jóval korábban, még az ötvenes évek elején, amikor a Szovjetunió vezetésével a béketábor politikai és gazdasági embargót vont a nacionalista-kommunista Tito-vezetés köré, a Nyugat számára páratlan helyzet kínálkozott. A NATO-országok katonai és gazdasági segítséget nyújtottak a szorongatott országnak, és ennek eredményeképpen lényegében fennmaradását biztosították. Az Egyesült Államokkal szemben az angol és francia politikai körökben felmerült, hogy a segélyért és a kedvezményes hitelekért politikai engedményeket kapjanak, vagyis megköveteljék az egypártrendszerű titoista diktatúra demokratizálását. Ennek elmaradása rávilágított az Egyesült Államok elsődleges érdekeire, a bizonytalan kimenetelű, többesélyes, társadalmi zűrzavarral járó demokratizálással szemben előnyben részesítette a Szovjetunióval szemben különutas politikát folytató, de a status quót fenntartani képes, a hatalmat szilárdan birtokló titoista vezetést. Hasonlóképpen a kilencvenes években, amikor a szerbiai politikai ellenzék támogatást kért a Milosevic-rendszer megdöntéséhez, az amerikai válasz elutasító volt. Kérdés tehát, ha a kosovói háború véget ér, és a béketeremtés elkezdődik, milyen változások szükségesek a béke fenntartásához, vagyis a Milosevicet esetleg követő szerb vezetés felszámolja-e az elődjéhez fűződő nacionalista állampárti struktúrát, és visszatér annak Nyugat-barátabb, puhább változatához, vagy megkezdődik a rendszerváltás, és Jugoszlávia tíz év késéssel követi Közép-Európát.
Mindebből két következtetés vonható le. Egyrészt nem lehet még tudni, hogy bekövetkezik-e Szerbiában a politikai fordulat, és ha igen, akkor annak egy felszínesebb vagy mélyebb formája zajlik-e le. Lehetséges, hogy a jelenlegi ellenzék valamelyik képviselője kerül kormányra, de nem lehet tudni, milyen politikát fog képviselni. Reális a veszélye annak, hogy a szerb társadalom jelenlegi, érthető Nyugat-ellenessége meggátolhatja a tiszta nyugati típusú piaci struktúra kialakulását. A másik következtetés: nem tudhatjuk a nyugati hatalmak demokratizálási elkötelezettségét a milosevici hagyományok és a titoista örökség felszámolását illetően. Megvan a veszélye annak, hogy Kosovo újjáépítése nem jár együtt Szerbia modernizációjával, vagyis az újjáépítés megállhat a legszükségesebb infrastrukturális munkálatok elvégzésén.
Magyarországnak létfontosságú érdeke fűződik ahhoz, hogy a délkelet-európai régióban uralkodó káosz megszűnjön, a Nyugat hosszú távon elkötelezze magát a regionális stabilizáció mellett, hogy a demokratizálódás a megkésett modernizációval együtt beinduljon. Idáig a magyar gazdaság számára a háborús károkat nemcsak a megnövekedett költségek, az elmaradt hasznok, a kiesett piacok okozták, de az is, hogy a földrajzi közelségből és az azonos múltból adódóan a befektetők nem tesznek elegendő különbséget a Nyugathoz már konvergáló, illetve a még csak kezdetlegesen vagy egyáltalán nem kialakult piacgazdaságok között.
A magyar gazdaság számára a délkelet-európai piacnak kettős jelentősége van. Egyrészt a balkáni országokba ment tavaly a magyar export mintegy 5 százaléka, ami 1,2 milliárd dollárt tett ki, másrészt nagyon komoly kiviteli többletünk alakult ki. Az összességében veszteséges magyar külkereskedelmi mérleg mellett a balkáni piac magyar árut felvevő képessége és fizetőkészsége nem lebecsülhető tényező. Idén az első negyedévben a Romániába, Horvátországba és Macedóniába irányuló magyar kivitel azonban már visszaesett, aminek az oka ezen gazdaságok meggyengült vásárlóereje és a hazai piacot védő intézkedéseket sürgető lobbyk erőteljesebb fellépése volt. A jugoszláv háború közvetlenül keményen érintette a környező országokat, amelyeknek a gazdasága hanyatlik, és külső egyensúlyi helyzetük gyorsan romlik. Mindez közvetetten hat a magyar gazdaságra, valamint annak kiviteli teljesítményére. Ezért is nagyon fontos, hogy a balkáni gazdasági stabilizációnak regionális megközelítése legyen, hogy Jugoszlávián kívül figyelembe vegye a környező országok ingatag helyzetét is. Ha tehát a nyugati segélyek és támogatások révén elkezdődik a Balkán újjáépítésének programja, akkor az közvetetten a megnövekedett vásárlóerő miatt a magyar export számára teremthet piacokat.
Lehetséges-e, hogy Magyarország fejlett pénzügyi infrastruktúrája, földrajzi közelsége, regionális ismeretei miatt az újjáépítés központjává váljon?
Mostanában gyakran megfogalmazódnak olyan kormányzati elképzelések, amelyek a magyar gazdaság kétségkívül meglévő eredményeire támaszkodva, a regionális centrum vagy a regionális középhatalom szerepére aspirálnak. Valószínű azonban, hogy a vágyakozásokat összhangba kell hozni a realitásokkal. Érdemes ezért megnézni részvételünket a boszniai újjáépítésben. A donorkonferenciákon megszavazott 5,1 milliárd dollár újjáépítési segély, illetve kisebb részben támogatás döntően azon országok vállalatainak teremtett megrendelést, amelyek a pénzt adták. Magyarország mintegy egymillió dollár értékű segítséget nyújtott, és egyetlen nagyobb, közel tízmillió dolláros kikötőfejlesztési munkát sikerült elnyernie. Látható volt, hogy mindenfajta nagyobb piacszerzés jelentősebb tőkeráfordítást igényelt volna. Ennek hiányában lehet ugyan reménykedni a közvetítő szerep elnyerésében, de persze kérdés, hogy szükség lesz-e erre, vagy az egyszerűbb, közvetlen kapcsolatok dominálnak. Sir Leon Brittan, az Európai Unió Bizottságának ügyvezető alelnöke a Világgazdaságnak adott interjújában (1999. június 1.) azt mondta, nem igazán tudja értelmezi azt a szándékot, hogy Budapest váljon a balkáni újjáépítés központjává. Brittan szerint ma még nem lehet tudni, hogy a magyar gazdaság milyen szerepet kap a sokismeretlenes folyamatban. Másrészről viszont tudjuk, nagyon fontos, hogy a Nyugat hosszú távon kötelezze el magát a Balkán újjáépítése és stabilizálása mellett. A programnak nemcsak a főbb gazdasági mutatókkal kellene foglalkoznia, hanem az eléréshez szükséges intézményi változtatásokkal is. A tervnek figyelembe kell vennie a nemzeti sajátosságokat, az eltérő értékeket, ezért nem készülhet egy mindenki számára kötelezően egységes fejlesztési modell. Fontos szempont továbbá az is, hogy a pénzügyi támogatás a feltételesség elvén álljon, vagyis az egyes támogatások felszabadítása a reformintézkedések megvalósításától függjön.
Mindezek figyelembevételével a balkáni Marshall-terv olyan kihívás elé állítja a nemzetközi közösséget, és ezen belül elsősorban a Nyugatot, amelyre az eddigi példák igazán nem biztosítanak használható megoldásokat.
Részvételünket illetően pedig tudni illik, hogy az rendeli a zenét, aki fizet érte.
A szerző közgazdász, a Kopint-Datorg kutatója.
